Csiha Kálmán: Indulás előtt

Nem tudom, Uram, milyen lesz világod,

Ha majd a Fénybe, Hozzád érkezem,

S mi itt a földön annyi mindent látott,

Humusszá lett már megfáradt szemem.

Mivel látok majd, ha majd látni vágyom,

S mi lesz a hang, ha szólnom kellene?

Mivel lépek a furcsa, égi tájon?

Mi lesz a csók, és mi lesz a neve?

Árva leszek majd, mint idegen gyermek,

Kit a lelencház kapujában lelnek?

Vagy olyan leszek, mint boldog újszülött,

Fölém hajoló, hű lelkek között?

Nem tudom, Uram, milyen lesz a kerted,

És milyen lesz majd égi udvarod.

Lesz-e tavasz? A rigók énekelnek?

S lábunk alatt ragyognak csillagok?

Ha indulni kell a láthatatlan úton,

Szivárványhídon, szent fények felett,

Fáj itt hagyni – bevallom Neked –

Szép világod, s mind, aki szeretett.

Csoda-világ volt minden új tavasz.

Megbámultam rügyező ágaid,

Gyermekszemek tündöklő vágyait,

S hogy sáros őszre fehér hó havaz.

Még annyi mindent kellene csinálnom!

S bár évek során összetört sok álmom,

S a horizonton furcsa fény ragyog,

Bevallom, hogy még mindig álmodok!

Bocsásd meg, Uram: nem sikerült minden,

És összetörtem sok szép tervedet.

Ha sáros lett itt lent a lábnyomom,

Bocsásd meg, Uram, menni kell, tudom,

Bocsáss meg nekem, s nyújtsd felém kezed!

2007. március 7.

Ezzel a feltehetően utolsó versével az idén 15 éve, 2007. november hetedikén elhunyt templom- és gyülekezetépítő református püspökre, a magyarság vándorprédikátorára, mindenki Kálmán bácsijára emlékezünk.