Csend és érdemi munka a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban

– Eléggé meglepő, hogy július első hetében itt talállak a csendes Nemzeti Színházban. A vezérigazgatónak nem jár szabadság? 

– Járni jár, csak nem jut. Pedig ha összeszámolnám, hogy az utóbbi öt év alatt menynyi kihasználatlan szabadságom gyűlt fel, talán egy fél évig is nyaralhatnék.

– A kisvárdai nagy siker után most nyugodtan lazíthatnál. 

– Igazából érdemben csak most tudok dolgozni. Ma nem tűzoltómunka van, nem kell rohangálni a padlás és a pince között, ma lehet hosszas stratégiában gondolkozni, ma lehet azon tűnődni, hogy három-négy év múlva mi lesz Marosvásárhely kulturális életében. Ma lehet gondolkozni azon is, és egy kicsit tenni is azért, hogy lesz-e romániai magyar dramaturgiánk, olyan, amely megállja a helyét, vagy olyasmin töprengeni, hogy ha egy-két színész elkezd öregedni, mit kezdesz vele, hogyan emlékezel meg a régi kollégáidról. Az érdemi munkát igazán nyáron végezzük. Augusztus elején remélhetőleg mégis lesz egy olyan időszak, amikor el tudok menni én is innen. De valójában ebből nem lehet kiszállni. 

– Említettél néhány távlati dolgot, a kívülálló azonban azt hiheti, hogy ilyenkor leginkább az új évad repertoárja foglalkoztat. Ezen már túljutottatok? 

– Jelenleg a 2017-es év rendezőin gondolkozunk. Elég sok a jelentkező, aki velünk szeretne dolgozni. Drámaszerzők is küldenek darabokat. És azzal is kell foglalkoznunk, hogy a friss végzősök közül kiket kellene istápolni, helyzetbe hozni. 

– Van erre lehetőség? 

– Meg kell teremtenünk. A lánc nem szakadhat meg. Valaki egyszer felhívta a figyelmemet, hogy egy új intézményvezetőnek már a második munkanapján arra is gondolnia kell, ki az, aki majd utána jön, és folytatja a munkáját. Az a jó vezető, akit az is érdekel, hogyan működik az intézmény azután, hogy ő már eltávozott onnan. 

– Most tehetnék egy rosszmájú megjegyzést: van vezető, aki a második munkanapján már azt latolgatja, ki lehet az, aki a székére pályázik. 

– Ez is benne van a pakliban. Olyan demokráciában élünk, ahol a bizonytalanság a legalapvetőbb faktor. Nekem is készen van mindenféle csomagom mindenféle esetre. Ettől nem lehet eltekinteni. Ezt is megtanultam. 

– Tudtommal nemrég megerősítették, hogy amit eddig végeztél, az jó. 

– Félig megerősítették. A periódust lezártuk. Az öt év letelt. Az eddigiek alapján az utolsó vizsgán olyan jegyet kaptam, ami arra jogosít, hogy egyedül jelentkezhetek egy új mandátumra. 

– Mostanában számíthatsz versenyvizsgára?

– Igen, mivel Romániában élünk, számíthatunk rá valamikor, mostanában. Júliusban vagyunk, augusztus 5-én hajnalban valamikor lejár a mandátumom. Technikailag nem látom megvalósíthatónak, hogy addig versenyvizsgával be lehetne tölteni ezt a helyet. Vagyis akkor ideiglenesen fognak valakit kinevezni igazgatónak. Lehet, hogy én leszek az, és lehet, hogy nem. Sose tudhatod, hogy a kenyéradó gazdád mivel játszik, kivel játszik. Nekem ez a tizedik miniszterem öt év alatt. Volt olyan, akinek épp hogy be tudtam mutatkozni, de a problémákat már nem tudtam neki elmondani. Ez a színház iszonyatosan nagy bajban van technikailag. Volt itt egy nagyon rosszul sikerült felújítási periódus, amelynek a végén rengeteg probléma maradt megoldatlanul. Ha azokra nem találunk megoldást a következő években, az kivéreztetés lesz a színház számára. 

– Amikor az interjút kértem, nem gondoltam, hogy ilyen lehangoló tények is szóba kerülnek. Azt hittem, csupa optimizmus fogad, hiszen igazgatásod öt évére Kisvárdán egy sereg fesztiváldíj tette rá a koronát. 

– Igen, csapatmunka eredménye ez. Most ért be az a megfeszített munka, ami a műhelyekben kezdődik, a színpadi műszakkal folytatódik és a színészekkel teljesedik ki. Azt hiszem, a rekordok könyvébe illő, ami most velünk történt. Egy fesztiválon hét díjat nyert a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Ez igen nagy örömmel tölt el, de azt is mondhatnám, természetes, hogy így történt, mert tényleg sok jó előadásunk van, ez pedig valóban rendkívüli. Sok gáncsoskodás és rosszindulat övezte időnként a szóban forgó periódust, most viszont úgy érzem, ennél a nagyszerű sikernél szebb választ nem tudok elképzelni rá. 

– A végéhez közeledő labdarúgó-Eb kapcsán lehetett ilyen elemző értékeléseket hallani, hogy az összeforrott csapatmunka, az összjáték hozta meg a sikert. De láthattuk, az esetek többségében mégis a kiemelkedő egyéniségek döntötték el a végeredményt. A színházban is nélkülözhetetlenek a kimagasló alakítások. 

– Igaz. A nyugalom kiváló egyéni teljesítményeket is felmutatott. B. Fülöp Erzsébetet, Bányai Kelemen Barnát és Kiss Borát alakítási díjjal jutalmazták. 

– Tényleg páratlan ez a díjözön. A sikert egyébként sokan megjósolták, előlegezték az előadásnak. Van úgy, hogy egy-egy produkciót eleve fesztiválra, verseny-megmérettetésre szántok?

– Nincs ilyen. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház elsősorban a marosvásárhelyi közönségre gondol. Másodsorban a város környékére gondol, harmadsorban Erdély közönségére. Nem utolsósorban Romániára gondol. És ezt mind összefogja az európai kultúra. Bármennyire lejáratottnak tűnhetnek bizonyos szavak, én újra elmondom: mi Székelyföld nemzeti színházában gondolkodunk. Vagy talán még pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy Erdély nemzeti színháza szeretnénk lenni. Ennek pedig kutya kötelessége olyan előadásokat gyártani, amelyek mind a közönség, mind a szakma elismerését elnyerik. A kettő nem zárja ki mindig egymást. Néha előfordul. De a kérdésre másképp is válaszolhatok: amikor előveszünk egy darabot, nem arra gondolunk, hogy ez aztán olyan előadás lesz, hogy elvisszük fesztiválokra, és megnyerünk vele mindent! Hanem arra gondolunk, hogy van egy író, jelen esetben Bartis Attila, aki itt nevelkedett a Maros partján, ebben a városban, és ő vajon mire gondol a világról. Hátha mi is arra gondolunk. Azért is lehet óriási közönségsikere ennek az előadásnak, mert valami sajátos kémia működik a nézők, a befogadók és a játszó személyek között. Ezért folytatjuk ősszel Dragomán György Máglya című darabjával ezt a fajta együttműködést. Ő szintén marosvásárhelyi, igaz, nem Köteles utcai, hanem Tudor negyedi, de ugyanúgy hozzánk szólhat a mondandója. És azért hívunk hozzá ugyancsak román rendezőt, mert ő kívülről képes látni azt, amit mi nem veszünk észre magunkról. Radu Afrim megint úgy tud tükröt tartani nekünk, hogy az egy roppant jó szellemi kalanddá válik. 

– Igen, jó, hogy megvannak a mi „marosvásárhelyi embereink”. Nem csak szerzők, színházi kiválóságok is. Friss hír, hogy az őszi bukaresti színházi fesztiválra beválogatták a Tompa Gábor rendezte Beckettelőadást is. 

– Jó érzés, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház mellett mi vagyunk a másik magyar társulat, amelyik bekerült a legnagyobb román színházi fesztivál programjába. Viccesen, de komolyan is mondogattam mostanában, hogy Tompa Gábor vásárhelyi rendezése a legnagyobb sikerünk, nem a fesztiváldíjak. Nagy kihívás volt meggyőzni, hogy elvállalja az itteni feladatot. Rendkívüli örömöt szerzett, hogy sikerült, hiszen évtizedekig nem dolgozott együtt szülővárosa színházával. Tiszta lappal tudtuk az együttműködést újrakezdeni. Eljött, és halkan mondom, de úgy láttam, hogy Tompa Gábor jól érezte itt magát, a társulat pedig óriási kedvvel dolgozott vele. Úgy érzem, létrejött egy olyan produkció, amely megint útmutató előadás lesz. Valószínűleg nem lesz a Mágnás Miska vagy a Csárdáskirálynő közönségsiker-sorozatának a folytatása, de íme, A játszma vége egy nagyon rangos országos rendezvényen képviseli majd a színházunkat. Az ő előadásából kiindulva is gondolunk most arra, hogy korosztálytól függetlenül ősztől szervezzünk egyfajta szabadegyetemet a nézők számára, akikkel a kortárs színházról, annak a formáiról tudunk beszélgetni. Azért is, hogy ne kelljen folyamatosan redukálnunk a nézőteret. Mert az az igazság, hogy aránylag kevés azoknak a száma, akik ezt a fajta színházat értik, kedvelik, s olykor megesik, hogy nekik ötven férőhelyet biztosítva, tízszer telt házas előadást tarthatunk. Mindenkinek jobb, ha a nagyközönséget is erre a szintre tudjuk emelni. Sokszor érzem ezt az igényt kortárs zenei hangversenyek, kortárs film vagy képzőművészeti alkotások kapcsán is. Sajnos ezekre nem vagyunk eléggé felkészülve. Mi, szakmabeliek is úgy teszünk néha, mintha mindent tudnánk, de én bevallom őszintén, van olyan színházi előadás, sőt ebben a színházban is volt olyan, hogy meg kellett kérdeznem a rendezőtől, ez vagy az miért van vagy miért nincs így, amúgy. Természetes, hogy a nézőnek is szüksége lenne ilyesmire. Szóval jól fogna a párbeszéd. 

– Ha már itt tartunk, az is bosszanthatja a nézőt, hogy mindegyre kizökkentik a komfortzónájából, és a nézőtéri kényelmes székekről felültetik a színpadra. 

– Ezt a gyakorlatot a tévével is magyarázhatom. A focimeccsen például, amit esetleg huszonhét kamera közvetít, már olyasmit is látok, hogy miképpen van fűzve a játékos cipője, és az hogy befolyásolta a labda irányulását. Vagy a filmekben, más tévéközvetítésekben hasonlóképpen minden észrevehetetlen is észlelhető. Ez megváltoztatta a szemingereket, a nézői szokásokat, elvárásokat is, ezekhez a színháznak is igazodnia kell. Nem várhatod el a nézőtől, hogy ötvenméteres távolságból figyelje, élvezze Fülöp Erzsébet vagy Bokor Barna arcjátékát, mert nem látja. Én sem ülök szívesen a páholyba, mert nem látok el jól a színpadig. Az intimebb előadásnál tehát közelebb kell hozni a közönséget a színészekhez. Ezt a színházat 1973-ban adták át, az akkori ízlésnek, elvárásoknak tökéletesen megfelelt. Ma elvárom a természetességet, azt, hogy úgy játsszanak a színészek, mint ahogy a képernyőn látom. Ezért ültetjük fel néha a közönséget a színpadra. Ez a játszó személyeknek is előnyösebb. Így biztosítható az intimitás. Az egyetlen dolog, amiben a mai színház vetekedni tud a technikai művészetekkel, az az ember intimitása, tekintete, az érzékelhető személyes kisugárzása. Mi ebben próbálunk versenyre kelni. 

– Olyan téma ez, ami egy újabb, hosszabb beszélgetést igényelne. Azt viszont befejezésül még jelezhetnénk, hogy milyen évad elé nézünk. 

– Megpróbáljuk az eddigi változatos repertoárszínházi gyakorlatot folytatni. Tehát szeretnénk a széles közönséghez szóló előadásokkal „párbeszélni”, dialógust kialakítani. Mi már letettünk arról az illúzióról, hogy mindenki csak művészszínházat akar látni. Vannak olyan emberek Marosvásárhelyen, akik évente egyszer mennek színházba, és akkor jól ki akarják kacagni magukat. Ők is megérdemlik, hogy ezt minőségi szinten tegyék. Mi így próbálkozunk ennek megfelelni. Például Az üvegcipő című előadásunk ide sorolható. Ugyanakkor hiánypótlásra is vállalkozunk. Nem emlékszem például arra, hogy Hamvas Béla-szöveg Vásárhelyen, Erdélyben, Romániában valaha színpadra került volna. Pedig őt valamikor nagyon sokan olvasták, kultusza volt nálunk is. Vele kezdünk nagyszínpadon augusztus végén. Mezei Kinga rendezi. Ennek kapcsán említem, hogy kezd gyakrabban megfordulni nálunk az újvidéki és a beregszászi színház. Az előbbiekkel is ápoljuk a kapcsolatot. Aztán következik a Máglya, majd azok az előadások, amelyekkel folytatni tudjuk a párbeszédet a nézőkkel. És szeretnénk tovább játszani az eddigi előadásainkat. Több mint húsz előadás szerepel a repertoárunkon, zenések is, a közönség és a magunk örömére. Én most A kisfiú és az oroszlánok című darabot szeretem a legjobban. Abban érzem, hogy valami olyan új forma felé indult el a társulat, amilyet eddig még nem csináltunk. Persze az nem érdem, ha én hirtelen elkezdek balettezni, mert még nem csináltam. De ha valaki valamit jól csinál, arra már fel kell figyelni. És ebben az előadásban a kollégáim hihetetlenül jól csinálják azt, amivel eddig nem foglalkoztak. A megújult cirkuszi nyelv nem volt jelen az eltelt huszonöt évben a színházunkban. Most megint éreztem azt a varázst a színpadunkon, amit gyerekkoromban átéltem a cirkuszban. Jó lenne, ha tudnánk folytatni ezt a vonulatot.

– Kívánjunk hát kellő feltöltődést az őszi jó folytatáshoz mindazoknak, akik Tháliát szolgálják!