Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Kovács András Ferenc halálára
Orpheusz újra leszállt: lantja alant zenél.
Hádész rejtekeit dúlja a lantvihar.
Apró csillagait rendezi dallamod
égbolttá, s a sötét fakul.
Árnyak közt te a hús vagy meg az értelem,
termő test, viruló szó-vegetáció,
kontúrt adsz a sötétnek, kiszabott irányt,
s fellélekzik a holt anyag.
Sziklás, zord zugokon sarjad a szóvirág,
nem láttuk soha így Perszephonét: zokog
embersorsodon és empatikus szemét
könny áztatja vörösre most.
Állathad s madarak jönnek a dal nyomán,
úgy hírlik, hogy a fák is követik nyomod,
tápláló gyökeret egy ad: arany zenéd,
most épp lenn van „örök” tavasz.