2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Cantemus redivivus?

A 120 tagúra tervezett, végül száztagúvá vált kórusból ötvenketten jöttek el az ünnepi koncertre. Birtalan József kiváló zeneszerző-karmester vezényletével – mindössze három próba után, ahol a zömmel kismama kórustagok apróságai ott nyüzsögtek a próba színhelyeként kijelölt gótikus teremben – olyan magas színvonalú műsorral örvendeztették meg a jelenlévőket, amelyhez hasonlót ritkán rezonáltak tovább a nagyvilág felé az 521-es falak.

2011. augusztus 7-én, az istentisztelet záróakkordjaként a marosvásárhelyi Vártemplomban tízévi szünet után újra fellépett a Cantemus leánykórus. A 120 tagúra tervezett, végül száztagúvá vált kórusból ötvenketten jöttek el az ünnepi koncertre. Birtalan József kiváló zeneszerző-karmester vezényletével – mindössze három próba után, ahol a zömmel kismama kórustagok apróságai ott nyüzsögtek a próba színhelyeként kijelölt gótikus teremben – olyan magas színvonalú műsorral örvendeztették meg a jelenlévőket, amelyhez hasonlót ritkán rezonáltak tovább a nagyvilág felé az 521-es falak.

Csodának, a Teremtő éneklés csodájának voltak a szem- és fültanúi mindazok, akik újra hallani akarták a székely ruhába öltözött, a közös éneklésnek köszönhetően továbbra is fiatalnak maradó lányokat. A tízévi felejthetetlen sikersorozat után szétszóródott lányok nagy része egyetemet végzett. A kórus Borsos Edit személyében díjnyertes operaénekessel is gazdagította az egyetemes magyar kultúrát. Az egykori kórustagok között van színésznő, tudományos főkutató, újságíró, tanár, a főszervező, dr. Csákány Csilla nemcsak elvégezte a kolozsvári Zeneakadémiát, hanem zeneelméletből is doktorált.

A most következő méltatás a Cantemus-találkozón elhangzott szöveg szerkesztett változata.

„Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy hallhatók” – írta Csoóri Sándor vezérgondolatként a bécsi Bornemisza Péter Társaság vendégkönyvébe 1976. december 20-án. Úgy érzem, hogy az 1990-ben alakult, mindig székely ruhában fellépő, száztagú Cantemus leánykórus mai, ünnepi hangversenyének ez a Csoóri-idézet a legmegfelelőbb mottója.

A világ minden részéből, elsősorban Erdélyből, Magyarországról, Nyugat-Európából, még Puerto Ricóból is hazasereglett 52 egykori kórustag – azóta jelentős szakmai, egyéni karriert befutott kismamák – már az első, a 2011. augusztus 4-i próbán – Birtalan József karmesteri pálcájának varázsütésére – ugyanolyan magas színvonalon, tisztán, üdén énekeltek, mint 1990. június 10–17. között, amikor a marosvásárhelyi Vártemplom befejezése ötszázadik évfordulójának szentelt ünnepségsorozaton először léptek „a világot jelentő deszkákra”.

A próba szem- és fültanújaként jólesően beleborzongtam: Önökkel együtt, mindazok, akik átéltük 1990 elejének, tavaszának minden eseményét – beleértve a „fekete március” máig ható traumáját –, azt a csodálatos lelkesedést sírom, sírjuk vissza, amely akkor olyan felemelően áthatotta minden marosvásárhelyi lelkét, szívét. Évekig, évtizedekig tartó sötétség után, a napfényre szabadulva, mindenki tenni akart, és tett. Ez volt Marosvásárhely történetének egyik legszebb, legemlékezetesebb nóvuma. Akkor éreztük először – merjük remélni, nem utoljára –: milyen fantasztikus erőt képvisel az erdélyi magyarság! Annak a felejthetetlen lelkesedésnek a felejthetetlen hangulatában alakult meg a Cantemus leánykórus, a hazai magyar kórusmozgalom üstököse. E sorok írója immár két évtizede kutatja: mi, magyarok, nem utolsósorban mi, erdélyi magyarok mit, mikor és hol rontottuk el, önként milyen értékeinkről mondtunk és mondunk le. A kulturális veszteségeink sorában kiemelkedő hely illeti meg a Cantemus leánykórust, amelyet nem tudtunk meg- és átmenteni! Okos és úgynevezett tudományos magyarázatokkal lehet szolgálni. Ezek közül az egyik – kétségtelen, az egyik legnyomósabb érv –, hogy a Város, a mi Marosvásárhelyünk szinte semmit nem tett azért, hogy egy csúnya és megalázó per után, bármi áron itt tartsa – és ne engedje el Tiszaújvárosba – a marosvásárhelyi zenei élet, kórusmozgalom két kiválóságát, Birtalan Józsefet és Birtalan Juditot.

Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy az eltelt 21 esztendőben kiváló, európai szintű, a Cantemus elért színvonalát is meghaladó kórusok alakultak Marosvásárhelyen – velem szemben ül Kovács András, a Nagy István Vegyes Kar és Psalmus kórus kiváló karnagya –, a most fellépő leánykar eredetisége, újszerűsége abban rejlett, hogy tökéletes tonalitást tudtak a színpadon teremteni, minden egyes fellépésükkel az akkori tizenéves diáklányok felejthetetlen élményekkel tudták megajándékozni a közönséget és a szakembereket egyaránt.

A Cantemus leánykar egyik krónikásaként – Járay Fekete Katalin, Nagy Miklós Kund és Bölöni Domokos mellett – a legtöbbet írtam a fellépéseikről, 1991 december elején – a nagy sikerű franciaországi turné előestéjén – Budapestig kísértem a kórus és a Maros Művészegyüttes tagjait, fontosnak tartok néhány, immár kórustörténeti információt Önökkel megosztani.

Ceauşescu szörnydiktatúrája halálra ítélte a romániai magyar kórusokat, a kórusvezetők igen jelentős része nyugdíjba vonult, vagy távozott az országból. 1990 elején egyre-másra alakultak a kórusok, vagy éppen folytatták a kényszerű szünet miatti tevékenységüket.

A marosvásárhelyi „fronthangulat” előszelében Birtalan József zeneszerző-karmester és Fülöp G. Dénes, a Vártemplom akkori lelkésze rendkívül alapos válogatás és zenei meghallgatás után egyik napról a másikra bejelentette a 120 tagú leánykórus megalakítását. 1990. február 26-át írtunk akkor. Hamar bebizonyosodott, hogy olyan fiatalokból is lehet európai színvonalú kórusokat teremteni, akik nem végeztek zeneakadémiát, nem az éneklés a mindennapi kenyerük.

Már az első magyarországi turnén megszületett a csoda. A Cantemus leánykórus fellépését a zsúfolásig megtelt debreceni református nagytemplom, az esztergomi bazilika közönsége perceken át tartó vastapssal jutalmazta. A nagy múltú magyarországi kórusok mellett a Cantemus jelentette az igazi zenei élményt. A legszebb magyar népdalok, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Bárdos Lajos kórusművei mellett – Birtalan József feldolgozásában – megszólaltak a
„sziklagörgető” zsoltárok, egyházi énekek.

Az 1990 őszi magyarországi turné sikeréről a Népújság 1990. október 5-i lapszáma – Járay Fekete Katalin összeállításában – részletes beszámolót közölt. Kéry Mészáros Mária, a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola zeneelméleti tanszékének vezető tanára, karmestere így összegezte a véleményét: „…a Halmos- és Bartók-darabok az itteni zeneszakon nevelkedett gyerekeket is próbára teszik, és annyira tökéletes megszólaltatásban hallottuk, hogy legfennebb felfogásbelileg lehetne hozzászólni.”

Kéry Mihály, a debreceni Maróti Mihály kórus vezetője: „Ilyen rövid idő alatt szinte hihetetlen ez a színvonal! Szép, telt hangzásban, gyönyörűen szólaltattak meg nagyon nehéz műveket. Amilyen például Bárdos (Lajos) Cantemusa is.”

A hivatkozás egyben a marosvásárhelyi leánykórus névválasztására is utal. A kórus Bárdos Lajos azonos elnevezésű kórusművét választotta mottójának. A magyar változat a következő:

„Csak énekelj, mert az ének jó dolog,

Csak énekelj, mert az ének szép dolog,

Csak énekelj, mert az énekben szív dobog.”

Ezeket az információkat a Birtalan József által összeállított páratlan értékű „Cantemus-albumból” idéztem. Az album önmagában jelzi, hogy a világ minden részében hogyan kellene sáfárkodnunk a művészeti, szellemi örökségünkkel. Birtalan József kívánsága szerint ez a kivételes értékű „Cantemus-album” a marosvásárhelyi Vártemplom egyházközösségére száll…

A Cantemus leánykórus mindenhol fellépett, ahol Erdélyben, Magyarországon, az egész magyar nyelvterületen emlékezetes művészeti, művelődési esemény zajlott: jelen voltak a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Egyesület megalakulásánál, a nagyváradi Varadinum-ünnepségeken, a marosvásárhelyi dr. Bernády György-szobor leleplezésénél, a szegedi kórusfesztiválon.

„Hivatásos műkedvelők” – írta Nagy Miklós Kund az azóta régen megszűnt, budapesti, Köztársaság címet viselő folyóirat hasábjain. A kórus titka, varázsa, a kimagasló szakmai tudás mellett, a fiatalságában rejlett. A lányok zöme akkor 12-15 éves volt, közöttük néhány 16-17, elvétve 18 éves. Olyan frissen, üdén, magabiztosan szólt és szállt a dallam, hogy mindenkit a bűvkörükbe vontak. A Cantemus közösségteremtő erejét bizonyítja, hogy minden kórustag elküldte a ballagási kártyáját és fényképét a készülő album számára.

A leánykar még a vámosok kemény szívét is megpuhította. Jelen voltam, amikor az 1991. decemberi franciaországi turné előtt a román–magyar határon, a borsi átkelőnél rövid hangversenyt rögtönöztek, és így a korábbi 36 órás várakozási idő néhány percre zsugorodott. A román határőrök és vámosok megbabonázva hallgatták Enescu Foaie verde című kórusművét és egy altatódalt. Vigyázzállásban álltak, amikor a két autóbusz átsuhant a román–magyar határon.

A Teremtő éneklés felemelő pillanatai közé tartozott a kórustagok bevonulása: az egész Székelyföld minden részéből származó, a népi viselet értékeiként számon tartott székely ruhák bizonyítják, hogy a viseleti sokszínűség önmagában is növelte a Cantemus országhatárokon átnyúló hírnevét. És akkor megszólalt a kórus:

„Elindultam szép hazámból,

Édes szép Erdély országból,

Visszanéztem félutamból,

Szememből a könny kicsordult.”

Meghallgatva a Cantemus leánykórus első számait, ugyanazt írnám, mint az 1991. december 8-i, emlékezetes, a Kultúrpalotában tartott hangverseny után:

„Ha lenne műszer, amely jelzi az emberi lelkesedést, elismerést, akkor ez a műszer valahol a legmagasabb, már-már mérhetetlen értékeket mutatná. A tiszta, üde gyermekhangok fel tudtak nőni a Kultúrpalotában megfordult szellemi nagyságokhoz.”

Ebben a városban Bolyai Farkas méltó társa volt a matematika akkori fejedelmének, Gaussnak. A maga faragta fapohárra, amelyben elégetett verseinek pernyéjét gyűjtötte össze, azt írta: „Ha valami nem éri el a tökéletest, hamuvá esik.”

Ha úgy tetszik, ebben a vallomásban rejtőzik az erdélyi magyarság megmaradásának, továbbélésének záloga: nekünk mindenhol, minden területen lehetőleg tökéleteset kellene alkotnunk!

Töredelmesen be kell vallanom: a Cantemus jövőjével, több évtizedes szereplésével kapcsolatos jóslataim nem váltak valóra. Naivul azt hittem, a szászcsávási kórushoz hasonlóan a Cantemus képes lesz megakadályozni legalább a száz lány kivándorlását. Nem így történt! A saját kórustag lányom is kénytelen volt elindulni a „nagy vizek mentén”. Csak egyetlen jóslatom vált valóra: az első hívó szóra a kórustagok a világ végéről is hazajönnek, és olyan műsorral lepik meg a közönséget, amelyhez hasonlót ritkán hallott Marosvásárhely zeneértő közönsége.

Cantemus redivivus – a Cantemus leánykórus újjáéled – írtam nagyvonalúan a címben. A nagy kérdés: van-e még elegendő erő, tehetség a marosvásárhelyiekben a leánykórus feltámasztására?

A kérdés csöppet sem szónoki! Tudom, hogy a meglévő erdélyi magyar kórusok milyen nehézségekkel küszködnek. Csak a nemzetközi kórusfesztiválokon való részvétel, siker jelent némi fogódzót. Az 1990-es évek közepén a nyíregyházi I. Cantemus nemzetközi kórustalálkozón a Cantemus leánykar – egyetlen erdélyiként – aranyminősítést kapott. Innen, erről a színvonalról lehet és kellene újrakezdeni.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató