Búcsú Gaál András festőművésztől

Mesterek, korszakos alkotó egyéniségek, emberségünk elkötelezettjei, barátok hagynak magunkra. Ránk marad varázsos életművük, önként vállalt szolgálatuk szép példája, a közösen töltött idők emlékei, sok felemelő, feledhetetlen életmozzanat, és persze az a tudat is, hogy amit ők elkezdtek, felmutattak, azt tovább kell folytatni. Gaál András festőművész augusztus 6-i halálhíre indította el ezt a gondolatsort bennem. Számos művész mestere volt ő is, nem csak kivételes erejű, szépségű festészete révén, de művészpedagógusként is, olyan szervező egyéniségként, aki ott, ahol éppen volt, messze sugárzó erőteret teremtett maga köré, cselekvésre ösztönzött másokat is. 1959-től, amikor Csíkszeredába került, nemcsak a város, de az egész régió képzőművészeti életét megpezsdítette. Igaz, neki is volt kitől példát vennie, Nagy Imre személyében szigorú mester patronálta és szította igényessége szikráit, de valójában nem kellett őt ösztökélni, mindig úgy dolgozott, ahogy szíve, lelke diktálta. Ezért is akadt olyan számos és lelkes követőre, akikkel fellendíthette a székelyföldi művészeti mozgalmat, alkotótáborokat, művésztelepeket hozhatott létre, iskolát teremthetett. És az alkotás magasra emelt mércéjével állított célokat fiatal tehetségek elé. A szülőhely, Gyergyóditró, a középiskolai tanulmányok szeretett színhelye, Marosvásárhely, az egyetemi évek helyszíne, Kolozsvár, majd az otthon, Csíkszereda, a művészteleppé kinövő Gyergyószárhegy, a másik kedvelt hely, Marosfő, végül a szeretteihez közelibb Pannonhalma… Véget nem érőn lehetne sorolni, mennyi helyen őrződtek meg személyisége nyomai. És hány műgyűjteményben, családi otthonban tanúsítják festményei az alkotás csodáját! Ezért is nyilatkozhatta nem-egyszer az eltelt évtizedek során, hogy boldog embernek érzi magát. Tudta, hogy talentumait gyarapítva, művészként, művészetszervezőként, tanárként mindent megtett, amit tehetett. Derűsen, lényegretörőn, humánus érzelmekkel, értelemmel telítetten, örök cselekvésben. Akkor is az alkotómunkának, a festészetnek élt, amikor éveken át már súlyos betegség kínozta. Olyan szép, olyan átszellemült képeket alkotott, mintha mindig csak a derű órái vették volna körül. 86 esztendejének utolsó időszakában is ezt tükrözte sikeres győri kiállítása, e sok évtizedes, mégis fiatalos látványvilág kiteljesítésének méltó elismerése volt két évvel ezelőtt a Szervátiusz Jenő-díj is. Kitüntetései sorában a legnagyobb megbecsülést mégis abban az általános véleményben láthatta, ami szerint „képei lírai köntösbe öltöztetett metaforikus látványként teljes lelki, karakterbeli azonosulást mutatnak a hargitai, gyergyói, gyimesi tájakkal.” Gaál András távozó szellemalakja immár a szeretett szülőföld szerves részévé vált. Több mint fél évszázados ismeretségünk, barátságunk jegyében kívánok csendes nyugodalmat neki.