2021. október 17., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mostanában ritkább a köszöntő, mint a búcsúbeszéd, öröm és felüdülés a szerkesztőnek, ha kerek évfordulós kollégának, barátnak küldhet jókívánságot. Most éppen Bölöni Domokosnak, aki augusztus 11-én töltötte a hetvenötöt. Szép kor, magam is tapasztaltam. De melyik nem az? Személyesen, koccintással, baráti öleléssel meghittebb a köszöntés, de rég nem találkoztunk, és mint hírlik, blokklakása magasából csak elvétve megy le, ki, be a városba, ritkán jár az utcán. Járjon a bánat! – vélem hallani zsörtölődő dörmögését. – Mi dolgom nekem odakint?! Közvetve is értesülök a világ dolgairól. Igen, azt látom, mindenre figyel, amit feldob a világháló, a média rengetegében mindenre rálát, sok jelenségre reagál is. Kevésbé a sajtóban, a folyóiratközlés lehetősége sem csábítja. És a könyvek? Azokkal mi lett? Elakadt a folytatás? Csak nem azért, mert nem vonzza már az utca? Ott bizony mindig millió téma hevert, és zajlott az élet megállíthatatlanul. Ha a járkálás egy ideje nem is volt a kenyere, emberismerete kevés mozgással is egyre bővült, bárhol gazdagodhatott érdekes, izgalmas embermesékkel. Amik aztán vidáman szomorkás kötetekben szólították meg az olvasókat, sajátosan bölönis humorral, nyelvi leleménnyel hozták elénk a falu, majd a vidékről városra szakadt kisemberek mosolyfakasztó, máskor lélekbúsító történeteit. Érdekes végigszaladnunk az 1980-tól megjelent könyvcímein. Mozgást, illetve érzelmeket sugallnak: Széles utcán jár a bánat (Na, ugye!), Elindult a hagymalé, A szárnyas ember, Dégi Gyurka pontozója, Harangoznak Rossz Pistának, másfelől, Hullámok boldogsága, A nevető gödör, Mosolygó kis pöttyös szovátai pisztráng, Egek, harmatozzatok! Hadd ne folytassam, a lényeg, hogy várjuk az újabb novelláit, karcolatait, jegyzeteit. Várjuk, hogy időről időre újra megnevettessen. Ahogy a 70. születésnapjára megjelent kötete, A rablóhús fogyasztása is tette. 

Jó hír, hogy talán már nem kell sokáig várnunk, hiszen megtudtam tőle, mintegy fél éve elkészült egy új kisprózakötete, A harmadik pohár bor (Erre is kell koccintanunk!), a megjelenését sajnos alighanem a pandémia késleltethette. Közben egy másik válogatást is összeállított Harangoz egy rézmozsár címmel (alcíme: Járókeret a 75.-hez), ami rövidesen már elhagyhatja a nyomdát. És tördelés előtt áll egy harmadik könyve is, az Aranypálca című humoros prózaválogatás a Flaszter, a Bogaras emberek és a Súrlott Grádics oldalain közölt szövegekből. Soha ennél rosszabb hírei ne legyenek! De mivel rukkol elő majd a nyolcvanadikon? Arra már el is kezdheti a készülődést. Erőt, egészséget, jó kedélyt és alkotókedvet kívánunk hozzá! Isten éltessen sokáig, Domi!


Bölöni Domokos

Az én bözödi kalapom


Móricz Zsigmond-i alapon

készült el Kőrispatakon.

Benne csak csekélyke érdem

szerény közreműködésem.


Benkő Samu óhajtotta,

s Szőcs Lajosné meg is varrta.

Nem ment rá gatyám, sem ingem:

megcsinálta tiszta ingyen. 


Örömömre másodpéldány

nekem is jutott belőle,

az áll itt a kobakomon;

így jut’tam egyről kettőre.


Mit nekem a randa klíma?

Kalapom véd tőle, íme. 

Fütyülök a hetvenötre:

kalapban nem megyünk tönkre!



Bölöni Domokos

Jön a busz

Amint kibarmolom magam a tömbházból, sajog a bal vénám. A halál jelzése, mondta valaki, akinek már harminc éve ez a kedves baj büszkíti az életét, de még mindig másnak rendeli a koszorúkat az übercsendes parcellákba.

Eléjövök, nincs időm senki másra. Tudom, hogy minden busz jó nekem, két megállóra van a lelkem kalibrálva, várnak a kis gipszoroszlánok, és mire érkeznék, már ott cigarettázza a hetvenhetediket Frici úr, aki megint és mindig Joyce-ot olvas és kommentál.

El vagyunk látva zsenikkel.

A Favorit megállóban ül egy nem is idős hölgy a likacsos, ámbár fémes illúziót keltő padon, amely nyáron forró, télen fagyos. Még mielőtt megszalasztanám magam az éppen méltósággal befutó randa busz középső ajtajához, elkiáltja magát:

„Hatos, hatos, hatos!”

Hát nekem persze ez is puftá ráftá. Felszállok, megyünk.

Elfelejtem megköszönni.

Másnap ismét ott a nem is idős hölgy, ritka búzavirág szemét ismét rám villantja, és azt kiáltja: „Húszas, húszas, húszas!”

Nekem a húszas is jó, mint mondtam. De most megköszönöm. Nem szól semmit, mert már befutott a negyvennégyes, és persze talált valakit, akinek fontos lehet az infó, annak kiabálja, hogy negyvennégyes, negyvennégyes. 

„Negyvennégyes!”

És most sem visz rá a kíváncsiság, hogy alaposabban megnézzem magamnak. Vagyis a világnak.

Másnap hiába lesem, várom, nincs sehol.

Vagy mégis? De ez duvadt és közönséges, és nem is az első szaladó utashoz beszél, hanem vélhetően az unokájához. Gyere már, sziszegi.

„Huszonhatos!”

A Favoritban mondhatsz, amit akarsz.

Leülök magam is egy afféle likacsos nejlonpadra, az első fickóra ráüvöltöm:

„Tizenhetes, a Kombinát!”

Sok itt a hülye, mondja rezignáltan, és felszáll.

Örülök, hogy nem kell vitatkoznom senkivel.

*A rablóhús fogyasztása. Játékos jegyzetek című kötetből, Marosvásárhely, 2016 

 Bölöni Domokos és felesége, Bölöni Erzsébet