2022. december 10., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Miért nem volt Vásárhelyen Bethlen Gábornak szobra? – hangzik logikusan a kérdés, midőn a település szabad királyi városi rangját éppen Bethlentől nyerte 1616-ban. Miért csak 2020-ban került sor a felavatására?

A 21. századi szobor sorsára az olvasó elég gyúanyagot talál a korabeli sajtóban, erre ezúttal nem is vesztegetném a szót, sokkal inkább az első kérdésre keresném a feleletet. Tény, hogy a város legalább 200–250 éve tudatában volt annak, hogy a városok, az igazi városok rangjára emelés a fejedelem műve. Erről oklevél tanúskodik, melyet eredetiben a kolozsmonostori konvent levéltárában őriztek. Másolat is készült róla, mely ma is a kedvezményezett város levéltárában található. Benkő Károly, az első Vásárhely-történet (1862) szerzője kéziratos művében, mely csak 2001-ben jelent meg, már közli az oklevelet. (Melyet azóta több közlés, kommentár és elemzés is követett.) De nem volt Bethlen Gábornak különösebb kultusza Vásárhelyen, noha a vár éppen az uralkodása alatt készült el, diplomatája volt a Konstantinápolyban járt Borsos Tamás, a város főbírája.

Véleményem szerint Bethlen Gábor kultuszának meghonosítója a mindenre figyelő, a város globális és partikuláris érdekeit szem előtt tartó, gondos honatya, Bernády György. Az ő érdemének tudom be, hogy utcát neveztek el Bethlenről, méghozzá egy új, a polgármestersége alatt felavatott útvonalat, a Bethlen Gábor sétányt, amely a vár északi oldalán húzódik a feltöltött várárok helyén, és az utca eredetileg a majdani Rákóczi lépcsőtől a Trébely-szőlőkig futott. Másodsorban a közművelődési palota kistermének színes ablaküvege, Róth Miksa műve – Bethlen Gábor tudósai körében – ugyancsak Bernády ötlete volt, s ezzel állandóan a tudományokat és az iskolázást, egyetemjárást támogató fejedelem alakját idézte a városlakók elé, akik a Kultúrpalota rendezvényeit felkeresték. És nem utolsósorban az 1905-ben alapított szabadkőműves-páholy névválasztása (Bethlen Gábor) is Bernádyhoz fűződik. Itt egyesítette az érdemes főmester a város értelmiségi, gazdasági és társadalmi elitjét. Ezek segítségével modernizálta a kisvárost.

De szoborállításról nem volt szó. Ugyan mi akadályozta meg ebben a tevékeny polgármestert? Mindenképpen az országos politikai széljárásra, tendenciákra, elvárásokra kell gondolnunk. A 19. század harmadik harmadában a magyar törvényhozás az ország egységesítse érdekében megszüntette az erdélyi régió közigazgatási különállását (székek), a (nagy)fejedelemség korából származó törvények jó részét hatályon kívül helyezte a modernizáció érdekében, a helyi specifikus érdekek elé az országosakat helyezte. Budapest-központúvá kívánta tenni a millenniumi Magyarországot. Erdély helyett a hivatalosság Kelet-Magyarországról beszélt. Ebben a szemléletben, mozgásrendszerben Bethlen Gábor mindenekfelett erdélyi fejedelem, politikus volt, regionális érdekeket képviselt, annak ellenére, hogy a három részre szakított ország egységét helyre szerette volna állítani a török segítségével vagy annak ellenében, regionális kishatalmat akart létrehozni a két nagyhatalom, a Habsburgok és a szultán birodalma között, a maga féltve őrzött autonómiájából kiindulva. Protestáns országot, mely szereplője lehet az európai nagypolitikának is. Persze Bethlen képviselte a magyar államiság megőrzésének egyik formáját Mohács után, ahogyan azt Bocskai végrendeletében megszabta. Az ezredévi emlékműre csak 1948-ban került fel (!), az eredeti, 1896-ban átadott szoborcsoportnak (Hősök tere) nem volt tagja Bethlen. Eladdig köztéri emlékmű – 1902-től – a Köröndön (ma Kodály körönd) állott. Vásárhely nem ment szembe az országos szemlélettel.

Sokkal fontosabb és „aktuálisabb” szobrokat állítottak fel a kortársak: Bem, Kossuth, Rákóczi, Petőfi díszítette a város köztereit. (Valamennyi el is tűnt, el is tüntette az uralomváltó új hatalom. Feltételezem, ugyanez lett volna a sorsa Bethlen Gábor egész alakos/lovas/mellszobrának is.) 

Trianon után azonban felértékelődött Bethlen Gábor kora, történelmi tettei, személyisége. A transzilvanizmus egyik főhőse, példaképe lett. Ekkor születtek az olyan kiváló könyvek, mint a Szekfű Gyuláé vagy a Makkai Sándoré. Újraértékelte a Hóman–Szekfű-féle Magyar történet, megírta Móricz az Erdély-trilógiát. De akkoriban szó sem lehetett egy Bethlen-szobor felállításáról. Az eltüntetett szobrok visszaállítását is meghiúsította az állami/városi politikai emlékezettörlés, nemakarat. Az 1940-gyel kezdődő háborús, majd „lázas forradalmi” évek, évtizedek igazán nem kedveztek a Bethlen-szobor felállításának. (Avattak, újraállítottak Papiut, Bolyaiakat, Kőrösi Csoma Sándort, Szentgyörgyi Istvánt, Bartókot, Bernádyt, Avram Iancut, Márton Áront, Borsos Tamást, Aranka Györgyöt, Petőfit, Rákóczit, Bălcescut, katonai emlékművet, anyafarkast, Mihály vajdát és sajnos Dandeát.)

1979/1980-ban Erdélyben vérszegényen, de megemlékeztek a Fejedelemről, melyen erdélyiségét kellett hangsúlyozni, összmagyar vonatkozásait pedig ködbe veszejteni vagy legalábbis elhalványítani. (E sorok írójának sikerült kiadatnia egy kötetre való Bethlen Gábor-levelet és iratot. Szoborállításról még ábrándozni is veszélyes volt.)

1990-től – elvben – mi sem állta útját az emlékállításnak. A valóságban a féltékenység, Marosvásárhely fekete márciusa és annak hosszan ható következményei, a hatalom szűkkeblű birtokosainak félelme, önimádata, a történelem meghamisíthatósága, a bürokrácia és a tehetetlenség gáncsot vetett. A próbálkozásokat kudarc kísérte. Szerencsére mindig akadnak cselekvők, akiknek kitartásán, makacsságán, találékonyságán, tehetségén múlik egy-egy szimbólum sorsa.