Betegség, gyógyulás és gyógyítás a magyar irodalomban (6.)

A felvilágosodás nyomában forradalmi terror, vérgőzös háborúk és rafinált besúgórendszerek következtek. Nem túl heroikus kor volt ez, amelyből aztán kibontakozott a romantika hőskultusza. A „dunántúli késő Herkules”, Berzsenyi Dániel (1776–1836) költészetében „minden az erő körül forog. […] Múzsája is birkózva győz, és ércbuzogány rezeg kezében. Az életet is, mint roppant erőknek az enyészet ellen való hasztalan harcát éli át, és önti bele költészetébe.” (Szerb Antal) Berzsenyi világszemléletében az „ép testben ép lélek” alapigazságát egyrészt az erkölcsös és közhasznú, másrészt a meghitt társakkal és családdal rendelkező életforma eszménye egészíti ki. E tágas ideál beteljesítését várja és kéri számon oly hevesen A magyarokhoz címzett két nagyszerű ódájában. 

Mindkét ódának az alapmotívuma a vér. Az első ódában már a felütés a nemzet egészséges életét lassú méreggel, lassú halállal rontó tényezőket veszi szemügyre. Nyolcszáz év történelmi csapásai, a társadalmi hátrányok nem fenyegetik úgy a magyarságot, mint az, ha a nemzeti lét erkölcsi alapja összedől, fejtegeti a költő. 

„Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajúl?

[…] minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed.” (A magyarokhoz I., 1796–1810)

A második óda a világ egészének egyfajta megemelt, váteszi nézőpontból való bemutatásával kezdődik. A forrongó és háború sújtotta Európát mintha a bosszú fúriái pusztítanák. E veszélyben a költő a csak azért is heroikus kitartásra biztat, a nemzet alvó lelkét ébreszti:  

„Forr a világ bús tengere, oh magyar!

Ádáz Erynnis lelke uralkodik,

S a föld lakóit vérbe mártott

Tőre dühös viadalra készti.

[…] Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

Ordítson orkán, jőjön ezer veszély,

Nem félek. A kürt harsogását,

A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem

Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” 

(A magyarokhoz II., 1807)

Berzsenyi szemlélődő, melankóliára hajló alkat, de a nagy eszmék és célok kifejezése mellett mindig megjeleníti a természet, az évszakok, a barátságos otthon és közösség illanó szépségeit, vagy nosztalgiával szól a szárnyas idő sodrásában fogyatkozó öröm és harmónia varázsáról. Vitkovics Mihályhoz írt episztolája a vidéki és a pesti élet párhuzamait és ellentéteit tárja elénk, széles panorámát festve, miközben hagyománytartó, de változtatni (a hamarosan napirendre kerülő társadalmi reformokra) is képes, tevékeny, alkotó és közösségi életre buzdít. Vörösmarty A merengőhöz (1843) című versének méltó előzménye ez a lírai mestermű.  Szinte szokatlanul egészséges, tartós és sziporkázó derűt áraszt. Nézzük a csillogó hangulatú baráti kitárulkozás utolsó szakaszát: 

„Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk,

Ha józan elménk, s testünk nem beteg,

Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót,

S adhatnak-é mást a királyi kincsek? –

Igy ír, így érez, így él most barátod,

Ki téged, édes Miskám, megkeres

Az új Zephyrrel s első fülmilével,

S veled csevegni és nevetni fog.” 

(Vitkovics Mihályhoz, 1815)

„A nagy művek néha, ahelyett, hogy felemelnék, eltakarják alkotójukat. A Hymnus nélkül Kölcseyt jobban ismernénk; jobban számon tartanánk egyéb érdemét” – írta Illyés Gyula 1938-ban, Kölcsey halálának századik évfordulóján. És valóban, nem vesszük eléggé tudomásul, mekkora gondolkodót, micsoda szónokot, irodalomkritikust, költőt, esszé- és prózaírót tisztelhetünk Kölcsey Ferencben (1790–1838), aki a törvénytelenül hűtlenségi perbe fogott ifj. Wesselényi Miklósnak harcos védőügyvédje volt, utolsó leheletéig. Mindenkori iskolai tananyag a Himnusz párverse, a Prédikátor könyvéből is eredeztethető Vanitatum vanitas, s talán Zrínyi első és második éneke, sőt a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című erkölcsbölcseleti és pedagógiai értekezésről is hallottunk. Itt és most csupán a betegség és terápia kérdéskörére szorítkozunk…   

Az 1823-as esztendővel egyszerre született Petőfi Sándor, aztán január 22-ére elkészült a Himnusz, s pár héttel később Kölcsey az ódai, magasztos Himnusz „ellenversén” kezd dolgozni. Hetekig csiszolja a Vanitatum vanitast, e kiábrándult, szkeptikus, sőt ironikus bölcseleti költeményt. Most nem a Herder által megjósolt nemzethalál perspektívájából szemléli a világot, hanem mintegy időn, téren, az isteni gondviselésben való bizakodáson is túlról, kívülről.  Ezért oly hidegen logikus az érvelése. A férfias erény, a virtus ezért minősül „hagymáz”-nak: hastífusznak, az „érzemények” pedig beteges vérbőségnek, a „vértolulás kínjelé”-nek. A költő halálának évében íródott Zrínyi második éneke a nemzethalál hidegrázásos látomása. Vajon a „vérkönny” és „méreg” marta, végveszélybe süllyedő magyar nemzet riasztó képével a költő beletörődésre vagy felrázásra serkenti olvasóit? 

Kérdésünkre megnyugtató választ Kölcsey Mohács című értekezésében találunk, melyet a mohácsi csata háromszázadik évfordulójára írt a költő: a múlt elfeledése öngyilkosság, tehát az emlékezés fontos feladatunk. Hiszen „egész nemzet élete, mint egyes emberé”, és ezen élet különböző korszakait az emlékezet bármilyen csapások alatt is képes egységben tartani. A Mohács romantikus látomás a javából, miközben lélektanilag is remekül felépített szónoklat. Az ősök szelleme „rémletes arccal” jelenik meg a „vérpárától terhesült levegőben”, és kérdezi: 

„Nép, mi vagy? Hol a bizonyság, hogy tőlünk származtál? Hazát alkotánk, s te reánk nem emlékezel, jaj neked, a meg nem hálált örökségen átok fekszik, melyet csak hosszú megbánás törülhet le. […] Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg; s akármi más kezdődjék ezentúl, az a régi többé nem lészen.” (Mohács, 1826)

A magyar romantika váteszköltője, a 19. századdal született Vörösmarty Mihály (1800. dec. 1. – 1855. nov. 19.) eredendően példásan rendszerető és puritán, mértékletes ember volt, „zárdás barátnak” nevezték, bár „jó magyarosan” enni mindig szeretett. Egyéni csalódásai, majd az 1848–49-es események súlya alatt azonban a költő lelki egyensúlya felborult, egészsége összeroppant; mániás depresszióban szenvedett, elhanyagolta öltözetét, szivarozni és inni kezdett („Borban a gond megbetegszik,/Él a kedv” Fóti dal, 1842). Ugyanakkor óriási tévedés az elaggott költőre vérbajt és elmeháborodást „fogni”, mert egyik állítás sem igaz! Az előbbire Gyulai Pál egy mondatának félreértelmezéséből következtetett Szirmayné Pulszky Henriette 1935-ben, az utóbbit a nyugatosok közül többen vélelmezték, de semmi nem igazolódott e feltevésekből, hiszen a mai orvostudomány világosan megkülönbözteti a kedélybetegséget az elmebetegségtől (Czeizel Endre: A magyar költő-géniuszok sorsa, Budapest, Génius kiadó, 2012, 65-89.). 

Vörösmarty a zárkózottságot és a melankóliára hajló kedélyt édesapjától örökölte. Édesanyja, Csáthy Anna füvesasszony hírében állt; Gyulai Pál szerint „gyógyszertárára éppen annyi gondot fordított, mint éléskamrájára. Ott állottak szép rendben a szárított gyógyfüvek, gyökerek, saját kezével készített tapaszok és kenőcsök. Különösen értett a csonttörések, vágott sebek és különféle gyermekbetegségek gyógyításához, a falubeliek hozzá fordultak, ha valami panaszuk volt.” Vörösmarty két verset szentelt a hideg vizes gyógykúráiról Európa-szerte híressé vált Vinzenz Priessnitznek. A vaddal köz italt… kezdetű epigrammája így hangzik: 

„A vaddal köz italt meg kezdé vetni az ember,

S gőgje fejében kór, agg leve, és nyavalyás, 

Priesznitz visszaadá a víznek régi hatalmát,

S ősi erőben kél újra az emberi faj.” (A vaddal köz italt…,1839–40) 

Vízgyógy című versében pedig – három évvel az 1838-as nagy pesti árvíz után! – a víz kettős erejéről beszél, amelyet az emberi értelemnek kell ellenőrzés alatt tartani: a víz rombolni, pusztítani képes, de táplál és gyógyít is: 

„Árja megöl, de szelíd gyógyszerré lesz, 

ha beteg vagy, 

S szűz forrásaiból vissza jön életerőd: 

Természettől nyert a víz kétféle hatalmat, 

Isteni áldássá tette az emberi ész.” 

(Vízgyógy, 1841)

Vörösmarty homeopata orvossal konzultált a legtöbbet, saját házipatikát állított össze homeopátiás szerekből, s barátainak szívesen adott a tanácsok mellé orvosságokat is. A költő közreműködésével jelenhetett meg Magyarországon az első homeopátiával foglalkozó tudományos publikáció (az általa szerkesztett Tudományos Gyűjteményben). A homeopátia atyját, Samuel Hahnemannt is versben ünnepelte: 

„Eddig anyag harcolt anyag ellen a bús beteg ágyán, 

Durva csatájok közt kín vala élni tovább. 

De te jövél, s parányokból felidézted az alvó 

Szellemeket, s küldéd mesteri bűvöd alatt.” (Hahnemann, 1844)

Vörösmarty a zseni érzékenységével ábrázolta a dúlt lelkiállapotú embereket. Már az 1830-as keltezésű, örök érvényű filozófiai költeménye, a Csongor és Tünde is tele van túlfokozott idegállapotú hősök lélekrajzával. A mű elején, Miríggyel való első találkozása után Csongor megérzi, hogy elmulasztotta „hatástalanítani” a mézesmázosnak tűnő, de valójában elvetemülten gonosz „boszorkányt”. Ezért jegyzi meg Csongor, bár csak magában, „félre”: „Hogy gebedj meg, azt kívánom,/Mérged tengerében.” Az archetipikus hőspárok, a Csongor–Balga, illetve a Tünde–Ilma kettősök a szellemi-idealisztikus, kompromisszumra képtelen, illetve a földies, megalkuvásra is hajló emberi lélek két végletét tükrözik, amely két véglet csak együtt élhet győzedelmesen, tehát mindig egymásra van utalva. A három manó az értéksemleges, nem jó és nem rossz, azaz erkölcsiség nélküli erőket, a szolgaságra befogható eszközlényeket testesíti meg. Ők, Duzzog, Bezzeg és Kurrog akár a jó szolgálatába is állíthatók… Tünde úgy biztatja kitartó hűségre az őt minduntalan elszalasztó Csongort, hogy bevallja, ő is epekedve szenved: „Érted égve, érted aggva/Vérzek én is orvosolhatatlanúl.” Majd a legkeserűbb órán, az Éj királynője előtt gondolkodás nélkül lemond a tündérlétről, az örök életről, a röpke földi boldogságért cserébe. Rész és egész, betegség és egészség kozmikus és lélektani összefüggéseiről bámulatos pontossággal ír Vörösmarty. Láttatja velünk, ahogyan Ledér kiszolgáltatott Mirígynek, mert szeretetlen és mert fél a nélkülözéstől. Vörösmarty tollán a természet minden parányi és nagy teremtése, sőt az egész kozmosz érez, lelket is „ölt”, amint a „sötét és semmi lény nem lakta éjéből” az Éj királynője „megszüli a világot”. A teremtés és az időbe-térbe vetettség rejtélyét ismerve azonban az Éj királynője nem sugároz boldogságot vagy reményt: „Fáradtan ösvényikből a napok/ Egymásba hullva összeomlanak.” Pedig az Éj királynője még a reformkor hajnalán szólal meg; a hazára és benne a költőre majd csak Világos után szakad a világvégi sötétség. 

Szép Ilonka „belső baj” miatti korai hervadásának finom rajzától kezdődően (1833) Vörösmarty egyre intenzívebb látomásokban ontja megdöbbentően éleslátó „diagnózisait” a hazát és a nagyvilágot emésztő „betegségekről” – teszi mindezt a gyógyítás szándékával (Az élő szobor, 1839–41, Az úri hölgyhöz, 1841, Mit csinálunk?, 1844, Az emberek, 1846, Országháza, 1846, Jóslat, 1847). Álnéven (Hazay Gábor) írt újságcikkeivel, hatalmas ívű verseivel Vörösmarty szándéka felrázni olvasóit a mély pesszimizmusból, és belső tisztulásra, küzdésre buzdítani, konkrét feladatok és célok felé sarkallni őket: „A gyűlöletnél jobb a tett,/Kezdjünk egy újabb életet. […] Vagy nincs erőnk? Az nem lehet,/Ártunk egymásnak eleget.” (Jóslat) Igaz, hogy Kemény Zsigmond szerint Vörösmarty „biztatásai hasonlítottak a csüggedéshez”, de a zárkózott és borúlátó költő minden alkotása példázza a felülemelkedést önmagunkon, és „kitermeli” az igazság és a „jobbulás” ellenállhatatlan szomját. Hiszen a „fásult nemzedék” csüggedése nem erkölcsös (Gondolatok a könyvtárban, 1844). A világosi fegyverletételt, az önkényuralmi időszakot azonban Vörösmarty, hiába van végre felesége, családja, már személyesen is végpusztulásként élte meg. A bujdosást nem bírta, feljelentette önmagát a katonai törvényszéknél. Kegyelmet kapott, de családját fenntartani alig tudta, elhanyagolta magát, állandó anyagi gondok kísérték. „Vértolulások” törtek rá, nehézlégzéssel súlyosbítva, szívelégtelenség és tüdővizenyő kínozta.  

Kevesebbet alkotott, azaz legtöbb kései versét elégette, öncenzúrából. Ami fennmaradt, az Előszó (1850-51), Az ember élete (1854), A vén cigány (1854), a félbemaradt Fogytán van napod (1855) mind-mind tökéletes remekmű, és egyben tanúsítvány egyén és közösség „szűnhetetlen gyötrelméről” – de orvoslás és gyógyszer egyszersmind: Vörösmarty kései költészete a legmagasabb művészi szinten végzett gyászmunka. Halála (abban a Váci utcai házban, ahol huszonöt évvel korábban Kisfaludy Károly halálos ágya fölött a reformkor voltaképpen elkezdődött) is fordulópont: temetése húszezer ember részvételével néma tüntetés…

Kiss Zsuzsánna