Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nagy teret nyert mindennapjainkban a közösségi média, bármerre nézünk, az utcán, de társaságban, éttermekben, szórakozóhelyeken, a buszon is mindenki a telefonját babrálja, „posztolunk”, gyűjtjük a lájkokat, online bonyolítjuk beszélgetéseink nagy részét, gyakran még a hozzánk legközelebb állókkal is. A téma igen megosztó, a közösségi média előnyeiről, illetve hátrányairól számos elmélet látott napvilágot, sokan hangoztatják, hogy bár nem okoz fizikai károsodást a szervezetben, mint a dohányzás vagy az alkohol, hosszú távú hatásai legalább annyira jelentősek lehetnek, hiszen a társas kapcsolatainkat és a viselkedésünket negatív irányba befolyásolja. Ilyen körülmények között beszélhetünk-e új keletű függőségről a közösségi média túlzott használata esetén? A téma kapcsán dr. Dégi L. Csabát (fotó), a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka Karának docensét, addiktológus szakembert faggattuk.
– Újabban sokan egyenlőségjelet tesznek a közösségi média és az alkoholfüggőség jelentette veszély között a mai generációra nézve. Megalapozott-e ez a párhuzam?
– Ezt erőltetettnek tartom, és ami a valóságtartalmát illeti, hadd tegyem fel a kérdést: mikor láttak Facebook-befolyásoltság alatt álló személyt, aki például üvöltözik vagy meztelenre vetkőzik az utcán? Ez a párhuzam önmagában is sántít, mert egyrészt egy olyanfajta társadalmi megítélést próbál átruházni a közösségi média felhasználóira – az elmúlt harminc-negyven évben a drog- és alkoholfogyasztók társas megítélése nem sokat javult –, amiről tudjuk, hogy eléggé kinézett és megvetett kategória, és ez nyilván nem segíti a felépülésüket, sem pedig azoknak a terhét nem enyhíti, akik ebben a helyzetben vannak, beleértve a hozzátartozókat is. Másrészt a legismertebb és legelfogadottabb szakmai könyvben, a DSM 5-ben – ami nem más, mint a pszichológusok, pszichiáterek, segítő szakemberek rendszertani kötete, amelyben a létező és elismert lelki zavarok és patológiák megtalálhatók – jelenleg közösségimédia-, illetve internetfüggőség nem szerepel. Ugyanakkor a „klasszikus” függőségek – mint például az alkoholfüggőség – tizenegy kritériuma közül alig van néhány, amely találtatható a közösségi média problémás használatával. Tehát hivatalosan és rendszertani szempontból nem létezik. Ha szerepelne is a kiadványban, akkor sem függőségről beszélnénk, hiszen a DSM 5-ben már a kábítószerek esetében sem használják a függőség szakkifejezést, hanem szerhasználati zavarról beszélnek. Tehát legfennebb közösségimédia-használati zavarról lehetne szó, nem pedig függőségről.
Mint említettem, a függőségnek tizenegy kritériuma van, az egyik például az, hogy nagy mennyiségben vagy hosszabb ideig fogyasztja az egyén, mint amennyi ideig szándékában áll, annak ellenére, hogy eldöntötte, le fog állni. Emellett sok időt tölt a beszerzéssel, fogyasztással és felépüléssel, illetve sóvárog és kényszert érez a használatára, vagy a használata miatt nem tesz eleget az otthoni, munkahelyi feladatainak, és akkor is használja, ha ez problémát okoz a társas kapcsolataiban. A közösségi média kapcsán ezeket az összefüggéseket bizonyítani kell, hiszen míg az alkohol esetében az élettani zavarok, testi károsodások egyértelműen bizonyíthatók orvosilag, a közösségi média esetében nincsenek erre vonatkozó adatok. Léteznek ugyan kutatások, amelyek Facebook-függő agyról beszélnek, mágneses rezonanciás agyi felvételekre hivatkozva, de ezek olyan jellegű próbálkozások, amelyek igazából egy nagyon kis szeletét próbálják lefedni a valóságnak, hiszen például a kérdés pszichológiai oldalára nem térnek ki.
– Szinte mindenütt, iskolai szünetben, étteremben, tömegközlekedési járműveken, azt látjuk, hogy mindenki a telefonját babrálja, hiába vannak társaságban az emberek. Hol a határ, amikortól már használati zavarról beszélhetünk?
– Az igazság az, hogy a 21. században annyira összetett világot élünk, hogy a mobiltelefonom mint eszköz nélkül nem tudnék például gyorsan információt szerezni arról, hogy hánykor jön a buszom, nem tudnám megnézni, hogy mi történik a repülőjáratommal, mint ahogyan azt sem, hogy miként alakul az időjárás ma délután. Tehát a telefonunk egy szükséges navigációs eszköz lett, és nem kellene mindenféle ártalmas, bizonyíthatatlan megközelítéssel fétiseszközt csinálni belőle, mintha a kis dobozban a gonosz lakozna. Ugyanez volt a helyzet valamikor a hetvenes években a televízióval, és mára ez a fajta megközelítés megszűnt a tévé kapcsán, ugyanúgy, mint ahogy a mobiltelefonok esetében is ki fog kopni idővel. Igen, valószínűleg túlzott mértékben használjuk, de minden használatnak meg kell nézni az alapját, a motivációt és az igényt, ami mögötte van, és ki fog derülni, hogy a telefonunk és mögötte a közösségi média egy navigációs, a szórakoztatásunkkal együtt járó és a társas kapcsolattartási igényeinket kielégítő eszköz. Hadd mondjak egy példát: az ázsiai országokban, ahol kezdetben mindenféle telefonhasználattól ódzkodtak, és nagyon sok, olykor komoly sérülésekkel járó utcai baleset történt, mert az emberek a telefonjukkal voltak elfoglalva, nem figyeltek kellőképpen a biztonságos közlekedésre. Mivel megfigyelték, hogy az emberek, amikor a telefonjukkal babrálnak, alapvetően lefele néznek, így a zebráknál a piros-zöld-sárga jelzést nem a magasba, hanem a földre helyezték el, így mindenki számára látható, hogy mikor tilos, illetve mikor megengedett az úttestre lelépés. Tehát úgy gondolom, hogy nem azt kell elvárni a megváltozott társadalmi környezetben élő emberektől, hogy ugyanúgy viselkedjenek, mint negyven, hatvan évvel ezelőtt, hanem néha a környezetet kell alakítani ahhoz, ami a valós igényeit tükrözi a mai embe-reknek.
– Lévén, hogy új keletű a jelenség, létezik-e ezzel kapcsolatos szakirodalom, tudnak-e mit kezdeni a szakemberek a problémás közösségimédia-használókkal?
– Ha már szakirodalomról van szó, hadd mondjam el, hogy számos kétes tanulmány jelent meg az elmúlt években, viszont idén januárban látott napvilágot egy igazán fontos kutatás, amit a Stanfordi Egyetem és a New York-i Egyetem kutatói készítettek. Ezt tartják jelenleg a legátfogóbbnak ebben a kérdéskörben, azaz a közösségi-média-felhasználás és magatartás, illetve, ami a legfontosabb, a pszichológiai és társas jólétre való hatása tekintetében. A pszichológusok régóta érvelnek azzal, legtöbbször elméleti kijelentések szintjén, bizonyítékok nélkül, hogy a Facebook és a közösségi média használata a mentális állapotot negatívan befolyásolja, kapcsolatba hozzák a szorongással, és különösen a serdülőkre vonatkozóan esetenként olyan messze mentek el, hogy összehasonlították a kábítószer-használati zavarral. Az említett egyetemek kutatói közel háromezer felnőttkorú felhasználót vontak be a kísérletükbe, egy egészen komplex, többszempontú, többlépcsős kutatásba. Abból indulnak ki, hogy a közösségi média megjelenése, fejlődése, és ennek a társadalmi megítélése nyilván hozott előnyöket is, de sokakban aggodalmat szült, az esetleges függőségtől, illetve depressziótól tartva. A kutatók az amerikai elnökválasztások kapcsán 2844 Facebook-felhasználót választottak ki véletlenszerűen, és arra kérték őket, hogy négy hétre inaktiválják a saját fiókjukat, és közben vizsgálták, hogy ennek milyen eredményei lesznek. A napi rutinjukat, a nagyon precíz lelkiállapotukat is vizsgálták, sms-üzeneteken keresztül folyamatosan rákérdeztek, hogy mi történik velük. Az eredmények nagyjából arra utalnak, hogy az emberek több minőségi időt töltöttek a családdal, barátokkal, önkénteskedéssel, nagyjából napi egy órát nyertek pluszban, viszont kevésbé voltak tájékozottak, például a politikai ismereteik sokkal gyatrábbak voltak. Fizettek is nekik a leállásért, ugyanakkor a Messengerhez való hozzáférésüket nem kellett felfüggeszteniük. Amikor az egy hónap véget ért, újra kitöltöttek különböző kérdőíveket, és arra a következtetésre jutottak, hogy a tanulmány legszembetűnőbb eredménye az volt, hogy a Facebook egyhavi leállítása pozitív, de nagyon minimális hatást gyakorolt a kutatásban részt vevő felnőttek hangulatára, jólétére, élettel való elégedettségére, ami rávilágít egy olyan problémára, amit nagyon gyakran feltételeznek a közösségi média felhasználása kapcsán, hogy az pszichológiai problémákat okoz. A kutatásban összehasonlították az úgynevezett rendszeres és alkalmi felhasználókat, és arra jutottak, hogy a rendszeres és túlzott felhasználók esetében nem javította a hangulatot, ha lemondtak egy hónapig róla.
Ugyanakkor arra számítottak a kutatók, hogy ha a Facebook-használattal leállnak, akkor más online böngészéssel fogják kitölteni az idejüket, vagyis helyettesítő magatartást fognak felvenni az érintettek, de ez nem történt meg.
– Mire vezethető vissza a folyamatos „lájkvadászat”? Miért cseréljük le a társas kapcsolatokat az online világra?
– Fontosnak tartom elmondani, hogy az emberek alapvetően újdonság- és izgalomkereső lények, erre vagyunk kódolva agyilag, és ez a túlélésünk egyik motorja. A „lájkvadászat”fontos igényeinket elégíti ki, mint például azt, hogy megmutassuk magunkat. És mivel a külső tereken ez egyre kevésbé lehetséges, így az online tereken próbáljuk megvalósítani, elérni.
Tény, hogy az agyunkban egy dopaminlöket alakul ki, amikor a várt lájkokat, az előrevetített hozzászólásokat megkapjuk, de ez a dopaminlöket jelen van minden olyan esetben, amikor elfogadnak bennünket, pénzhez jutunk, akkor is, amikor eszünk-iszunk. Ennek nyilván fontos szerepe van a függőségek kialakulásában is, úgy nevezzük, hogy megerősítő rendszer, ami egy egységet, a túléléshez köthető működési módot tartja fenn. Nem azért van a dopaminlöket, mert a Facebook adja ezt, hanem mert az agyunk amúgy is így reagál olyan dolgokra, ami a túlélésünk szempontjából fontos, például hogy elfogadnak, hogy szeretnek, hogy vannak erőforrásaink, hogy van amit együnk-igyunk stb.
Hogy miért cseréljük le a társas kapcsolatainkat az online világra? Ez tulajdonképpen egy olyan kérdés, ami a társadalmi változással, a virtualizációval kapcsolatos. Fontos megérteni, hogy zajlik a digitalizáció, a virtualizáció a társadalom szintjén, ami a gazdaságtól, az ipartól a személyes kapcsolatainkig minden téren jellemző, és ezt nem lehet kizárni, sem pedig visszafordítani.
– Manapság sok családban konfliktusforrás a közösségi oldal, olyan esetekben, amikor az egyik fél folyamatosan a telefonjával babrál, a Facebookot böngészi, videókat néz, nem foglalkozik a gyerekekkel...
– Azzal kezdeném, hogy nyilván nem a közösségi média juttatta ebbe a helyzetbe ezeket a családokat, hanem az okoz gondot, hogy hiányzik a családi szintű kommunikáció, az együtt eltöltött minőségi idő. Úgy gondolom, nem lehet kulpabilizálni, viktimizálni az embereket azért, mert közösségi médiát használnak, mivel sokszor a közösségi média tulajdonképpen hatékonyabbá teszi a kapcsolattartást az emberek között, és elősegíti olyan csoportoknak, közösségeknek a kialakulását, amelyeknek ilyen vagy olyan formájában tagjai lehetünk.
– Lévén, hogy nem beszélhetünk függőségről a közösségi média esetében, léteznek-e egyáltalán módszerek a leszokásra?
– Megemlíteném az oly divatos digitális detox jelenséget, ami alapvetően arról szól, hogy neked van egy gondod, azaz internet-, közösségimédia-függő vagy, és erre kínálnak egy megoldást, a digitális detoxot, ami természetesen jó sok pénzbe kerül. Viszont az igazság az, hogy én még nem találtam arra bizonyítékot, hogy ez önmagában ennyi pénzért megéri, és tényleg működik. Tehát úgy gondolom, hogy a piaci logika alapján működik ez is, azaz egy nem létező helyzetre generálunk tüneteket és betegségképeket, majd erre rögtön fel is kínáljuk a megoldást. Szakmai szempontból, mint már mondtam, nem létezik közösségimédia- vagy internetfüggőség, van ellenben online-játék függőség a DSM-ben, ami viszont egy másik kategória. Az is beszédes bizonyíték, hogy egyetlen európai, amerikai vagy országos szerv, amely a függőség kérdésével foglalkozik, sem közöl statisztikákat erről a kérdésről, holott az összes létező függőséggel foglalkoznak. Tehát kreálódik egy olyan függőség, ami sem szakterminológiai, sem a kritériumok, sem rendszertani szempontból nem állja meg a helyét, és erre rátevődik egy olyanfajta megbélyegzés, mint amikor digitális zombiknak nevezik a felhasználókat.
De ha van is gond, legfennebb problémás internethasználatról beszélünk, amennyiben nem arra használjuk, amire kell, többet használjuk, mint amennyit kellene, de ez nagyon messze áll a függőség kategóriától és a digitális zombi fogalomtól, amiről egyesek beszélnek. Én a „digitális sabbath” híve vagyok, ami annyit jelent, hogy egy önvezérelt folyamat részeként, amikor is én vagyok a főnök, én irányítom, hogy mi történik velem, el tudom dönteni, mikor mennyit használok az internetből, sőt, lehet egy olyan nap a héten, amikor teljesen leteszem a telefont. Mindenféle moralizálástól ódzkodom, aminek a hátterében nincsenek számok, bizonyítékok, és amelyek elzárkóznak attól, hogy mi társadalmilag fejlődünk, és vannak olyan folyamatok, amelyeket adott ponton nem látunk tisztán, problémásnak tartunk, viszont majd a folyamattal való együttélés után, mint ahogyan a tévé vagy az sms esetében is történt, arra jövünk rá, hogy az a bizonyos digitális apokalipszis és ezzel együtt a mi digitális szerencsétlenségünk nem következik be.