Berda József

Szent Ágoston

 

„Távol legyen tőlem, hogy

azokat tartsam Istenemnek,

amiket az oktalan állatok

érzékei is fölfognak.”

 

Szegény állat voltam csak,

– végre tudom én –

így szólok balga fiatal,

ki gyönge boldogságán hiába tépi magát.

De te láttál engem

ó Énekes Püspök! A fekete hegyek alatt, –

amint jóra verekedvén sírtam magamért...

 

Romlott idők napbavakító világossága:

békém öröme virúl e napon néked!

Ime, kinyíltak pogány szemeim,

látván te vigyázod utaimat, virágozzon

te Magas Urad kivánata szerint,

hogy ama napon majd dicséretre derüljek én!

 

Ujjongó lelkem telihite köszönt ma;

ó mégis ember vagyok én,

legbölcsebb akaratból

növények s állatok fölött értelmet-osztó

királyi jóság, ki apró dolgokban

örök arcát keresvén már mindeneket megtalált...

 

50 éve, 1966 júliusában hunyt el Berda József, Baumgarten- és József Attila-díjas költő, aki „a sötétnek csúfolt Angyalföldről” került az irodalomba, s nemzedékének többi tagjával ellentétben nem széles körű műveltséget hozott magával útipoggyászként. Autodidakta volt, négy elemi osztályt végzett, és sokféle foglalkozással próbálkozott, míg tizennyolc éves korában elkezdett verseket írni. Szellemi fejlődésére elhatározó befolyást gyakoroltak a szocialista eszmék, melyeket különböző szemináriumi előadások során ismert meg, s a kereszténység szereteten és megbocsátáson alapuló életszemlélete, mely élete végéig elkísérte. Pályakezdésekor őt is megihlette a hagyományos líra végromlásának gondolata, úgy hitte, hogy a költészet következő korszaka az Ember diadalát fogja elhozni, s ezt énekelte ő is szabálytalan formájú, rímtelen verseiben, melyeken kétségtelenül érződik Kassák Lajos hatása is. Ugyanakkor ő is rendkívül fontosnak érezte azokat a szálakat, melyek a Nyugat köréhez fűzték, egyik legnagyobb diadalának tartotta, hogy Kosztolányi Dezső „gyönyörű”-nek nevezte verseit. De „miközben másfél évtizeden át a Nyugatot ostromolta (ahol összesen huszonegy verse jelent meg) – írja Vargha Kálmán –, aligha volt tudatában annak, hogy mindaz, amit ő hozott, merőben más, mint a nyugatosok sötétebb tónusú, gazdag zeneiségű, szenzibilis és kifinomult lírája”. A „jóság szellemé”-nek szüntelen jelenvalósága jellemzi Berda József líráját, mely a nagy világcsavargók, Villon és a többiek ihletéséből is táplálkozik. „Az Ember bizonyára azért született, hogy sokat nevessen és szeresse az életet” – vallotta ifjúságában, s mindig dühödt, keserű haragra gerjedt, ha azt tapasztalta, hogy az igazi emberi értékeket veszély fenyegeti, ha a legnemesebb humánus eszményekkel viszszaélnek. A legnehezebb történeti korszakokban tiszteletre méltó bátorsággal hirdette a becsület igazságát. Valóságos legendája volt, életmódjának kötetlensége, függetlensége mindenkiben felébresztette a természeti ember nosztalgikus hajlandóságát. Élete végéig középpontja maradt a vidám társaságoknak, írók, művészek és irodalombarátok őrzik jellegzetes betűivel teleírt levelezőlapjait, melyeken egy kis evés-ivásra invitálta őket, valamelyik kiskocsmába, ahol még békebeli ízeket érezhet a gasztronómia kedvelője. Voltaképp mindvégig a korlátaival küzdő kisember költője volt, s lírája akkor emelkedett igazán magasra, amikor kitörve béklyóiból, a hétköznapok virtuális békességét teremtette meg. Nem véletlen, hogy halála után is ihletője maradt magatartása és szemlélete a költészetnek: Berda József élethelyzetébe álmodva magát, írta Rákos Sándor a Berda-liturgiákat, mintegy újraélve a költő életének profán szertartásait, melyek az emberi méltóság igazolásai voltak. (A magyar irodalom története, 1945–1975)