„Belaktam a némaság városát”

Borsodi L. László költői estjéről

Szétszórt némaság és Estére megöregszel – két jelentős, tematikájukban, időrendiségükben, megjelenésükben egymást követő, egymásba fonódó erdélyi prózaverskötet címei. A csíkszeredai Borsodi L. László költő elhunyt családtagjainak, felmenőinek történeteit éli meg, mutatja be sajátos, az olvasót valóban megérintő költészetén keresztül e kötetek lapjain. E két könyv képezte az alapját annak a beszélgetésnek is, amely múlt év december 16-án zajlott a marosvásárhelyi Bernády Házban, ahol a csíkszeredai vendéggel az est szervezője és ötletgazdája, Nagy Attila költő beszélgetett.

Amolyan írásbeli elöljáró beszédként, a célból, hogy a szerzők között zajlott beszélgetés gerincvonalát képező kötetek tartalmáról és stíljéről az az iránt érdeklődőket kellőképpen tájékoztathassuk, Borcsa János irodalomkritikusnak a Borsodi L. László fentebb említett két kötetéről szóló írásából idézünk egy keveset.

„Borsodi utóbbi két prózaverskötetében1 ugyan nagyon is konkrét, nevesített személyeket idéz meg (előbbiben a költő felmenőit, valamint választott példaképeit, utóbbiban édesapját), de ezekbe a versekbe ugyancsak »belelop« valamiféle sejtelmet a lét egészéről. A költő által megidézettek mindenike a földi élet végére ért, azaz a néma anyagi világ részévé váltak, ám hely készült számukra az emlékezetben – éspedig a verseket befogadó olvasónak köszönhetően –, amint a költő megszólaltatta őket, akiken testi mivoltukban az anyag fizikai törvényei immár beteljesültek – úgymond felszívják a hajszálgyökerek. Hiányuk arra késztette a költőt, hogy szavak által, a nyelv útján újból jelenvalóvá tegye a neki kedves néhai személyeket.

Borsodi két újabb kötete is a tőle megszokott módon, pontos elgondolás alapján, minuciózus módon hét-hét ciklusra tagolódik. A Szétszórt némaság esetében a felmenőket mintegy családfaszerűen, nagy-, déd- és ükszülők szintjén követhetjük az első három ciklusban, az első zárásaként helyezve el a fiatalon elhunyt édesanyáról készült, visszafogottságában is mély érzéseket keltő verset, míg a harmadik végére illesztve kapott helyet a szépapákat-szépanyákat együttesen megidézett vers. Aztán külön ciklusba sorolva olvashatók a Ferenc-rendi szerzetesekről készült lírai portrék (Crypta franciscanorum), továbbá a Borsodihoz közel álló személyeké (Sepulchri proximorum) és azoké, akiket barátnak tekintett (Coemeterium amicorum). A kötetzáró hetedik ciklus (Testamentum) egyetlen, a cikluscímet viselő »képverset« tartalmaz. (…)

Az Estére megöregszel központi alakja, főhőse az apa, maga az egész prózaversben írt mű pedig sok szállal és sokféle poétikai-retorikai eljárás révén kapcsolódik az előző kötethez. Ilyen lehet egy-egy elbeszélt esemény vagy felidézett történet újabb »adalékkal« való bővítése, esetleg valamely szereplő alakjának újbóli felvillantása, illetve a szerzői-elbeszélői hang váltakoztatása a főhős vagy egy-egy mellékszereplő közvetlen, egyes szám első személyben történő megszólaltatásával, továbbá a főhős egykori írásos feljegyzéseiből való »szemelgetés« (…). Végül, de nem utolsósorban, ez esetben is a hetes számrendszerben gondolta el a szerző kötete megszerkesztését, hét ciklusra tagolva ezt is. Minthogy a könyv középpontjában az apa áll, időben egy rövidebb szakaszt, nyolcvan-kilencven évet ölel fel az új kötet szövegvilága, ami viszont éppen elég egy magyar és erdélyi emberi sors vázlatos megrajzolásához.”2

A Bernády Házban zajlott író-olvasó találkozón Nagy Attila is elsősorban a fenti két kötet kapcsán beszélgetett meghívottjával. 

– Az, amit te csinálsz, valóság vagy képzelet?

– Úgy gondolom, hogy elsősorban annak kellene megszólalnia, amit a halál tesz az élettel. Valamilyenképpen a dokumentum- és prózajelleg, a lírai fikció ugyanezt a játékot viszi végig. De lehet, hogy ezt inkább az olvasónak kéne eldöntenie. 

– Szétszórt némaság – írod címként. Átfuttatod az első kötetet a másodikba, a két könyvet líratörténetnek is nevezhetnénk – ilyesmit tudtommal ezen a nyelvterületen még nem írtak, igaz, volt, aki pedzette. De ennyire konkrétan és mégis líraian fogalmazva meg adott korokat, még senki. És nagyon örültem ennek.

– Két évig írtam a Szétszórt némaságot, és oda kerültem, hogy gyakorlatilag belaktam a némaság városát. Közben sokat olvastam, például Pilinszky egész levelezését – ezek az élmények is meghatározóak voltak számomra a szövegformálás, az alkotás során. Az, hogy ebben a múltba barangolásban megrekedtem, inkább édesapámhoz köthető, mert ő még olvasta a Szétszórt némaság darabjait. Akkor már idős volt, és nagyon sok ismerőse szerepel benne. Úgy is olvasta, mint özvegy férj, úgy is, mint gyermek és unoka, különféle szerepekben, és a rá jellemző kötetlen módon megjegyezte, hogy „Fiam, ebből a kötetből is kihagytál”. Elnevetgéltük, de ekkor és így jött az ötlet a második kötethez: hogy miért ne lehetne ezt jóvátenni? Erre mutat rá az Estére megöregszel cím is. Az, hogy ez mennyire éntörténet, vagy mennyire az apám története, megint az olvasattól függ. Édesapám meghalt, így ebben a két kötetben személyes történetté vált az elmúlás.

– Ezekkel a versekkel a metafizika alapkérdéseit bizgetted meg. Hölderlin Kenyér és bor című versének egyik részletére Heidegger egy egész tanulmányt épített fel, ez a részlet pedig így szól: „és költők szűkös időn – mi végre? /(…)/ ők is szent éjben húznak a tájakon át”. Úgy érzem, hogy ez a két köteted és azok, akiket ezekbe beleírtál, valahogy ennek a két sornak is veretei. Hölderlin, az antik kultúra nagy csodálója ezt leírja, és erre kétszáz év múlva válaszol Heidegger egy tanulmányban. Valóban remegő, szorongó valakik vagyunk? A könyveidben semmi erőltetettet nem találtam, szép, rugalmas, egyenletes magyar nyelv csörgedezik számomra bennük, akár a hegyi patak vize mossa, gömbölyíti, vagy fogyasztja el saját köveit. 

– A saját nyelvemre lefordítva azt, amit értelmezésként megszólaltattál, úgy vélem, hogy mindegyik szövegben van valami történetszerűség, ez a prózának és a lírának is a tétje vagy a találkozása. És mindegyikben ott a dráma is, a drámai pont, amely természetesen a halálhoz kötődik. A könyv többszólamú, hol az idős apa, hol az özvegy férj, hol az értelmiségi beszél, hol róla beszél a fia, az unokája.

– Te hogyan írsz verset? Amikor valaki lírát művel, előfordul, hogy valami csak úgy bekattan. De amit te csinálsz, ahhoz, úgy vélem, sok idő, megmunkáltság és átgondolás is kell.

– Valamikor nagyon rég, 10-15 évvel ezelőtt a Félemelet című verseskötetemben a formákkal játszottam, és miután azt befejeztem, volt egy átmeneti periódusom, majd azt éreztem, hogy azokból a szövegekből nem tudok tovább haladni. Fekete Vincével beszélgettünk erről, és ő is azt javasolta, hogy próbáljak valami mást. A csend és a hallgatás is hozzátartozik az íráshoz. Egy darabig csend volt, akkor kezdtem jegyzeteket írni, majd teljesen ösztönösen éreztem rá a szükséges versformára. A jegyzetekből születtek meg a Feljegyzések a földről című kötetem első darabjai. Ennél a könyvnél még egyes szövegeket írtam. De miután ezeket ciklusokba rendeztem, és kötetté formáltam, már kompozíciókban kezdtem el gondolkodni a folytatáshoz. A belső hang megtalálásához, a szerkezeti felépítéshez próbáltam megtalálni, kigondolni a szöveget. Ez folytatódott a Szétszórt némaság megírásakor is. Ha pedig technikai szempontból kérdezed, én nem tudok faragni. Nem kézzel, hanem számítógépen írom a verseket, így több lehetőség van a törlésre, újraírásra. Viszont minden egyes szöveget ki szoktam nyomtatni – mert más, ha képernyőn, és más, ha papíron olvassuk a verset –, és utána a papíron, írószerrel javítom ki.

– Mi a véleményed a díjakról, és hova sorolnád magad ma?

– Nem voltam túlságosan elkényeztetve, a verseimért Székelyföld- és Látó-díjat kaptam, ezekre nagyon büszke vagyok, mert nem politikai alapon adták nekem, azt nem is fogadnám el. A szakmai visszajelzés viszont nagyon fontos minden alkotó számára, és erőt is ad a folytatáshoz. Ami a kérdés második részét illeti, elég furcsa az én helyzetem: az utóbbi két kötetem alapján úgy gondolom, hogy ahhoz a költészethez állnak közelebb ezek a szövegek, amely valamilyenképpen az életrajzisággal, a történetiséggel áll kapcsolatban, tehát a fikció és a valóban megtörténtség határmezsgyéjén játszik. De annyira színes és széttartó most az irodalmi beszéd, hogy talán ennek a megítéléséhez is kell egy időbeli távlat, ehhez most még túlságosan benne vagyunk.

– Zárszóként hozzátenném: én az olvasni való költők közé sorollak, mert a tiéd egy nagyon őszinte, és úgy érzem, megszenvedett költészet – szeretem ezeket a verseket.

1 Borsodi L. László: Kolozsvár–Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, 2018; Borsodi L. László: Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó, 2021.

2 Borcsa János: Szavakkal, akiktől egyre távolodunk… 

Borsodi L. László 1976-ban született Csíkszeredában. A Márton Áron Gimnáziumban érettségizett szülővárosában 1994-ben. 1996-2000: A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filológia Karának magyar-angol szakán 2000-ben államvizsgázott. Azóta szülővárosában, egykori középiskolájában magyar és világirodalmat tanít. Kutatási témája Baka István (1948–1995) költészete. 2015-ben doktori (PhD) fokozatot szerzett a Szegedi Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája keretében. Doktori disszertációjának a címe: Metaforikus versbeszéd, szerepjáték és ciklusképzés Baka István költészetében. A Tájkép fohásszal mint újrarendezett költői testamentum; témavezető: dr. habil. Bombitz Attila. 

Művei: Átmenetek, Szent Bonaventura Kiadó, Kolozsvár, 1998; Viszonylatok, Csíkszereda, 2000; Ellenpontok, Csíkszereda, 2003; Félemelet, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007; Feljegyzések a földről, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012, Ráduly Margit illusztrációival; Parton, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2013, Ráduly Margit illusztrációival; Utolér, szembejön, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016, Ráduly Margit illusztrációival; Balázsolás, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016, Tomos Tünde illusztrációival; Maszk és szerepjáték. Baka István költészetei, Kalligram Könyvkiadó, 2017; Szétszórt némaság, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár-Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2018, Ráduly Margit illusztrációival; Regina, Gutenberg Kiadó, 2020, Tomos Tünde illusztrációival; Estére megöregszel, Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó, 2021.

Díjai: Székelyföld-díj, 2015, Tiszatáj-díj, tanulmánypályázat, 2016, Látó-nívódíj, 2022.