Baj van a kréta körül
2024-04-02 13:00:00
- Kuszálik Péter
(Még mindig a magyar nyelvtankönyvek áldatlan helyzetéről folyik a szó.)
Tudtommal a magyar helyesírás szabályai kötelező érvénnyel bírnak a magyar anyanyelvűek számára, igen üdvös lenne, ha a tanárok és a tankönyvírók példaadó módon viselkednének ez ügyben. A tankönyvi káosz láttán engem is megkörnyékezett a ’kritikus gondolkodás’, s ennek hatására – nagyon visszafogottan és illedelmesen – azt kérdezem: miért nem a klasszikus nyelvtant tanítják az iskolában? Milyen érvekkel sikerült lenullázniuk a régi, megbízható módszereket? Vajon kik találták ki és erőltetik az új, zavaros módszert?
A szó végződéséről beszélnek, még a toldalékok (képző, jel, rag) esetében is. Micsoda különbség! A szó azzal a betűvel végződik, amit a keresztségben kapott, a toldalékokat viszont azért tesszük hozzá, hogy értelmes mondatokat tudjunk összerakni, elejét véve a bábeli zűrzavarnak. (Lásd a klasszikus meghatározást: toldalék = a szó végéhez kapcsolódó, szóképző – vagy mondattani viszonyító szerepű – szóelem.)
A toldalékok hajlamosak arra, hogy hasonuljanak az alapszó végződéséhez (pl. dob+val = dobbal), ezek egy részét írásban is jelöljük, de olyan módosulások is vannak, amelyeket csak a beszélt nyelv követi, de az írás nem (pl. a kert+je így hangzik: ’kertye’, de leírni így kell: kertje). (Előbbi a teljes hasonulás, utóbbi az összeolvadás.)
Ezeket a szabályokat gyönyörűen meg lehet magyarázni a tanulóknak is, mert megértik és arra is képesek, hogy megjegyezzék. A kérdés csupán az: mikor és hogyan avassuk be őket ezekbe a titkokba. A válasz egyszerű: lassan és módszeresen. Az egyszerűtől a bonyolult felé, nem csapongva és kapkodva. Elődeink módszereit kellene követni, nem az újdonatúj nyelvidomárok által erőltetett – fölösleges és zavaros – újításokat.
Kedves neofiták! Próbáljatok meg elszakadni ezektől a hasznavehetetlen majomkodásoktól, s térjetek vissza a bevált módszerekhez! Mi – akik a régi időkben tanultuk a nyelvtant – nincs mit kezdjünk a kinyilváníthatatlanságaitokkal. (Házi feladat: bontsátok elemeire a mai cikk leghosszabb szavát és nevezzétek nevén a szó elemeit és toldalékait. Dupla adag savanyú cukrot kap, aki azt is megmagyarázza: milyen logikai bukfenc rejtőzködik a mondatban.)
A nyelvtankönyvek problémája mellett a tananyag mennyisége is gondot okoz. A minap olvastam Bús István jegyzetét (Nők Lapja, 2024/6. sz.), amelyben a lengyelországi tapasztalatokról szólt – nem részletesen, csupán jelzésszerűen. Célul tűzték ki a tanulók terheinek a csökkentését. Az általános iskolában nem kell majd házi feladatot írni, „s rövidesen a tananyagot is húsz százalékkal csökkentik”. A szerző Vekerdy Tamás pszichológusra hivatkozva írja, hogy „nem tesz jót a gyermekeknek, ha házi feladattal, szakkörökkel és különórákkal agyonterhelt, görnyedt zombiként készülnek fel a »nagybetűs életre«. Az biztos: tanulni mindig muszáj lesz – pl. nyelveket és memoritereket –, és műveltnek lenni a jövőben is menőnek számít majd.”
Hallod ezt, Hermina?! A műveltség továbbra is divatnak számít. Nem mindenütt. Búsmagyarfalván például nem. Külföldi rendszámú autó áll meg a kocsma előtt, a turista németül, angolul, spanyolul érdeklődik, az ott álló két öreg csak vonogatja a vállát. A kocsi elporzik, Lajos bá bevallja, hogy nem ártott volna vajegy idegen nyelvet is megtanulni. Erre Márton bá: Minek? Ez hármat is tudott, s mit ért vele…
Azzal én is egyetértek, hogy túl sok a tananyag: kevesebb is elég lenne. Annak idején politikai kérdést csináltak belőle… 1965/66-ban vezették be Románia történelmének román nyelvű oktatását a magyar líceumokban, de nekünk még nem kellett abból érettségiznünk, csak az utánunk következő generációknak. Egy másik ügy azt bizonyítja, hogy a hatalom igyekezett a forradalmi ifjúság kedvében járni; talán harmadéven történt meg, hogy a bukaresti diákok olyan szívhez szólóan kántáltak karácsonykor, hogy az egyetemi tananyag mellett a vizsgák számát is csökkentették.
Példát mondok a túlterhelésre. A nyolcadikos tankönyvbe egy sereg – internetes forrásból származó – blődséget is átmásoltak, ám nagy örömmel vettem észre, hogy sikerült helyet szorítaniuk a magyar klasszikusoknak is: Kosztolányi Dezső egyik érdekes cikkét is beválogatták (Az olvasás jövőjéről…; 19–21. p.). Ámde! Kiosztanak néhány feladatot a kamaszoknak, hogy délután se unatkozzanak: „Milyen formái léteztek a könyvnek az idők során? // Nézz utána, ki volt Gutenberg, Edison, Marconi, Lindbergh, Martialis! Egészítsd ki a sort néhány híres feltaláló nevével úgy, hogy illeszkedjék Kosztolányi Dezső szövegébe. // Keress minimum három bizonyítékot arra, hogy Kosztolányi Dezső a 20. század elején nagyon megsejtette a jövőt, amelyben most élünk! // Készíts belőle szóbeli előadást! // Hogyan viszonyul az író az emberiség technikai fejlődéséhez? Emeld ki azt a szövegrészt, amelyik erről szó, és írj róla véleményt!”
Csak ötöt említettem a hét feladatból. Ha sikerül a fenti öt témát (kb. harmadfél óra alatt) megoldania, akkor a másnapi négy tantárgy feladataira már sem ideje, sem energiája nem lesz.
A mai téma lekerekítése gyanánt egy konklúzió és egy sejtés: 1. arra tippelek, hogy a tankönyvszerzők okozzák a diákok túlterhelését; 2. Kosztolányi nem találná a helyét ebben a fenekestül felfordult világban és nem örvendene Bill Gates meg Zuckerberg találmányainak. (De lehet, hogy tévedek.)
