Az unalom és a voyeurizmus többszólamúsága

Andy Warhol filmalkotásaiban

Andy Warhol a huszadik század popkultúrájának megelevenítője, a pop-art mozgalom vezéralakja volt, 1928-ban született Pittsburghben, 1945-től pedig a Carnegie Institute of Technology Festészeti és Formatervezés Tanszékén tanult. Az ötvenes évek elején elköltözött New Yorkba, ahol többek között reklámkészítéssel és könyvillusztrálással foglalkozott. Leghíresebb alkotásai, az Elvis Presley képek (1962–1964), a Brillo-dobozok (1964) és a Marilyn Monroe inverz-színes plakát (1967). A képzőművészet mellett a filmezés világába – majd később a zeneiparba – is belecsöppent, s nem akárhogyan, egészen egyedi, avantgárd stílusban készített filmalkotásaival került a köztudatba. Híresebb filmjei közé tartozik a Kiss (Csók, 1963), Sleep (Alvás, 1963), Eat (Evés, 1963), Empire (1964), Screen Tests (Képernyőtesztek, 1964–1966), Chelsea Girls (Chelsea-lányok, 1966). Saját műtermet is nyitott The Factory (Gyár) néven, ahol személyes kiállításai mellett az underground mozgalom népszerűsítőit látta vendégül. Halála 1987. február 22-én következett be New Yorkban.1 

Warhol egyike azon alkotóknak, akik a szokásostól eltérően – látszólag – ellentétes létszemléletet vallanak. Az ellentétes létszeméletének tárgya: az unalom szeretete. Ebben a megközelítésben azért akad némi kivetnivaló; sokan elhatárolódnak az ingerszegény, unalmas jelenségektől, az emberek többsége nem igazán azonosul vele. Andy Warhol viszont egészen máshogy vélekedett erről. „Én szeretem az unalmas dolgokat. Az is szórakoztat, ha csak ülök, és kifelé bámulok az ablakon. Csak idő kérdése. Mindig lehet látni embereket, akik folyton az ablakból bámészkodnak. És ha nem az ablakból mozizom, akkor egy üzletben ülök, és onnan figyelem az utcát. A film számomra nem más, mint az időtöltés egy módja.” (Andy Warhol)

A véleményt olvasva, felvetődik pár kezdetleges kérdés: a film tényleg csak egy időtöltés, és akkor jó, ha unalmas? Warhol válaszától függetlenül, a fő kérdés mégiscsak így szól: valójában mitől is jó egy film? A válasz, kivétel nélkül, csakis szubjektív lehet, sokak szerint: akkor, ha nem unalmas. Ha nem unalmas, valószínűleg van mondanivalója, ha van mondanivalója, akkor felkelti a kíváncsiságot, ha felkelti a kíváncsiságot, akkor érdekessé válik, ha érdekessé válik, magától értetődően nem lesz unalmas. Viszont mi történik akkor, ha valaki az unalmasat szereti, pontosabban, ha az unalmasat gondolja érdekesnek? Ennél szebben nem is lehetne kifejezni a szubjektivitást. Véleményem szerint Andy Warhol látásmódja amennyire felháborító, épp annyira izgalmas is. Felháborító, mert nehezen érthető meg, hogyan lehet szeretni az unalmasat, hiszen az ember egyik legalapvetőbb tulajdonsága a kíváncsiság. A felháborító érzésből következik az izgalmasság is: különös dolog, ha valaki az unalmasat kedveli. Az ambivalens vélemények összeütközése közben szinte képtelenség dűlőre jutni. 

Warhol több botrányos filmet is készített, közülük legelőször a Sleep (1963) című alkotását emelném ki, ami mintha szárnypróbálgatás lenne a későbbi Empire (1964) filmjéhez. A Sleep című filmben egy John Giorno nevezetű férfi alvását követhetjük több mint öt órán keresztül. A fekete-fehér némafilm egyetlen „fordulatos” képsora lényegében szó szerint értelmezhető, Giorno többször is megfordul, pozíciót vált, de ezzel le is zárul a cselekmény. „Minél tovább nézed ugyanazt a dolgot – mondja Warhol –, annál inkább eltűnik a jelentés, s annál jobban, annál üresebben érzed magad.” Azaz, minél tovább nézzük ugyanazt a dolgot, jelen esetben embert, annál inkább eltűnik a jelentése, s annál üresebbé válik minden, annál üresebb érzés hat át. Hogy mennyire van jelentése egy alvó embernek, vagy magának az alvásnak, arról inkább az orvostudomány tudna megfelelő érvekkel nyilatkozni. Warhol elsődleges célja: a jelentés megszűnése; a jelentésnek meg kell szűnnie. Ugyanakkor az üresség kedvelésével a szükséges gondtalanságra is utal. Ha az elménk üres, azaz nincs benne se jó, se rossz dolog, akkor nincs min gondolkozni – ez lényegében egy elmetisztító eljárásként is alkalmazható. Az Empire, ami az Empire State Building nyolcórás felvételéből áll, szintén az előbb említett állapotot tükrözi, azzal a különbséggel, hogy míg a Sleep egy élő emberről, az Empire egy mozdulatlan épületről szól. A kontraszt az élő és az élettelen jelenség között Warhol újabb célját jeleníti meg: a megfigyelést. A Sleep nézése közben kialakuló nihili állapot az Empire-nél még továbbmegy, a csúcsig fokozódik. Az üresség mellett egy újabb fontos dolog is feltűnik, maga a nézőpont. A szubjektív-objektív nézőpont ellentétes értelmezése és megvalósulása legelőször itt bontakozik ki. 

Janisch Attila Ráérő idő című interjúrészletében elmondta: egy filmrendező képes kell legyen kamerájával megmutatni, átadni a látottakat. A látott dolog vagy történés különböző érzeteket kell kiváltson a nézőből. A „probléma” viszont az, hogy ez a láttatás már előre determinált jelenséggé válik, hiszen a kamera előtti kép a rendező szubjektív befolyása alatt kerül láthatóvá. A kamera abban a pozícióban, térben, időben lesz elhelyezve, ahová a rendező azt lerakja. Innentől fogva az objektivitás elgáncsolt folyamattá válik, hiszen a néző számára, a rendező döntésével már kialakul egy meghatározott perspektíva. Warhol nemcsak az üresség érzetének átadásával „játszott”, hanem a be nem avatkozó filmezéssel is. De az az objektivitás, amit elérni kívánt, csak megközelítőleg lehetett objektív, ugyanis, bár a kamera nem mozgott, azaz a kezdetleges pillanathoz képest csak a valóság változott meg, a kamera helyzete – ami magának a megfigyelőnek a helyzete egyben – nem. Azonban Warhol döntötte el, hogy hova teszi le a kamerát, így az első és az egyetlen nézőpontot ő határozta meg. Ismételten fontos, hogy a rendező képes kell legyen arra, hogy az egyéni érzelmeket a látványon keresztül megsokszorozza, mindezt úgy, hogy egyben rávetítse a nézőre is – Andy Warhol is ezt próbálta elérni. 

Warhol filmművészetét – a fentebb is említett példák alapján – jelentősen meghatározza a voyeurista hozzáállás. Csakhogy nála ez máshogyan jelenik meg, mint például a Hitchcock-filmekből jól ismert voyeurizmus. Meglátásom szerint a Warhol-féle „kukkolás” egy teljes mértékben felvállalt, öntudatos cselekedet, mely az emberi test mozdulatainak térbeli, időbeli megfigyelésének kíváncsiságából ered, a szexuális vágyat nem kizárva, de nem is fő szempont jelleggel. A Kiss (1963) című alkotásában csókjeleneteket elevenített meg, felváltva cserélődnek a csókolózó párok (nő férfival, nő nővel, férfi férfival) több mint ötven percen keresztül. Az elemi kombinatorika képletét alkalmazva, nyolc-öt percenként váltakozik a párcsere, ezt egy bevillanó fény követi, szünetszerűen elválasztva. A beállítások is a párokkal együtt módosulnak; a plánok közül a premier plán van hangsúlyban, de időnként megjelenik az amerikai is. A különböző mozdulatok és a nemek felcserélésével egyszerre teremtődik meg az összeférhetetlenség és az összeférhetőség. Nincs állásfoglalás, a „típusok” illusztrálása, érzékeltetése a lényeg – ki hogyan viszonyul a másikhoz, melyikük harmonizál jobban vagy kevésbé a másikkal, milyen különbség vagy hasonlóság fedezhető fel a nemek közötti mozdulatokban. Ez a Warholra jellemző gátlástalan érdeklődés nem lépi át a nézői határt, ebből a szempontból inkább csak orientációkat vázol fel, megengedi, hogy a néző kedve szerint válasszon, és ezzel együtt értékrendet is képviseljen. A későbbi Screen Tests (1964–1966) című filmjében is hasonlóan gondolkodott, a portrésorozatával több mozdulatlan embert jelenített meg, az arcok, mimikák voltak az elsődlegesek. Warhol mindvégig premier plán beállítással és lassított felvétellel a mozdulatok mozdulatlanságát akarta érzékeltetni, illetve, hogy miképpen valósulnak meg az emberi érzelmek. Egy újfajta portréábrázolást hozott létre, hangsúlyozva az Empire-nél és a Sleepnél is használt idővel való kísérletezést, továbbá a nyugalmi állapot bemutatását. Különböző rekeszbeállítások, fény-árny játékok alkalmazásával próbálta tesztelni kiválasztott alanyait. Andy Warhol olyan volt, mint egy tudós, aki teszi-veszi a kísérleti „pácienseit”, folyamatos megfigyelésben tartja őket, rögzíti minden, általa fontosnak vélt mozdulatukat. 

Összegzésképpen elmondható, hogy Warhol filmművészete több módon is reprezentálódik; az unalom vonzalma saját tudatának megtisztulása érdekében jelentős, nem mellesleg, stílusából adódóan, a polgárpukkasztás fő elemét is képezi. A semmivel vagy magával az ürességgel való rokonszenve a modern művészet ismérveit is gyarapítja. A megfigyelt és megfigyelő szerepét, valamint az üresség manifesztálódását vizsgálva, Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow-Up, 1966) című filmjét juttatja az eszembe. A filmben szintén a modern művészet témája kerül elő, illetőleg magának a semminek a kifejeződése is egyben. Kovács András Bálint A film szerint a világ című kötetében így értelmezi: „A modern művészet egy fontos eleme a Semmi hatalmának mint transzcendens értéknek a felismerése. A Semmi komoly dolog, mert komoly dolgok és valóságos értékek hiányát jelöli. Elfoglalja a hiányzó dolgok helyét, és az ember szabadságának képében maga is transzcendens érték lesz. A modern művészet vége akkor jön el, amikor a Semmi problémája megszűnik komoly kérdés lenni, amikor a Semmi (…) már nem a lét másik oldala, már nem transzcendens hatalom.” Végeredményben, Warhol a semmi gondolatával vagy az unalom jelentőségével épp ilyen határokat feszeget, kísérletezéseiben a semmiből indul el, egészen a valamiig, s szembesíti önmagát és vele együtt a nézőt is a fennakadó hiányosságokkal és feleslegekkel. Az üresség, a semmi és az unalom után következve jön elő az ember (vagy a tárgy, objektum), melyben szintén a felsoroltakhoz hasonló jelenségeket keres. Warhol munkáinak fő tézisei: a hiányosság, a többlet, a különbség, a hasonlóság. Miképpen valósulhat meg az emberi érzelem, s mennyire valós az, ami megvalósul? Miképpen módosul a tárgy a környezethez képest, vagy a környezet a tárgyhoz képest? A feltett kérdések minden apró részlete akarva-akaratlanul egymáshoz kapcsolódik, e témákat járja körül Warhol, ezeknek a variációknak ad érvényesülést a képzőművészeti és a filmalkotásaiban egyaránt.

Béres Vivien Beatrix

1 Az életrajzi adatok forrása a budapesti Ludwig Múzeum internetes oldala, illetve Andy Warhol hivatalos weblapja

https://www.ludwigmuseum.hu/kiallitas/andy-warhol

http://www.warhola.com/biography.html