2021. január 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Van egy jóslatom. Egy önmagát beteljesítő jóslat. Ebben az évben is bejött, megtörtént. Nem nagy ügy, különösen nem azok számára, akik inkább a szobákban és irodákban, termekben, csarnokokban és fűtött otthonokban töltik a telet. A jóslatot sok év tapasztalatából szűrtem le, nem kellett hozzá a delphoi jósképzőbe járnom, Kasszandra nénémet sem kellett nyaggatnom, hogy mondja már el, hogy is volt Trójában, és mi is történt azokkal a görögökkel, akiktől félni kell akkor is, ha ajándékot hoznak.
A jóslat természeténél fogva egyszerű kijelentés, bárki számára érthető, felfogható, észben tartható, és – ami talán a leglényegesebb – várakozásra késztető. Várni kell, reményekedni, ha beteljesedik, vagy elszáll, szétporlad, nevetség tárgyává pocsékul. Persze kimondóját, meghirdetőjét is a kinevetés tárgyává alázza.
Ugyancsak a jóslatanalízis kapcsán említendő, hogy akkor ér valamit a jövőben megtörtén(het)ő esemény előre látása, megragadása lendületes, lángoló szavakkal és nem e világi tekintettel, ha ezt nagy tömegek előtt követjük el. Szándékosan, váratlanul és persze nem külön kérésre. Legjobb, ha ingyen tesszük, mondom, ha sok ember előtt, sajtóban, rádióban, tévében nyilvánosan hangzik el jóslatunk – a mai korban; egykoron ezt piactereken, fórumokon, királyi mulatságok, bűnös tobzódások, orgiák csúcsmámorának kellős közepette váratlanul, vészjósló kiáltásban, ahogyan a próféták, őrültek, „szent mordályégetők” tették, azképpen mondatik ki. Olyan mene-tekel-ufarszin módon. A fali írás retinára égő szavai.
Az én jóslatom sajnos távol áll ettől a kiváló biblikus-mitologikus körülménytől, körítéstől. Magánkörben hangzott el, családom belső struktúrájában rögzül az unokák nyiladozó tudatában, nyilván nem elszomorító hatással. Csak olyan megfigyelés, magánemberi tapasztalat, ami lassacskán az önmagát belteljesítő jóslat magaslatára emelkedett és vállalhatóvá vált. Amennyiben nem válik be, már nem kell szégyenemben a rendelkezésemre álló összes öklömet rágnom, ugyanis az utóbbi években mindannyiszor így történt. És ahogyan elnézem a párizsi klímaegyezmény be nem tartását világszerte, ahogyan szemlélem a jéghegyek tompa morajlással történő leomlását és olvadását, a világóceánok szintjének évről évre történő emelkedését, ahogyan hetente értesülük a híradókból a földi szén-dioxid-kibocsátás negatív alakulásáról, és amint tapasztalom például a hollandok beköltözését Európa szárazföldibb régióiba, pl. Kisadorjánba vagy Kunmadarasra stb., stb., a jóslatom önmagát beteljesítő elméleti lehetősége mindinkább gyakorlatilag előre betervezhetővé válik. Csak el kell ismerni, hogy ez pedig barátocskáim, tény, már nem holmi ámokfutás, olcsó jópofizás, tréfamesteri trükk.
Gyermekkorunkra természetesen a jóslat egyáltalán nem alkalmazható. Akkoriban másként állott az ég és a felhők dolga. Mások voltak még a férfiak, mondaná egy régi sláger, mások voltak a domboldalak, a közlekedés gyérebb, az utak biztonságosabbak, a gyermeksereg gond nélkül kiengedhető volt a szabad levegőre, nem kellett hozzá kísérő, felvigyázó. A gyermekzsivaj és hancúrozás úgy hozzá tartozott a fehér télhez – kb. három hónap – mint a boci-boci tarkához a se füle, se farka... Az idő tájt, úgy néhány évtizeddel korábban térdig, derékig ért, ha igazán rákezdett, nagy mennyiségben hullott, csillogó gyémántpor volt, mély nyomokat hagytál benne, mint jó tanító a növendékek lelkében. És számos örömet tartogatott a gyermekeknek decembertől márciusig. Beleértve az iskolai téli szünetet is. Sőt többet mondok, már karácsonykor is volt. Szétterült a vidéken. Öröm volt nézése, megtapasztalása. Mint az amerikai filmipar slágerfilmjeiben.
Annyit már kitalálhatott a figyelmes olvasó – el nem vesztette el a türelmét és nem lapozott rögtön a végére, mint egy koca-detektívregényolvasó, hogy a havazásról szólott a csütörtök költője-töltője. De nem akármilyen havazás vonható be a jóslat körébe. Van ennek az általam kiművelt jövendölésnek egy meghatározott napja, amellyel nem látszik törődni a tanügyi főhatóság, a vakációosztó minisztériumi kisisten. Eme nap amúgy gyönyörűségesen szomorú, hiszen ekkor ér véget a téli szünet, és kezdődik újra online vagy személyes jelenléttel, termekbe visszakényszerülve az oktatási folyamat.
Tehát most már évek óta bizton jövendölhetem meg – mert beteljesül, önmagát nem hazutolja meg a megváltozott éghajlat –, hogy csak a téli vakáció utolsó napján kezd el végre havazni. Addig egy szikrányit sem. Bármilyen szürke-borús, súlyos és összefüggő felhőtakaróba burkolózik a felettünk álló közös égbolt. Bosszantóan józan és hófukar.