Az innováció a gazdaságfejlesztés kulcsa

Dr. Kolozsváry Zoltán több mint négy évtizede foglalkozik műszaki kutatással. 1989 előtt a marosvásárhelyi Metalotehnica mellett működő szakosított kutatóintézetben dolgozott, majd a rendszerváltás után nem sokkal ugyanabban az intézetben létrehozta a Plasmaterm Rt.-t, ahol elsősorban anyagkutatással és – egy amerikai céggel közösen – termeléssel foglalkoznak. A nemzetközileg is elismert szakember több híres külföldi egyetem meghívott előadótanára, a Magyar Tudományos Akadémia Anyagtudományi Szakbizottságának, a román Műszaki Tudományok Akadémiájának tiszteletbeli és az Európai Bizottság szakértő testületének tagja. Cége több sikeres kutatási projektben vett részt. Jelenleg azt kutatják, hogy az új technológiákkal miként lehet bizonyos anyagok minőségén javítani, hogy a termelésbe kerülve növeljék a különböző szerkezetek működésének hatékonyságát.

 

 – A tudományos kutatás egy ország gazdasági-társadalmi fejlődésének a hajtómotorja kellene legyen. Nehéz lépést tartani a fejlett országokkal, ahol dollár- vagy eurómilliókat fordítanak a különböző csúcstechnológiákban folytatott kísérletekbe, innovációkba. Hol áll ezen a téren Románia?

– Innováció nélkül nincs fejlődés. A legtöbb romániai egyetemen van egy-egy tárgykör és kiemelkedő szakember, közösség, ahol valamilyen szinten tudományos kutatással foglalkoznak. Hogyha más országokkal hasonlítanánk össze ezt a területet, akkor el kell mondanom, hogy sajnos a körülmények nem azonosak, rengeteg még a kiaknázatlan lehetőség, és nem mindig a legcélszerűbb az irány. És itt nem a kutatók képességéről van szó, hanem arról a rendszerről, amely meghatározza, hogy mit és hogyan finanszírozzanak a kutatásban. Jelenleg az oktatókat, kutatókat mennyiségi kritériumok alapján értékelik. Az akadémiai grémium valakinek az előléptetésekor azt veszi figyelembe, hogy az illetőnek hány közleménye van, és ezeknek milyen a hatásegyütthatója, illetve az is számít, hogy milyen szakfolyóiratokban közölt és hányan idézték. A tudományt nem lehet kvantifikálni. Ennek az a csapdája, főleg a fiatal oktatók, kutatók körében, hogy kénytelenek olyan szakfolyóiratokban közölni, amelyeknek magas az „impaktfaktoruk”, majd követniük kell a statisztikákat, és így nem tudnak arra a munkára összpontosítani, amire szükség volna, aminek nem föltétlenül az a célja, hogy valamilyen jelentős hatással legyen a világ tudományos kutatására. Ez a rendszer nemcsak Romániára, hanem az Európai Unióra is jellemző.

– Laikusként azt látom, hogy az utóbbi években robbanásszerűen fejlődik a technológia. Gondolok itt a számítástechnikára, az IT-re; alig telt el ötven év, amióta Neumann János üzembe helyezte (1952) az első számítógépet, és ma már életünk minden terén jelen van.

– Anyagtudománnyal foglalkozom, így nincs elég rálátásom a többi szakterületre, de mint ilyen, igen sok kapcsolatom van ennek a területnek az alkalmazásával, hiszen minden fejlődés valahol össze van kötve az anyaggal. A 20. század a fizika százada volt, Einstein relativitáselméletétől az atomrobbantáson át a részecskegyorsítókig a fizika volt az, amely meghatározta a fejlődési irányt. Valóban az adatfeldolgozás és az adatátvitel robbanásszerű fejlődésének vagyunk tanúi. Ez nagyon jó, a kérdés az, hogy mire használjuk fel akár egyéni vagy világszinten. Ebben a fél évszázadban arra is vannak példák, hogy milyen csapdái vannak ennek a robbanásszerű információhálózat-fejlesztésnek. De visszatérve az egyetemi berkekbe, ha a diák úgy tekint erre a lehetőségre, hogy nem tanulja meg a tananyagot, mert úgyis megtalál mindent az interneten, és az bármire választ ad, akkor ez a hozzáállás katasztrófához vezethet. Lehet, hogy egy címszó alatt egymillió elérhetőséget találok. A kérdés, hogy miként szelektálok. Ehhez viszont kell egy tudásváz, amire alapozok. A szakemberek nagyon sokat vitatkoznak a rész és az egész viszonyáról, arról, hogy miként kapcsolhatók össze a globális jelenségek a lokális történésekkel. Ha szem elől tévesztjük a célt, azt, hogy mit miért akarok létrehozni, milyen kontextusban, az igencsak megtévesztő lehet a jövőre nézve.

– Szerte a világon, így nálunk is a fontosabb egyetemi központokban végeznek olyan kutatásokat, amelyeket alkalmazva valóban előrelendíthető a gazdasági-társadalmi fejlődés. Ezért, amint ön is mondta, nagyon fontos, hogy milyen az oktatás minősége, hiszen tulajdonképpen itt képezik azt a szürkeállományt, amely képes az innovációra. De elég-e ez ahhoz, hogy az elképzelések valóra váljanak?

– Ma a műszaki lehetőségek szinte határtalanok. Az oktatási-kutatási rendszer támogatása lett bürokratikus. Sajnos a bolognai rendszert is olyan bürokraták dolgozták ki, akik szeretnek mindent egy skatulyába zárni. Nincs rálátás arra, hogy mi a célja, hogyan járulnak hozzá az egyetemek a társadalom fejlődéséhez. Természetesen a kutatók mindig is az egyetemi központokkal álltak és vannak ma is kapcsolatban, nem lehet a kutatást leválasztani az egyetemektől, mert az egyetemeknek kell legyenek ötleteik, rálátásuk arra, hogy hol áll az adott szakterületen a fejlődés, és mit kell még tenni. Ez az elméleti oldal. Azonban ez elválaszthatatlan az ipartól – hogy a saját szakterületemről beszéljek –, hiszen az alkalmazásban merülnek fel azok az apróbb gondok, amelyeket meg kell oldani. Az egyetemeknek választ kell adniuk az átfogó, nagy hatású kérdésekre is, de nem szabad szem elől téveszteni a találmányok vagy egyszerűen csak az újdonságok alkalmazhatóságát sem. Ezzel kapcsolatban rendkívül érdekes szakmai tanácskozáson vettem részt két alkalommal Budapesten, ahol kutatással foglalkozó közép-európai egyetemek képviselői voltak jelen, és az ipari kutatásfejlesztésről, a duális oktatásról – azaz voltaképpen a kutatás-oktatás-ipar kapcsolatáról – volt szó. Itt hangzott el az is, hogy a kutatásfejlesztés eredményessége érdekében meg kell határozni a prioritásokat. Az említett számszerűsítéssel ellentétben az egyetemeknek saját kritériumrendszere kell hogy legyen, aminek alapján meghatározzák, hogy milyen témákban indítanak el kutatási projekteket. Az is igaz, hogy rendkívül sokoldalú jelenség az informatikai szektor látványos fejlődése, de a kérdés továbbra is az, hogy mit hoz nekünk a nagy problémák megoldásában. Például sokat beszélünk a klímaváltozásról, de valójában amióta felfigyeltek a tudósok a jelenségre, nem igazán találtak gyakorlati megoldásokat a káros hatások megfékezésére. Ha ez a társadalom legégetőbb gondja, akkor erre összpontosítható a kutatás, és meg vagyok győződve, hogy akár helyi, egyetemi szinten is lehet olyan innovációkat találni, ami részként hozzájárulhat az egészhez a konkrét megoldásokkal.

– Beszéltünk a szürkeállományról, a műszaki adottságról, de a kutatáshoz rengeteg pénzre van szükség. Van-e erre lehetőség Romániában?

– Az utóbbi években az Európai Unió nagyon sok kutatásfejlesztési pályázatot finanszíroz. Az a gond viszont, hogy egy ideig minden pályázatot Brüsszelben adtunk le. Hogy a saját cégünkről beszéljünk, 11 pályázatból kilencet meg is nyertünk. Utána megváltozott a rendszer, és Bukaresten keresztül kellett pályázatokat írni és továbbítani az uniónak. Azóta rendkívül bürokratikussá vált minden. Ez nem helyi gond, hanem, amint említettem, jellemző az uniós ügykezelésre is. Szakértőként több alkalommal vettem részt projektek kiértékelésén, és ott is tapasztaltam, hogy hihetetlenül bürokratikus a rendszer, amelyben elvesztődik a rész és az egész viszonya. Mindezek ellenére sok pénz van kutatásra. Sajnos, nincs az országnak átfogó kutatáspolitikája, amely a támogatási rendszer által valamilyen irányt próbálna meghatározni, netán fontossági sorrendet felállítani a kutatásfejlesztésben. Régebb a kutatásfejlesztés arra irányult, hogy volt egy bizonyos probléma, ami ipari vagy társadalmi szükségletből fakadt, és amit meg kellett oldani. Akkor a kutatók arra összpontosítottak, hogy a felmerült kérdésekre választ adjanak, s ha ez megszületett, akkor a legrövidebb időn belül a találmány vagy egyszerűen a megoldás alkalmazásba került az iparban vagy ahol szükség volt rá. Ma másként van. A kutatás nagyon ritkán irányul egy konkrét feladat megoldására, ehelyett kihasználva az ismeretek rendkívül nagy tárát, a fejlett műszertechnikát-technológiát és az informatikából, az adatátvitelből adódó lehetőségeket, a kutatások nagy többségének nem egy bizonyos, jól meghatározott cél az iránya, hanem bizonyos területeket, folyamatokat, jelenségeket tanulmányoznak, ami nem a közvetlen alkalmazhatóságot eredményezheti. A Massachusetts Institute of Technology anyagtudománnyal kapcsolatos tanulmányából kiderült, hogy míg korábban bizonyos probléma megoldására irányult a figyelem, a laboratóriumtól az alkalmazásig rendszerint öt év telt el, ma először a jelenségre adnak választ, majd utána keresik meg az alkalmazhatóságot, ami legalább 15 év.

– Tapasztalatára alapozva, milyen kutatási területeket, prioritásokat határozna meg Romániának?

– A kutatási stratégiát nem a politikusoknak, hanem azoknak kell kidolgozniuk – egyetemek, kutatóintézetek, akadémia –, akik értenek hozzá. Alapos tanulmányt kellene készíteni arról, hogy mibe érdemes befektetni. Meg kell határozni azokat az iparágakat, amelyekben Romániának komoly lehetőségei vannak, a nyersanyagforrástól kezdődően a szürkeállományon keresztül a műszaki adottságokig. Például: az emberiség egyik legnagyobb gondja az élelmezés, az ivóvízkészletek csökkenése. Románia valamikor olyan agrárállam volt, amely ellátta Európa egy részét termékekkel. Ma, amikor az élelmezés fontos globális kérdés, miért nem ezen a téren fejlődünk? Oda jutottunk, hogy olcsóbb behozni a mezőgazdasági termékeket, mint hatékonyan előállítani. Vagy ott van a bányászat. Még mindig nagyon gazdag nyersanyaglelőhelyek vannak az országban. Miért kell átadni a bányászati, feldolgozási jogot más országbeli cégeknek, amikor tudatos műszaki fejlesztéssel nekünk is lehetnek jól teljesítő gépeink, felszereléseink? Vagy ott van a földgázkitermelés. Nagyon sok tartalékkal rendelkezik Románia, mégis importálunk, és ezzel is külföldi multinacionális cégek gazdálkodnak. Ezen a téren is ki kellett volna dolgozni költséghatékony technológiát. Valamikor jól fejlett iparunk volt – azt nem vitatom, hogy milyen céllal termeltek és miként forgalmazták a termékeket –, de ezt is leépítettük. Ahelyett, hogy átalakítottuk volna a meglévő, saját iparunkat, teret engedtünk a multinacionális cégeknek. Ha megvizsgáljuk a gazdaság jelenlegi helyzetét, kiderül, hogy az országban a munkahelyek 90%-át a kis- és középvállalatok biztosítják. Ezzel szemben az oktatási és az innovációs rendszer nem arra épült, hogy a kis- és középvállalatokon segítsen. Sajnos, a nagyvállalatok diktálják az ország gazdaságpolitikáját. A Plasmaterm kutatóintézet volt, ma középvállalatként termeléssel is foglalkozunk, mert ez biztosítja a megélhetésünket, de ma is abból gazdálkodunk, amit fejlesztettünk és ma is fejlesztünk, egyetemekkel is közösen, és itt ki kell emelnem az együttműködést a Sapientia EMTE-vel. Ez akár modellértékű is lehet.

– Megint visszatérünk az anyagiakra. Említette, hogy kutatóegységként is működnek, de termelni is kell, hiszen enélkül nincs jövedelem, amit az újabb fejlesztésekbe lehet beruházni. Annak ellenére, hogy vannak nyertes kutatási pályázataik. Hogyan lehet a kettőt együtt működtetni?

– Egy neves külföldi cég vezetője, amelynek dolgozunk, egyszer azt mondta, hogy nem azért alakított ki kapcsolatot, hogy sorozatgyártásra álljunk rá, mert ők ennél jobban felszerelt és automatizált gyárakkal dolgoznak együtt. Nekünk megvan a kellő rugalmasságunk ahhoz, hogy a gyártási folyamatban felmerült új típusú problémákat megoldjuk, amelyekkel a későbbiekben változatosabban lehet termelni. Ezért fontos, hogy a kis- és középvállalatok lépjenek direkt kapcsolatba olyan egyetemi központokkal, ahol kutatás folyik, de ez fordítva is érvényes. Az egyetemeknek fel kell tudniuk mérni, hogy a környezetükben melyek azok a cégek, amelyekkel érdemes és hajlandók együttműködni. Ha a cégek jövedelmük bizonyos részét nem fordítják kutatásra, akkor nem fejlődnek, és könnyen csődbe mehetnek. Az említett kutatási stratégia egyik fontos része lehetne az is, hogy miként tudnánk segíteni a kis- és középvállalatokat abban, hogy az egyetemekkel közösen minél több innovációs munkában vegyenek részt. S talán ennek az elképzelésnek az első lépéseként javasolni fogom Péter Ferencnek, a megyei tanács elnökének, hogy az önkormányzat készítsen felmérést arról, hogy a megye nyersanyagforrásait, lehetőségeit kihasználva, bevonva az itt működő egyetemeket, milyen irányba lehetne fejleszteni a helyi kutatási programokat.

– Elméletben mindez szépen, reménykeltően hangzik, azonban a rendszerváltás után egy olyan jelenséggel kell szembenéznünk, amit mindeddig nem lehetett megfékezni, és ez a szürkeállomány elvándorlása. Nagyon sok kiváló diák végzi el nálunk az egyetemet, és külföldön kamatoztatja azt a tudást, amire itt szert tett. 

– Az elvándorlás megfékezése bonyolult kérdés. Amikor a társadalom egyedüli mérvadója a pénz, akkor nyilvánvalóan nem tudjuk megakadályozni az elvándorlást. Ez természetes, hiszen mindannyian decensen akarunk élni, szükség van megfelelő lakásra, gépkocsira. De ezt a jelenséget is ki lehetne védeni más alapvető politikával, amelynek célja, hogy a jó képességű fiatalok felé irányítson olyan anyagi támogatásokat, amelyek segítik készségeik, tehetségük kibontakozását, az itthon maradást. És ezalatt akár másfajta kutatási-támogatási rendszert is értek. Meggyőződésem, hogy ezáltal az elvándorlás csökkenhet, sőt visszafordítható is lenne.