Az év utolsó rendes évközi csütörtöke

Ha számításaim nem csalnak és a naptár nem akar sunyizni, akkor ebben az évben ez az utolsó csütörtöki kimenőm. Úgy alakult, hogy 2014 vége elég sok szabadnapot, munkaszüneti hétvégét produkál azoknak, akik alkalmazotti viszonyban állnak a pénzzel, főnökkel, munkával. Akad munkájuk tisztes fizetésért. Államiak, szövetkezetiek, magánvállalkozók és külföldi trösztök munkásai, beszállítói, végrehajtói, kivitelezői. Van aki lejben kapja fizetését, melynek vásárlóértéke az egységes európai fizetőeszközhöz, dolcsihoz vagy svájcer frankhoz képest csökkent a napokban, van ki az említett fizetőnemekkel megpakolva csúsztatja zsebébe a borítékot (utalványt, kártyát), és az ilyen szerencsés most örül, hiszen becsalinkázik a szupermárketbe, a városszéli bevásárlóközpontba, butikba, bekukkint a boltokba és vásárol, vásárolgat. Magára gondol és szeretteire, mit is halmozzon a fa alá, ami még nincs. Ezzel szemben vannak, akik... és itt most jön a jól ismert ellentétezés a nincstelenséggel. A szociálisabban érzékenyek előtt felrémlik a lelkiismeret feddő szava, tekintete, a híradókban a szívfacsaró, de sajnos igaz képek arról, hogy micsoda rémes, rémséges, felháborító, embertelen stb. körülmények között élnek emberek, gyerekek és asszonyok. Fogynak/telnek a cipősdobozok, az ajándékgyárak füstölnek a szívjóságtól, a jónak lenni jó akciókban önelégülten szuszognak azok, akik adományoznak, jótékonykodnak, támogatnak, segélyeznek évente egyszer. Homályos tekintettel. Azokban a napokban nem haragszanak a szemeteskukákat kifordító és benne turkálókra. Kis nejlonzacskóban bejglit vagy zserbót csempésznek a szemeteszacskó tetejére, külön csomagocskát pakolnak, de azért elnémítják a csengőt – óvatosságból, önvédelemből – a túl lelkes betlehemezők elől, és boldogan eszik a töltött káposztát, mert nálunk nem halat esznek a magyar emberek, hanem töltelékes káposztát rengeteg tejföllel, és van, aki paprikásan, van, aki puliszkával (a szomszédoktól tanulva), van, aki füstölt hússal is tetézi a gutaütésre hajlamosító alkalmat. 

Odakinn  hull a hó – az amerikai családi filmekben –, és jön a hosszú, piros, zárt ládás gépkocsi, rakva üdítővel, pezsdítővel, rénszarvasok száguldoznak az égi autópályákon, ahol nem kell matricát venni és nincs sebességkorlátozás és mindenütt dzsing a bell, mennyből jő az angyal. De egy percig se gondold, hogy mindent be kell szerezned az ünnepekre. Fenéket: az üzletek nyitva lesznek, a kereskedelmi egységek és többségek (azaz multik) robotolói, azok, akik még és akik már nem tudnak magyarul, a vásárlók kedvéért ott lesznek többletbér nélkül is, mert féltik az állásukat. 

A hivatalokban azonban leáll az élet, bankszünet lesz és könyvtári stop, és a munkaközvetítő nem közvetít, és a posta nem hord ki hírlapot, és az emberek már leszoktak az újévi üdvözlégyekről, kivéve a régivágásúakat.

És éppen 25 éve, hogy az ország boldogan nézett végig egy kivégzést. Én akkor értettem meg, miért volt oly nagy és várt látványosság a középkorban a nyilvános hóhérmunka, mert az emberek agresszív ösztöneiket így élték ki, kegyetlenek voltak a kegyeskedők és vérszomjasak a vértől iszonyodók, az ájtatosak megvadultak. Már csak ilyen komplikált az ember, egyszer jó, máskor gonosz. Még ünnepnap is, amikor a szeretet mézcsöpögésében kirobbannak az elfojtott régi haragok és veszekedések, a generációk közötti összeütközések, az apa elképzelése fiának jövőjét illetően, miközben megölelik egymást és valami boldogat kívánnak, és arra gondolnak, mit is mulasztottak az év folyamán, hogy aztán annál ünnepélyesebb fogadalmakat tehessenek.

A pszichológusok és lélekfirkászok azt tanácsolják, ne fogadkozzunk, hanem fogjunk egy darab kolbászt és egy kis kenyeret, üljünk a tévé elé vagy hallgassunk zenét. Hallgassuk meg a többieket. Hallgassunk a szívünkre. Jót tesz. A fogyókúrát, haragot, siránkozást, önemésztést pedig függesszük fel néhány napra. A fennmaradó 360 napon lesz elég okunk bánkódni és senyvedni. 

Egyebekben a békesség legyen veletek, és viduljatok erényeitek hátán!