Az erdélyi nemesség kitelepítésének 70. évfordulója

Szenvedések éjszakája marad az erdélyi magyar nemesség számára

a hetven évvel ezelőtti március 2-áról 3-ára virradó éjszaka. Az 1949. évi kitelepítések 70. évfordulója alkalmából március 2-án, szombaton a Castellum Alapítvány szervezésében megemlékezésre, azt követően az otthonaikból elüldözöttek tiszteletére emelt kopjafa megkoszorúzására került sor Marosvásárhelyen. 

Hetven évvel ezelőtt, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka rajtaütésszerűen lepték meg azokat a nemesi családokat, akiknek kilenc, tizenkettő vagy ötven hektár földje volt. A kommunista hatalom célul tűzte ki, hogy végleges és lerombolhatatlan falat emeljen múlt és jövő közé, hogy az, ami egykor létezett, legfeljebb a fejekben és a történetekben élhessen tovább. Csendőrök, pártaktivisták, verőlegények és „buzgó” falubeliek is részt vettek azokban az akciókban, amelyek során álmukból verték fel a kastélyok, kúriák, udvarházak lakóit, és közölték velük, hogy egy, legfeljebb két rend ruhában azonnal el kell hagyniuk otthonaikat; így kerültek kényszerlakhelyekre az erdélyi nemesi családok. A megsemmisítendő ellenséget képviselő kastélyok, kúriák, műemlékek, értékek pusztulása mellett emberi sorsokat pecsételt meg az intézkedés, családokat szakítottak szét, hogy könnyebben térdre kényszerítsék őket. Azon a márciusi éjszakán hozzávetőleg 2792 nagybirtokost és azok 3744 családtagját deportálták. Az 1950-es évek végére pedig az erdélyi magyar arisztokrácia – mint önálló társadalmi csoport – megszűnt létezni. A kommunista rendszer politikájában – mellyel a magyar nemesi osztályt volt hivatott eltüntetni és elfelejteni – a javak és a családi értékek, emléktárgyak elkobzása, tönkretétele mellett a megaláztatások, az emberi méltóságtól való megfosztás maradt a nemesség legfájdalmasabb pontja. 

Az erdélyi magyar arisztokrácia megszüntetése

Dr. Kálmán Attila történész előadásában hiteles korrajzot vázolt fel arról a rendszerről, amely kimondta az ítéletet: „Nincs jogod emberként élni, nem vagy tagja annak a társadalomnak, amelyet az 1948-as és 1952-es alkotmányok egyenlőnek hirdettek”. Amint hangsúlyozta, sajnos a rendszerváltást követően sem változott az értékmentés intézményesített formájához a hozzáállás, ennek egyik példája, hogy a kolozsvári Állami Levéltárban őrzött sárfoltos fotókat hetven év alatt sem tisztították meg, nem kezelték szakszerűen a fennmaradt dokumentumokat. 1949 októberében döntöttek az elkobzott épületek, javak sorsáról. A mezőgazdasági minisztérium tulajdonába ötezer épület került, amelyeket főleg állami gazdaságoknak adtak át, 1317 épületet iskoláknak, óvodáknak, orvosi rendelőknek, kórházaknak rendeztek be. A kifosztott családok értékeiről későn rendelkeztek, a fővárosi Szépművészeti Múzeumba a teljes Románia területéről csupán 153 festmény és 57 szobor került. Az 1950-es évek végére az erdélyi arisztokrácia megszűnt létezni, annak ellenére, hogy tagjai ma is itt vannak, és a jelek szerint a demokrácia ma is ellenségképet lát bennük. „A magát demokratikusnak tartó mai Romániában továbbra is ellenségnek számítanak azok számára, akiknek a becsület és a tisztesség csak jól hangzó és értelem nélküli szavak” – mondta a történész. A megbélyegzetteknek nem volt szabad elhagyniuk a város területét, és – végzettségüktől függetlenül – csak alsóbb rendű fizikai munkákra alkalmazták őket. A kijelölt településeken a rendőrség a személyazonossági igazolványba pecsételte a hírhedt D. O. jelzést, a kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu) román nyelvű rövidítését. A nemesi családokból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel sem gimnáziumokba, sem egyetemekre, sőt az is előfordult, hogy elbocsátották őket. A kitelepített nemeseknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlásterek vagy vályogkunyhók jutottak lakhelyként. 1951–1953 között hozzávetőleg 11.000 embert vittek kényszermunkatáborokba, ahol fél évtől öt évig embertelen körülmények között dolgoztatták őket a Békási-erőműnél, Dobrudzsában, a Duna-deltában vagy a Bărăganban.

Papp László római katolikus plébános, a Castellum Alapítvány megalapítója az emlékezést az ünnep csírájaként jellemezte, amely arra hivatott, hogy az elpusztíthatatlan értékeket továbbvigye. Számba venni azt, ami megmaradt, mert az értékek adnak a nemességnek tisztánlátást. A Jelenések könyvéből idézve hangsúlyozta, hogy „Ragaszkodj ahhoz, amid van”, mert amit az idő nem tud kikezdeni, ott marad a szívekben, és az életet továbbviszi. A fennmaradt nemesség hetven éven át élt egyszerűségben és szenvedésben, ennek ellenére a méltóságukat és a hivatástudatukat megőrizték.

Felelősségvállalás mások sorsáért

Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke a nehéz fizikai munkára küldött nemesség helytállását emelte ki a sötét ’50–’60-as években. A korszak ideológiája szempontjából ez öngólnak is tekinthető, mert zokszó nélkül végezték a legmegalázóbb munkákat is. A kitelepítés tette városlakókká és polgári foglalkozásúakká a régi földbirtokosokat. Az 1998-ban bejegyzett Castellum Alapítvány célja továbbvinni azt az erkölcsi alapállást, ami az erdélyi nemességre volt jellemző, a mások sorsáért való felelősségvállalást. „Sokszor egy-egy vidék megélhetése, boldogulása függött tőlük, és felelősséget éreztek azok iránt, akik a birtokaikon dolgoztak. Mostanában ennek csak a kötelező robot részét emlegetik, de a jobbágyok is a földesurak védelmét élvezték” – hangsúlyozta. Az első világháború utáni években sokan képviselték a magyar ügyet, így a közéleti szerepvállalásuk miatt is meghurcolták őket. A hatalom nem foglalkozott az árnyalatokkal, hanem a betöltött funkciókat szem előtt tartva börtönözte be azokat is, akik a legtöbb ember életét megmentették. 

A rendszerváltást követő törvényalkotások és törvényalkalmazások következetlenek voltak, a megfelelő ellenőrző mechanizmus hiánya pedig lehetővé tette a visszaéléseket. „Az utóbbi években beindult egy restitúcióellenes folyamat a politikai életben és a médiában, lezárt ügyeket, iratcsomókat vizsgálnak újra, és lehetetlen akadályokat gördítenek az egykori nemesség leszármazottai elé. Sajnos, egy győztesnek mondott kommunistaellenes forradalom után a bíróságok a legsötétesbb időkben hozott részrehajló koncepciós ítéletekre hivatkoznak. Furcsa, hogy elítéljük a múlt rendszer túlkapásait, de elfogadjuk a bíróságok előre eldöntött ítéleteit” – fogalmazott Haller Béla.

Egy kiűzetett emlékei

Kilyén Ilka Magyar Örökség díjas színművésznő az arisztokraták sorsát megélt Kabós Éva költő Volt egyszer egy kút című önéletrajzi kötetéből olvasott fel részleteket, illetve a szerző verseiből összeállított válogatást adta elő. Egy pusztulásra ítélt társadalmi osztály küzdelme a mindennapi megélhetésért és az emberi méltóságuk megőrzéséért folytatott állandó küzdelem elevenedett meg a visszaemlékezések révén. „A földet szeretni kell – mondta apa... A földet szerettem. Nem a tulajdonjogát, hanem teremni tudó, életmegtartó örök erejét, és színekben változó állandó szépségét…” – hangzottak el részletek a birtokukról kiűzetett szerző vallomásaiból. A föld szeretetéről, a kitelepítésről, a városi élet kiszámíthatatlanságáról szóló kellemetlen emlékeket, a lekencei kitelepítés megrázó pillanatait a művésznő szívbemarkoló átéléssel elevenítette fel az egybegyűlt szépszámú közönségnek. Az emlékezést Antal Andrea és Benedek Balázs, a Művészeti Líceum diákjainak előadása tette hangulatosabbá.

„Megpróbál, de el nem hagy az Isten”

Ötvös József nyugalmazott református lelkipásztor áhítatával zárult a Posta utcai épületben zajló megemlékezés. Amint kifejtette, a helyszín választása a kényszerítő körülményektől eltekintve is kapcsolódik a kitelepítésekhez, amely a hatalom egyfajta erőfitogtatásaként is jellemezhető. A marosvásárhelyi református egyházközség 1942-ben építette át az egykori bábszínház épületét, amelyből 1947-ben az Ifjúsági Keresztyén Egyesületet kitelepítették, és 1949-ben a Kommunista Ifjúsági Szövetség székháza lett. Az erdélyi arisztokrácia akkor volt a leghatalmasabb, amikor azt mondták: „Legyen meg a te akaratod”. Annak ellenére, hogy Marosvásárhelyen számtalan pincelakás őrzi a fájdalmas emlékeket, a bibliai idézet szerint „Megpróbál, de el nem hagy az Isten”– hangzott el az áhítat során.

A megemlékezést a kitelepítettek emlékoszlopának megkoszorúzása követte, az eseményt a Himnusz eléneklésével zárták. A Vártemplom északi falánál felállított kopjafa köré égő mécseseket helyeztek el, a Castellum Alapítvány nevében Máthé Márta tanárnő, a Helikon–Kemény János Alapítvány részéről pedig Kilyén Ilka színművésznő helyezte el az emlékezés koszorúját.