Baricz Lajos (1958, Borzont) 1984 óta szolgál, 1990 óta pedig a városiasodó nagyközség, Marosszentgyörgy megbecsült, méltán népszerű plébánosa. Hajléképítő, hitélet-irányító, művelődésszervező, lapszerkesztő (Harangszó), hitének és népének önzetlen, elhivatott, elkötelezett munkása. A közösség lelki életének gondozása és a leghétköznapibb értelemben vett népszolgálat azonos súllyal tölti be és táplálja mindennapjait, edzi szervezetét, gazdagítja tapasztalatát: ez ad értelmet az elmének, ez dúsítja ihletét, ez a ritka szép „szervező elv”: a keresztényi szeretet.
A szeretet „visszasugárzása” a közösség lélektükreiről tölti fel szívét-lelkét újra és újra életenergiával.
Könyve azonban védekezés is. Védekezés és bátorítás. A magányt megosztva vészelhetjük át a nehéz időket, vallja.
Új könyvének előszavában így vezeti be olvasóját a „közös magányba”:
„Időnként úgy érezzük, semmire sincs időnk. Sok mindent szeretnénk megvalósítani, sok helyen jelen lenni, de tapasztaljuk, nincs elég időnk. Alig tudunk elcsendesedni, elmélyedni, Istenre, embertársunkra és önmagunkra figyelni, mert sodor az idő áradata, visz magával.
Aztán az idei év meghozta a lelassulás lehetőségét, sőt a megállást. Két és fél hónapra megállt az élet. Nem volt könnyű átvészelni. Aki kertes házban lakik, annak valamivel könnyebb volt, mert kint tevékenykedhetett, alakíthatta, szépíthette a növényeket, virágokat stb. Több idő jutott a családtagokra, Istenre és önmagunkra.
Ez a holtidő segített hozzá, hogy a ’zárt kapuk’ mögötti magányomban többet imádkozzam, olvassak, és hogy ne érezzem a bezártságot, gondolatban erre-arra kalandoztam.
Hogy hol, merre jártam, azt szeretném megosztani azokkal, akiket érdekel. Mindenhová nem is jutottam el. De azért nem sóvárgom vissza a belső száműzetés hónapjait.
Ahogy jöttek, születtek egymás után, úgy sorakoznak most ebben a Telehold – Karanténvirágok című kiadványban. Műfajuk nincs. Írások, szülemények. Ezáltal a holtidő nem maradt holt idő. S hogy hatvanhárom írás van benne, lehetne véletlen is, de éveim számát adja. Ki hitte volna?”
A könyv kedvesen olvastatja magát. Gyermekkori és későbbi emlékek, mesébe illő vagy balladás élethelyzetek, régi és újabb történetek, megélt vagy másoktól hallott tapasztalatok, humoros vagy megrendítően szomorú sorsok sorjáznak, látszólag rendszertelenül, sőt szertelenül.
Oldásnak ott a gyergyói kópés vagy a megbocsátóan ránk kacsintó, „bariczos” humor.
De ami kévébe fogja valamennyi sorát, mondatát: az a szeretet szervező elve.
Igaz, gyerekkoromban még féltem is tőle. De talán nem csak én, még a felnőttek is féltek, ha milicistát láttak.
Pedig a milicista is ember. Meghiszem azt! Tele minden gyengeséggel, amit nem láttak az emberek, s ha láttak is, szemet hunytak fölötte. Úgysem tehettek mást. Hisz ő volt az állam hivatalos megszemélyesítője. Az állam pedig nagy úr. Vagy ahogy akkor mondták, nagy elvtárs.
A feleségétől nem féltem. Ő volt a mi jóságos tanító nénink. Igaz, kissé szigorú volt, de áldott lelket teremtett belé a Mindenható. Még azt is elnézte nekem, ha néha, mikor szolgálat volt a templomban, inkább maradtam ott, mint az iskolában.
Szinte szomszédok is voltunk, mert a templomtól a második házban laktak házbéren, tudhatta, mikor jön kicsi falunkba hétköznaponként a pap bácsi. Nem firtatta a hiányzásaimat.
Aztán amikor Gyulafehérvárra irányult életem további sorsa, kezdtünk barátkozni mind a tanító nénivel, mind Császár bácsival, az egykor rettegett milicistával. De nemcsak velük, mindenik korábbi tanárommal jó viszonyba kerültem, annyira, hogy amikor az első ünnepélyes szentmisémet mutattam be a borzonti kápolnában, mindannyian „testületileg” ott voltak a szentmisén, utána pedig a primiciás ebéden is, amit papi lakodalomnak is szoktak nevezni.
Ám barátság ide vagy oda, amikor megtudtam, hogy egyházilag nem kötöttek házasságot, nagy örömömre szolgált, hogy egy nyári szabadság alatt szerény szolgálatommal rendezték ezt a gyergyószentmiklósi templomban. A tanúk szintén egy milicista–tanár házaspár voltak, négyen a templom három különböző ajtaján jöttek be, nehogy valakinek feltűnjön, és eljárás induljon ellenük. Különben úgyis nehezen ismerték volna meg civilben, én is csak akkor jöttem rá, hogy ki a „vőlegény”, amikor már a hangját is hallottam.
Azóta aztán mint lelki gyermekeimet kísértem őket, félretéve kor- és rangbeli különbséget. Ők pedig szinte gyerekükként fogadtak, annál is inkább, mert fiuk nem, csak két lányuk volt.
Évente egyszer-kétszer meglátogattam őket, nekem is, nekik is jólesett a látogatás. Mindig vittem ajándékba a tanító nénimnek újabban megjelent kötetemből, mert ő vezetett be a betűk csodálatos birodalmába. Valószínű, örült is a könyveimnek, de minden bizonnyal igen, mert felvillanyozta a látogatásom.
Egy alkalommal, amikor meglátogattam, meglepődtem, mert a tanító néni igen megtörtnek látszott, egyedül volt a konyhában, ahol általában tartózkodtak, és nagyon feketébe volt öltözve. Megértettem. Engedtem, hogy sírja ki magát az ölelésemben. Olyan jó, ha van akinek őszintén kisírhatjuk magunkat. Bár mindig feltépjük a gyász sebeit, ez a gyógyulásunkra szolgál. A kimondott bánat fél bánattá változik. És ha sokat mondjuk, egy idő után beheged a seb.
Utána is rendszeresen meg-meglátogattam. Egy alkalommal épp reggelizett, bár nem a reggeli ideje volt. Előtte kint járt a temetőben, ezért későbbre halasztotta. Meglepődtem, mert az asztalon két teríték volt, mint korábban, amikor még együtt fogyasztották el Császár bácsival. Az asztalon fehér abrosz, tányér, kés, villa. Még papírszalvéta is volt. És egy fehér porceláncsésze. Csak ő hiányzott onnan, akinek megterített. Engem is hívott, tartsak vele, de elutasítottam, hisz már reggeliztem, különben is ne töltsük evéssel azt a pár percet, amíg együtt lehetünk.
A következő alkalommal ebédidő táján voltam ott. Pár perc, pár gondolat, átadtam az újabb kötetet. Az asztal most is megterítve két személy részére, mint előző látogatásomkor.
– Ne siess, az Isten megfizeti, maradj még bár egy félórát, kész lesz az ebéd, ebédeljünk együtt! – szólt szinte könyörögve.
Nem fogadhattam el, mert még sokfelé el kellett szaladnom rövid látogatásom idején, este pedig otthon szolgálatom van.
Kikísért a kapuig, addig állt ott és integetett, amíg az utcából kiértem a főútra, és ott már nem láthattam. Nem tudhatom, meddig állhatott ott, de minden bizonnyal bement, hisz pár hónap múlva ismét villámlátogatásra szaladtam be hozzá, és a konyhában találtam. Látogatásom általában pár percet tartott, én elmondtam a dolgaimat, ő a fájdalmát, átadtam az újabb könyvet, amit mindig könnyek között fogadott el. Azt mondta, a boldogságtól erednek meg a könnyei.
– De jókor jöttél – ujjongott fel –, épp most vettem le az ételt a kályháról. – Gyere, fiam, ebédelj velem! – fogta ismét könyörgőre.
Nem volt szívem újra visszautasítani. Éhes sem voltam igazán, aztán a sógornőm – aki, mivel tudta, hogy röpke látogatásra hazajövök, hogy kedvembe járjon, megfőzte a finom pacallevest – várt otthon ebéddel, mégis elfogadtam a meghívást, azzal a feltétellel, hogy csak keveset kérek, mert otthon bátyámnál is ennem kell.
Kiegyeztünk.
Már helyet akartam foglalni a megterített asztalnál, de szerencsére nem siettem el, mert a tanító néni új terítéket hozott, és oda ültetett. Azt mondta: – Tudod, fiam, én az eltelt ötven év alatt mindig terítettem Császár bácsinak is, még akkor is, ha nem volt itthon, sőt akkor is, amikor tudtam, hogy a szolgálata miatt nem is ér haza. Megszoktam. Aztán elment. De én mindennap terítek neki reggelire, ebédre és vacsorára. Bár így, emlékével legyen mellettem, legyen velem. Hisz olyan jó ember volt. Sokan haragudtak rá, mert igen szigorú volt a szolgálatban. De csak én tudom, hogy lelkileg mennyit szenvedett ezért. Ő református volt, de nekem, elnézést a kifejezésért, nagyon sokszor meggyónt, kiöntötte a lelkét.
Benne két ember lakott, egyikkel élte életét a szolgálatban mint milicista, a másikkal – és ez volt az igazi élete – a szerető családi, baráti életét. Ezt a kettőt nehéz volt egyensúlyban tartani. Ezt a belső töprengését mások nem láthatták. De én láttam. Ezért is jött az első lehetőséggel nyugdíjba, hogy tudjon nyugodt életet élni.
Közben elfogyott az étel. Megköszöntem, elbúcsúztam.
Ugyanúgy kísért ki, mint már olyan sokszor. És állt a kapuban, amíg eltűntem.
Én a gondolatait folytattam tovább, igazat adtam neki, mert valóban másként ismertem a férjét gyermekkoromban, amikor féltem tőle, és másként akkor, amikor baráti szálak fűztek hozzá. Bár az első benyomások alig vagy nehezen tűnnek el lelkünkből, igyekeznünk kell, hogy az életünk azt igazolja, bennünk a jó ember lakik, csak néha valamilyen oknál fogva nem jöhet ki belőlünk.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
