2020. szeptember 24., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Újra gyászol Thália, egy nagy színésznemzedék egyik legkiemelkedőbb egyéniségét vesztette el. Orosz Lujza a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja volt. Életének 94. évében hunyt el. A marosvásárhelyi közönség is kedvelte, tisztelte, ünnepelte, valahányszor városunkban vendégszerepelt. Sajnos már azok körei is nagyon leszűkültek, akik látták alakításait a színpadon. Művészetét, szerepformálásait, emberi értékeit a napokban többen felidézték a médiában, pályáját kirajzolták a nekrológok. Lapunkban olvasóink nevében Demény Péter soraival búcsúzunk tőle. Az írás a fenti címmel a Facebookon jelent meg. 

„Még a Prospero-sorozat elején tartottunk. Később megtapasztaltam, hányfélék lehetnek a színészek, milyen furcsa fájdalmak és hiúságok vetik őket erre-arra, akkor azonban még majdnem semmit nem tudtam. Orosz Lujza legnagyobb alakításainak nagy részéről biológiai okoknál fogva lekéstem, de hát egy nagy színésznőt nem kell gyakran látni, hogy megérezze az ember a tehetsége erejét. 

Akkor kezdtem dolgozni a Polis kiadónál, már volt valamelyes magabiztosságom, de még sok ügyetlenségem is, hogy azt ne mondjam, taplóságom. Orosz Lujza elnézően kezelte a bumfordiságomat. Egyetlen pillanatig sem éreztem magam kicsinek, nyomorultnak, oda nem valónak, pedig igazán az lehettem. 

Sőt, tudtán kívül adott is nekem. A kötetben ugyanis elmeséli Köllő Katinak, hogy a gyermeke elvesztése fölötti fájdalmat asszimilálta a Hekabé-alakításában, és én mindig is meg voltam győződve róla, hogy a művész pontosan ezt teszi, nem is tehet másként. Ez a történet megerősített a gyengeségeimben.

Hogy a pályája véget ért, azt sem pózolta körül. Már nem lát, így aztán nem játszik. – Olykor elkezdek sírni, de aztán rájövök, hogy egyedül vagyok, és abbahagyom – mondta a könyvbemutatón. Azt hiszem, ez a póztalanság sokat segített az 1989 előtti színésznőkön. Sok férfi ivászatáról, bölénységéről, nődöntéseiről legendák keringtek – ők már ettől nagyok voltak. Egy nő mindezt nehezebben tehette meg, több kockázattal járt a számára. 

Orosz Lujzának nem is kellett megóvnia magát a pózoktól. Egyszerűségében volt nagy, nagyságában egyszerű. Amikor megjelent, ott volt, és éppen az volt, akinek aznap este lennie kellett.

Egy író, egy festő, egy zeneszerző, egy építész, egy szobrász addig alkothat, amíg csak él, és az agya tiszta. Egy színész azonban – nagyon ritka kivételektől eltekintve – mindenképpen ’leesik’ a színpadról, és éppen azzal nem foglalkozhat, ami addig élete értelme volt. Orosz Lujza méltósággal viselte ezt a nehéz helyzetet, mely a korszaktól is nehezült, melyben aktív éveit töltötte: a diktatúra zárt, mindentől rettegő, nagyon keveset engedő korszakától.

A trójai nők, Özvegy és leánya, Szerelemeső, A buszmegálló, Az öngyilkos – a lista bízvást folytatható. De hát úgysem a listák fontosak, hanem egy-egy villanás és az az ember, aki ő volt. 

Isten nyugtassa békében!”