Mottó: „A fény mindig utat mutat
annak, ki a mélyben kutat.”
Kedves Olvasók!
Idén szeptember 23-tól október 23-ig tartózkodik a Nap a Mérleg jegyében. Bekopogott az ősz. A hőmérséklet egyelőre változó. Az évszak fokozatosan adagolja a hideget, mintegy felkészítve minket a fűtési szezonra. A vezetőink rosszabbnál rosszabb döntéseinek következményeként Európa népeinek jó része aggódva figyeli a történéseket, és reménykedik, hogy hátha valakinek eszébe jut valamiféle észszerű megoldást elővarázsolni, amely enyhíthetné az energiaválságot. Most úgy tűnik, hogy tombol az infláció, és nem dereng semmiféle fény az alagút végén, csak a kisemberek pénztárcáját kíméletlenül kifosztó árdrágulás-expressz fényszórója. Ezeket a tényeket konstatálva sem gondolok arra, hogy csüggednünk kellene. Ha valaki már elég idős ahhoz, hogy visszaemlékezzen, akkor megnyugtathatja az, hogy voltunk mi már elkeseredettebb és kiszolgáltatottabb élethelyzetben. Mondjuk a ’80-as évek végén. Talán most azért lehet szubjektív módon nehezebb, mert a „módszerváltás” óta megsokszorozódtak fizikai vágyaink, szükségleteink kielégítésének valós lehetőségei. Most már nem az a probléma, hogy sorba kell állni a havi egy kilogramm cukorért, olajért és silány minőségű húsért. Nem kell a foci-világbajnokságot a feleki dombokon házilag összeszerelt antennákkal, fekete-fehér kis képernyős tévén rossz minőségben nézni. Dehogy. Ez már a múlté. A szocializmust a gyermekeink, unokáink már csak hírből ismerik. Ma már roskadoznak az élelmiszerboltok polcai, a székely köményest és a savanyú csíki sört felváltották a legjobb minőségű italok. Az óriás-síkképernyős tévéken bámulhatjuk azt, amit szemünk megkíván, éjjel-nappal. Okostelefonjainkon bebarangolhatjuk a világháló csillogó-villogó zegzugait Európán át Amerikáig, Ázsiától Ausztráliáig, vagy a titokzatos Afrikát, ha úri kedvünk úgy diktálja. A virtuális világ útvesztőjén tévelygünk, és a való világ – kedves Neo – már csak keveseket köt le. A juhokat addig etetik, amíg dús a gyapjuk, és van rá kereslet a világpiacon. Az emberiség nagy része olyan, mint az éhesen tévelygő állatcsorda, amelyre már nincs is szükség. Kisebb részét a haszonállatcsordák képezik, amelyeknek még kell a hormonkezelt takarmány és egy kis szennyezett víz a túléléshez. A terelőkutyákat a gazdák finom falatokhoz juttatják, az öntörvényűeket pedig veréssel térítik jobb belátásra. Talán ennyi elég is a hasonlatokból, mert ha sokat hasonlítgatunk, akkor meghasonulhatunk. Abban reménykedhetünk, hogy valaki ott fent felébred idejében, mert a népharag elsodorhatja a vezetést. Ha nem teljesít a csapat, az edzőt menesztik. Persze a játékosok is megpuccsolhatják a vezetést, de a tulajdonos marad.
A Mérleg-embernek a legfontosabb az, hogy szeressék. Utálja a konfliktusokat, a háborúskodást és az erőszakot. Mindaddig, amíg valamit hárítunk, elfojtunk, biztosak lehetünk abban, hogy az szembejön velünk. A gondolatoknak teremtő ereje van. A félelmeink negatív gondolatok. Sajnos ők is teremtenek. Pedig igazából nincs okunk a félelemre. Legalábbis racionális okunk. A tapasztalatunk az, hogy minden nehéz élethelyzetet túléltünk. Ez pedig ezután is így lesz. Háborúk, válságok jöttek, mentek. Nagyapám kőművesmester volt. Évente felépített egy házat, majd eladta. Ebből tartotta el a családját, míg el nem vitték a háborúba. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy „le akartad rohanni az oroszokat?” Azt felelte nevetve: dehogy. Társaival eldobták a puskájukat, és menekültek. De az oroszok gyorsabbak voltak. Így került orosz fogságba. Egy évig volt ott, valami repülőteret betonoztak, közben pedig a fogolytábor parancsnokának is épített egy házat. Hálából az orosz tiszt behívatott egy német és egy orosz katonaorvost, akikkel megvizsgáltatta nagyapámat. Mindketten azt mondták, hogy egészséges. Erre a parancsnok elővette a pisztolyát, és azt mondta, hogy nagyapám súlyos beteg. A két orvos azonnal megváltoztatta a diagnózist. Így került haza szűk egy év leforgása alatt az orosz fogságból. A háború utáni hiperinflációs időkben eladta az utolsó házat. Árából nagyanyám vett egy rend ruhát – ahogy ő fogalmazott – és egy kenyeret. Mégsem roppant bele. Mert tette a dolgát. Nyugdíjas korában, amikor már rám vigyázott, megtanította nekem a számokat. És futballmeccsre vitt. Akkoriban még Bölöni Laci, Hajnal Gyuszi, Kanyaró Attila, Fazakas Árpi és Mureşan volt a sztár. A régi szép idők ASA-ja.
Meggyőződésem, hogy túl fogjuk élni ezt az időszakot is. Nagy szükségünk lesz arra, hogy félelmeinket elengedjük. És a vágyaink egy részét is, mert így könnyebbé válik az életünk.
Vigyázzanak magukra és egymásra!
Véleményeiket, gondolataikat megírhatják az asztros@yahoo.com címre.
