Aurel Ciupe 125

*Az Aurel Ciupe 125 kiállítás megnyitójának szereplői 2025. december 11-én a marosvásárhelyi Kultúrpalotában (balról): Iulia Vizi műsorvezető, Rezi Botond, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Barabás Éva festőművész, Székely Sebestyén művészettörténész kurátor, Kancsura István festő, grafikusművész, Cora Fodor kurátor, Bizău Ioan lelkész (Fotó: N.M.K.)

Marosvásárhelyen egymást érik a széles nyilvánosság figyelmére joggal számot tartó kiállítások. December 11-én a Kultúrpalota II. emeleti galériájában nyitották meg az Aurel Ciupe (1900–1988) című tárlatot. A Maros Megyei Múzeum Művészeti Osztálya és a kolozsvári Quadro Galéria közös rendezvénye a 20. századi román kulturális élet egyik legjelentősebb személyisége – a művész, tanár és muzeográfus Aurel Ciupe – születésének 125. évfordulója alkalmából mutat be az életművet gazdagon tükröző reprezentatív válogatást. Aurel Ciupe életében Marosvásárhely fontos szerepet töltött be, és ő is sok mindent adott a városnak. 1932-ben kinevezték a Kultúrpalotában tartott képzőművészeti kurzusok tanárának, és megalapította a marosvásárhelyi Szabad Városi Festőiskolát. Ez az intézmény a helyi művészeti élet pezsgő központjává vált, tanítványai közül pedig többen később országos hírnévre tettek szert. Ezzel párhuzamosan megbízták a Városi Képtár gondnoki feladatainak ellátásával is. Egy stagnálással és forráshiánnyal terhelt időszakban Ciupe megújította a gyűjteményt, jelentősen növelte a képtár állományát. Ezt is érzékelteti a két kurátor, Cora Fodor és Székely Sebestyén művészettörténész rendezte pompás kiállítás, amelynek képanyagát a helybeli múzeum, több más testvérintézmény, valamint a család és magángyűjtők kollekciójából kölcsönözték. Az esemény jelentőségét, a művész meghatározó egyéniségét számos felszólaló méltatta az ünnepélyes megnyitón. Mellékletünkben Barabás Éva festőművész gondolatait tesszük közzé.

Tisztelt közéleti méltóságok, kedves művészetet pártoló közönség, szeretett kollégák!

Az a megtisztelő felkérés ért, hogy volt tanáromról, mesteremről, Aurel Ciupe festőművészről, diákkori emlékeimről, élményeimről megemlékezhessem. Szüleimmel őszinte, régi barátság kötötte össze őket. Édesapámnak és édesanyámnak is ő volt a mestere a Marosvásárhelyen Ciupe által alapított, irányított Szabad Festőiskolának a tanáraként, melyet szüleim, Barabás István és Bortnyik Irén, mint fiatal művésznövendékek, négy éven át látogattak a Kultúrpalotában. Az idő úgy hozta, hogy barátként, megbecsült művésztársakként kapcsolatuk elmélyült és halálukig tartott.

Később, évek múltával én is büszkélkedhettem, hogy tanítványává válhattam. 1962-ben sikeresen felvételiztem a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol tanáromként tisztelhettem Aurel Ciupe festőművészt. Jól ismertem őt és családját is, többször meghívtak otthonukba, hogy ne érezzem magam egyedül a „kincses” nagyvárosban. Meghatott és elgondolkoztatott az a meleg családi hangulat, mely jellemző volt rájuk. Az egymás iránti tisztelet és megbecsülés, ahogy felesége románul szólt férjéhez, míg ő szép magyarsággal válaszolt vissza neki.

Az egyetemi évek alatt a festészeti szakon heten voltunk diákok, én egyedüli magyarként. A korrigálások alatt értékes tanácsokat kaptunk festészetről, kompozíciós megoldásokról, művészetről, irányzatokról. Kíváncsi volt véleményünkre, meglátásunkra, ő is megosztotta velünk meggyőződését a művészetről, az alkotásról és az alkotókról. Mint tanár, igazi úriember volt, megértő, komolysága jósággal párosult. Emberi méltóságát, érzékenységét bizonyítja, hogy nekem magyarul korrigált, majd észrevételeit lefordította kollégáimnak is. 1976-ban, édesapám egyéni kiállítása megnyitójának alkalmával megfogalmazta hitvallását: „A művészetnek számtalan arca van, de mindahány tartalmaz megannyi igazságot, s mindez érvényes lehet azzal a feltétellel, ha az valóban művészet. A nagy megújulási óhajtól, de még inkább az érvényesülési vágytól hajtva, egyes művészek, anélkül, hogy picassói vagy brâncuși-i zsenialitással rendelkeznének, reménytelen erőfeszítéseket tesznek, hogy valami újat teremtsenek, elérkezvén a művészet tagadásáig is. Természetesen a művészet állandó változáson megy át, azonban valamely stílusnak, irányzatnak nem lehetnek előjogai. A művészetnyelv: az eszmék, az érzések, érzelmek, benyomások élő és pontos kifejezője. A realista és figurális művészet olyan halhatatlan művekkel gazdagította a képzőművészetet, amelyekhez hasonlókat más stílus vagy irányzat nem volt képes létrehozni.”

Felejthetetlen diákévek után megadatott nekem, már nem diákként, hanem festészetet végzett szaktanárként, hogy a Zöld Lajos által megálmodott szárhegyi Barátság művésztáborban együtt lehessek volt mesteremmel és feleségével, Mária nénivel, valamint szüleimmel, tartalmas, meghitt estéken felemlegetve a múltat és a múló időt.

Mély tisztelettel és szeretettel gondolok vissza egyetemi éveimre, volt mesteremre, a nagybetűs Emberre, Aurel Ciupe festőművészre, Ciupe bácsira.

Barabás Éva

*Elhangzott 2025. december 12-én a marosvásárhelyi Kultúrpalotában az Aurel Ciupe 125 emlékkiállítás megnyitóján