Ariadne 16

A név önmagáért beszél, és jelképerővel képes megidézni egy egész művészeti ágat, illetve annak lelkes közösséggé tömörülő alkotó egyéniségeit, de a szám is lényeges.

Az Ariadne textillművészeti szalon képe

A név önmagáért beszél, és jelképerővel képes megidézni egy egész művészeti ágat, illetve annak lelkes közösséggé tömörülő alkotó egyéniségeit, de a szám is lényeges. Tudtul adja, hogy a rendezvény immár több mint másfél évtizede folyamatosan jelen van a város kulturális életében, s ha a 16-os tartalmi vagy minőségi jelzéseket nem is sugároz, azt a Szalon látogatói, ismerői jól tudják, hogy Ariadne eseményfonala nem csupán megszakítatlanságával, de évről évre öregbedő hírnevével is Marosvásárhely egyik legrangosabb művészeti megnyilvánulásává nőtte ki magát. A magas szinten és figyelemre méltó igényességgel teljesítő helyi textilművészek mellett az ország számos fontos művészeti központjából is bemutatkozásra szólítja a műfaj legjobbjait. Az idei kiállítás újdonsága és feltétlen nyeresége például az, hogy a bukarestiek is elküldték munkáikat a Kultúrpalota földszinti galériáiba, ezzel mintegy ellensúlyozva azok hiányát, akik ezúttal nem tudtak benevezni a tárlatra. Mert ilyesmi is előfordul, aminek elsődleges oka, hogy a textilművészet rendkívül idő- és munkaigényes, és akiknek stabil munkahelyen, intenzív elfoglaltsággal nap mint nap helyt kell állniuk, nem biztos, hogy mindig sikerül erre a művészi szemlére is felkészülniük. A 16. Ariadne így is közel félszáz művész alkotásait vonultatja föl, többen nem is egy művel jelentkeztek. Az eredmény szem- és szívderítő.

És itt hagyjunk fel a tényközlő komolykodással. A 16 mást is sugall. Úgy is gondolhatunk a kiállításra, Ariadne idei vásárhelyi alteregójára, mint egy szeretetreméltó, kedves, ifjú hölgyre. A színes, üde tárlat, a kiállított textíliák együttese mindazokkal a jelzőkkel felruházható, amelyek egy tizenhat éves tinilányt jellemezhetnek. Szép, vonzó, vidáman tarkabarka, álmodozón melankolikus, felnőttesen komoly, szeszélyesen kacér, kihívóan pimasz, ártatlanul tiszta, kamaszosan meghökkentő, és még hosszasan lehetne sorolni, hogy milyen. A meghökkentés különben most mintha kevesebb lenne a kiállításon, mint máskor. A tradíciókhoz való ragaszkodás az idén erősebb az újítás, a kísérletezés kihívásainál. Ez némiképp tematikailag, technikailag és műfajilag is leszűkíti a kínálatot. Ritkábban ütközünk installációba, elvétve akad tértextil, nem állít meg ruhakreáció, zászló is csak mutatóba tűnik fel, még sincs hiányérzetünk, mert ami megtölti a termeket, az látványban, érzelemben, gondolatban, hangulatban megteremti az alkotók remélte varázslatot. Ez persze mindenekelőtt azoknak köszönhető, akik a hazai textilművészet élvonalát képviselve hozzák ismét a maguk követendő szintjét és jellegzetes motívumvilágát, de az általuk felkínált élmény szerencsésen egészül ki azzal, amit a fiatalabbak, a pályán éppen csak elindultak nyújtanak. Ezért is dicséretes az Ariadne: évente megerősít a bizonyosságainkban, és az új tehetségeknek is lehetővé teszi, hogy megméretkezzenek. Mester és tanítvány közösen járhat körül egy-egy érdekes, ígéretes témát, ötletet. Most éppen a struktúrák kérdése tekinthető ilyennek. Főleg a bukarestiek példázzák. Legizgalmasabbak mégis azok a textíliák, amelyeken szabadon szárnyalhat a fantázia. Ezekről majd külön szólunk egy következő mellékletünkben, hiszen akkor is méltatandók, ha közben bezárul a kiállítás. Számos érdeklődő látta, megcsodálta a munkákat, szavazataival a közönség kialakította a legtetszetősebb művek rangsorát. Ez az interaktivitás a szervezői erőfeszítések, kezdeményezések közül külön kiemelendő. Csak így tovább!