Arc a keresztrejtvények mögött

Nagy Jenő kanyargós életútja

Lapunk olvasóinak több mint egy évtizede kínálnak izgalmas szellemi kalandot Nagy Jenő mesterien megszerkesztett keresztrejtvényei. A nemrég 82. életévébe lépett nyugalmazott mérnöktanárral szerkesztőségünkből indultunk az életén átívelő különleges időutazásra, aminek kiindulópontja 1943 tavasza volt.

– „Hármas” ember vagyok, ʹ43 harmadik hónapjának harmadik napján születtem Naszódon. Az apai nagyapám keresztnevét viselem. A családunknak apám részéről nemesi előneve is volt. Laborfalviak voltunk, de ezt a kommunizmus idején nemigen használtuk, a hivatalos iratainkban sem szerepelt. Apám, Nagy László a Nyárádmentéről, Jobbágyfalváról származott, Kolozsváron végezte el az egyetemet, és a későbbiekben ott, a Politechnikán tanított fizikát. Édesanyám kolozsvári születésű volt, az említett egyetemen ismerkedett meg apámmal, és belőle is tanár lett. A szüleim a negyvenes évek elején úgy tudtak összeházasodni, hogy mindketten Naszódon vállaltak oktatói állást. Ennek az a háttere, hogy amikor bejött a magyar világ, a román papok otthagyták az iskolát. A magyar állam nem akarta, hogy a naszódi iskola megszűnjön, ehhez azonban olyan pedagógusokra volt szükség, akik román nyelven is tudtak tanítani. A szüleim a román világban jártak egyetemre, így megfeleltek ennek a feltételnek. Ez a magyarázata annak, hogy két kolozsvári illetőségű fiatal gyermekeként Naszódon jöttem a világra a háború kellős közepén, egy olyan időszakban, amikor az emberek menekültek. A szüleim is így tettek. Komáromig jutottak el az öcsémmel és velem. Ott apám vásárolt egy szekeret és két lovat, azzal jöttünk vissza Kolozsvárra a háború végén, 1945-ben.

A játékbetűktől a villamosmérnöki szakig

– Hogyan emlékszik az iskolás éveire?

 – Az unitárius szellemiségű – általános iskolai és líceumi osztályokkal működő – Brassai Sámuel iskolában kezdtem a tanulást, ott, ahol édesanyám matematikát tanított. A háború után apám volt ott az első igazgató, két éven át, az államosításig töltötte be ezt a tisztséget. Az államosítás után a román állam nem hagyta az iskolák élén a magyar igazgatókat, de azt sem merte felvállalni, hogy ezekben a tanintézetekben ne magyar oktatók tanítsanak. Így egyszerűen kicserélték a vezetői tisztségben levő tanárokat. Apámat fizikatanárként áttették a Farkas utcai református iskolába. A református iskolából került később apám a műszaki egyetemre, azaz a Politechnikára. Amíg a szüleim lakást nem kaptak, a Brassai Sámuel iskolában, az első vagy a második emeleten volt az otthonunk. Két osztálytermet alakítottak át a számunkra. Már kisgyermekként nagyon szerettem olvasni, és ez annak is köszönhető volt, hogy a lakásunktól 15-20 méterre volt a könyvtár. Nem voltam még hatéves, amikor megbarátkoztam a betűkkel. Akkoriban az ábécéskönyvekhez egy zacskó is tartozott, amiben kockák voltak betűkkel. Egy betegség alatt, amikor ágyban kellett maradnom, édesanyám, hogy ne unatkozzam, a kezembe adott egy ilyen betűkkel teli csomagocskát. Megmutatta, hogy melyik milyen betű, én pedig addig játszadoztam velük, amíg tiszta egyedül megtanultam olvasni. Ebben az időszakban történt, hogy egyszer arra jött haza anyám, hogy monoton hangon olvasom az újságot, amit az ágyam mellett hagyott. Ezután, amilyen könyv csak a kezembe került, mindet kiolvastam. Románul is így tanultam meg. Hatévesen írattak be az iskolába. Első osztályos koromban szokásom volt, hogy amikor kedvem támadt, kimentem a tanteremből. A tanító néni ilyenkor nem tudott jobb belátásra bírni, ezért aztán eljött hozzánk, és azt javasolta a szüleimnek, hogy vigyenek át engem a gyenge elméjűek tanintézetébe. Anyám ezt semmiképpen sem akarta elfogadni, de kivett a Brassaiból, és átvitt a reformátusok tanintézetébe, oda, ahova apám is került. Amikor a szüleim lakást kaptak az Uránia mozi környékén, átírattak a közelebbi, Horea utcai tanintézetbe. A középiskolát aztán a Brassaiban végeztem el. 

– Melyek voltak Jenő bácsi kedvenc tantárgyai?

– A matematikát hamar megtanultam, és tudtam is alkalmazni, így nagyon megszerettem. A számok tudományából mindig én voltam a legjobb az osztályban. Kialakítottam magamnak egy tanulási módszert, ami abból állt, hogy a tanórán a lecke leadásánál rettenetesen odafigyeltem, és közben kulcsszavakat írtam le az elhangzottakról. Amikor kicsengettek, magammal vittem a jegyzetem, és jól az eszembe véstem a leírtakat, így otthon már nem kellett sok időt töltenem a tanulással. Az, hogy a kulcsszavak alapján a saját szavaimmal kellett visszaadnom a tananyagot, a fogalmazáskészségemet is fejlesztette. Így végül jó tanuló lettem. 1960-ban érettségiztem, és abban az évben felvételiztem a Politechnikára villamosmérnöki szakra. Matematikából és fizikából kellett vizsgáznom. Amikor elmentem megnézni az eredményeket, a második helyen láttam a nevemet 9,80-as vagy 9,90-es átlaggal. Egyszer csak nagy csodálkozva megszólalt mellettem valaki: „né, itt vagyok”. Az illetőt is éppen úgy hívták, mint engem, de aztán kiderült az igazság, a névsoron lefelé haladva ugyanis megtalálta a nevét. Tudta, hogy a vizsgán nyújtott teljesítménye alapján nem kaphat olyan nagy jegyet, azért is álmélkodott.

A bútorgyártól a katedráig 

– Milyenek voltak az egyetemi évek?

– A szak, amire felvételt nyertem, abban az évben indult, tehát az első évfolyamhoz tartoztam. Az egyetemnek akkoriban még nem volt meg a kellő felszerelése, így eleinte elég hiányos, „lyukas” volt a képzés. Az egyetemen már nem első, hanem nyolcadik tanuló voltam a 60-70 hallgató rangsorában. 1965-ben végeztem. Ezután kerültem Marosvásárhelyre a bútorgyárba.

– Milyen volt ott az élet?

–  Mivel jól tudtam románul, a villamosmérnöki végzettségemmel az volt a fő feladatom, hogy fogalmazzam meg a gyár tevékenységéről beszámoló iratokat. Persze, egyéb felelősségeim is akadtak bőven. Ahogy felszabadult a kolozsvári bútorgyárban egy állás, visszamentem a szüleim városába. Aztán újra Vásárhelyre tértem vissza. Akkoriban akartak megvalósítani egy bővítést a gyárban, és a kezembe adták a füzetet a kidolgozott tervvel, hogy nézzem át. Ezt meg is tettem, és találtam egy hibát: a bővítés során ki kellett cserélni a kábeleket, a tervezőmérnök pedig egy, a meglévőnél kisebb keresztmetszetű drótot írt elő. Ez így sehogy sem stimmelt egy olyan helyzetben, amikor megnő a fogyasztás. A terv egy másik részében észrevettem egy számolási hibát, és annak alapján elutasítottam a tervet. A tervezőmérnöknek így vissza kellett jönnie, és el kellett végeznie a szükséges módosításokat. Ettől aztán lett tekintélyem Vásárhelyen. A mérnöki munkát azonban a tanításra akartam felváltani. Ezt a hivatást még iskoláskoromban megszerettem, hiszen a szüleim is tanárok voltak, és én is tartottam matek- és fizikaórákat a diáktársaimnak, így jutottam zsebpénzhez. Marosvásárhelyen és Kolozsváron több szakiskolát létesítettek a hetvenes évek elején. Kolozsváron szerettem volna elhelyezkedni, a magyar nevemmel azonban nem kaptam erre lehetőséget. Így maradtam Vásárhelyen az építészeti líceum tanáraként. Jól jártak velem, mert többféle tantárgyat is rám lehetett bízni, a szaktantárgyak mellett matematikát és fizikát is oktattam, ha szükség volt rá.  A feleségem, Nagy – lánykori nevén Balcza – Judit is az iskolában oktatott, így ismerkedtünk meg. Volt, amikor én állítottam össze az órarendjét, ahogy a többi tanárnak is. 1975 nyarán tartottuk meg az esküvőnket, idén ünnepeljük az aranylakodalmunkat. Egy lányunk született, Enikő, ő orvosnő, és tanít is az orvosi egyetemen. Két fiú- és egy lányunokánk is van, a fiúk egyetemisták – egyikük Kolozsváron, a másik az itteni orvosi egyetemen –, a kislány még iskolás. A szakmai életre visszatérve, 2000-ben mentem nyugdíjba, és akkor elhatároztam, hogy már nem akarom tovább tartani a lépést a fejlődéssel. Akkor kezdődött az internetes világ, én abból kimaradtam.

„Odamegyek a lexikonomhoz…”

– Hogyan vált Jenő bácsi életének részévé a keresztrejtvény-készítés?

– A rejtvényeket már iskoláskoromban szerettem. A készítésükkel persze később, felnőttként kezdtem foglalkozni. A Népújságnak több mint tíz éve hozom rendszeresen a rejtvényeket. Egyszer kaptam egy nagyon szívmelengető visszajelzést, értesítettek, hogy a keresztrejtvényeimből szerveztek egy versenyt, és megköszönték a munkámat. 

– Milyen lépéseket kell követni ahhoz, hogy egy ilyen rejtvény megszülessen?

– Először is eldöntöm, hogy mekkora legyen. Én például 16x11-es méretűt szoktam készíteni, de nem csak ilyent. Az első lépés, hogy odamegyek a lexikonomhoz, és keresek benne egy olyan mondást, amit lehet idézni, az lesz a megfejtés. Erre a mondatra épül az egész rejtvény. Egy kisebb piszkozaton elvégzem a bekeresztezést, utána pedig az egészet átmásolom nagyobba, ide már úgy hozom. Mivel már megvan a rutinom, a rejtvényeim elég hamar elkészülnek.

– Milyen gyakran dolgozik rajtuk?

– Amikor csak az időm megengedi. Emellett egyéb feladataim is vannak otthon, én vagyok például a beszerző. Mindennap elmegyek bevásárolni, egy jó kilométert teszek meg oda-vissza. A feleségem mindig süt-főz valamit az unokáknak, azt is én szoktam nekik elvinni. Most, hogy eljárt fölöttem az idő, van, hogy ők jönnek a finomságok után, de legtöbbször én szállítom nekik házhoz.     

Az egykori bridzsbajnok   

– A rejtvénykészítésen kívül milyen kedvenc időtöltése van még Jenő bácsinak?

– Régen sok hobbim volt, nagyon szerettem például bridzsezni, egyszer bridzsbajnok is voltam. A Ceaușescu-időben nagyon népszerű volt Romániában ez a kártyajáték, és Bukarest után itt, Vásárhelyen alakult meg a második vagy harmadik bridzsklub. Elindult egy nyolc hónapig tartó verseny, azt nyertem meg. A partnerem egy Zicherman nevű zsidó férfi volt, aki az etnikumát is veszélyeztető diktatúra alatt több sorstársával együtt elhagyta az országot. Azután a bridzskultúra is hanyatlani kezdett nálunk. Amíg azonban virágzott, az építészeti líceum egy diákcsapatát is megtanítottam erre a kártyajátékra. A csapatból ketten Magyarországra kerültek, és nyugati versenyeken vettek részt – sajnos már egyikük sem él –, egy harmadik tanítványom pedig bridzsklubot alapított. Egy másik gyakori szórakozásom az ultizás volt, azt a bizonyos rablóultit játszottam, amit Budapesten szoktak.   

– Az utóbbi időben volt alkalma játszani?

– Már nem. Egy ideje leegyszerűsödött az egész életem. A keresztrejtvény-készítés azonban minden napomban helyet kap – többnyire a délutánjaimban, mert délelőtt bevásárolok –, és erre szükségem is van, mert ez tart szellemileg frissen. Úgy gondolom, ha egy ideig abbahagynám, már nem tudnám újrakezdeni.