A zenében csatázó jogász (2.)

A nagy fordulat akkor következett Johann Kuhnau életében, amikor a lipcsei jogi egyetemen – ahol ő is tanult – megjelent egy szintén zenélő fiatalember, Georg Philipp Telemann. Telemann inkább édesanyja unszolására tanult jogot, és már képzett zeneszerző hírében állt. Megdöbbentően könnyen ment neki a komponálás, és ami még inkább felbőszítette Kuhnaut, az ifjú zenész olasz opera stílusában írt templomi műveket, vagyis oratóriumokat. Műveivel megingatta a Tamás-templom kántorának zenei egyeduralmát. Sőt odáig fajult a dolog, hogy a Johann Kuhnau által vezetett zenei egyetemről elpártoltak a diákok az 1702-től Telemann által igazgatott Operaházba. Kuhnau egyszerre azon kapta magát, hogy kórus nélkül maradt, és azok, akik mégis megmaradtak, csak azért nem mentek el, mert kevésbé voltak tehetségesek. Ilyen körülmények között képtelen volt versenyben maradni Telemann-nal.

Nosza, Kuhnau előszedte régi tudományát, a jogi tudományokat, és perrel próbált előnyöket szerezni magának. Igen ám, de az ellenfél is képzett jogász volt, bár sosem gyakorolta ezt a tudományát. A két titán csatáját végül a városvezetés döntötte el. 1703-ban Kuhnau súlyosan megbetegedett, és többen úgy vélték, hogy hamarosan befejezi a muzsikálást ezen a világon. 1704-ben Franz Conrad Romanus polgármester felkérte Telemannt, hogy vegye át a lipcsei egyetemi új templom (Neue Kirche) zenei igazgatását, és zeneműveket kért tőle a Miklós-templom, sőt a Tamás-templom kórusa számára is. Ezzel egyértelműen Johann Kuhnau hatáskörét szűkítették.

Kuhnau azonban felépült, így minden bizonnyal nagy csatározások folyhattak a két zenész-jogász között, de végül Telemann 1705-ben elhagyta Lipcsét (Sorauban, majd Eisenachban, Bach szülővárosában tevékenykedett, végül 1721-től haláláig Hamburgban lett zenei főigazgató).

Telemann távozásával azonban nem szűntek meg Johann Kuhnau bosszúságai, mert egy régebbi tanítványa, Johann Friedrich Fasch 1707-ben egy újabb Collegium Musicumot alapított Kuhnau iskolája ellen. Fasch 1711-ben megelégelte a feszült helyzetet, és távozott Lipcséből.

Johann Kuhnau azonban hiába igyekezett visszaszerezni régi hírnevét és dicsőségét, sem a városi tanács, sem a Collegium Musicum diákjainak fegyelmezetlensége nem tette ezt lehetővé. Egészségét lassan kikezdték az évtizedes csatározások és harcok, s végül betegsége miatt kénytelen volt csökkenteni a rá mért feladatokat.

Az operaházzal való konfliktusok miatt Kuhnau az egyházi zenében is elutasította az operastílust. Ez azt jelentette, hogy élete vége felé elhatárolódott a kantátáktól is.

Feltehető a kérdés, hogy miért keseredett meg ennyire Kuhnau? A talány nyitja valahol ott keresendő, hogy őt tekintik az „utolsó reneszánsz” zeneszerzőnek, tehát nem tudott kellően azonosulni vagy lépést tartani az új irányzatokkal, emiatt a barokk korszak közepén már többen régimódinak tekintették.

Zeneszerzőként ő is rendkívül termékeny volt. Számos világi témájú művet is komponált, csak azok elvesztek. Ma nem tudhatjuk, hogy ő maga vetette-e tűzre őket, amikor meggyűlölte az operastílust, vagy egyszerűen elvesztek ezek a szerzemények.

Az egyházi zene terén azonban jelentős zeneszerzőnek számított. 1689 és 1692 között Clavier-Übung címmel hangszertechnikai gyűjtemény adott ki. Ennek a munkának a fontossága abban rejlik, hogy a diatonikus (hétfokú) skála minden hangjára írt egy dúr és egy moll művet. A gyűjtemények célja nem az volt, hogy az akkoriban kialakuló temperált (kiegyenlített) hangolás helyességét bizonyítsa vele, hanem inkább a billentyűzetet uralni akaró tanulók fejlődését segítette elő. 

1700-ban regényt írt a kortárs zene „vadhajtásairól”, művének címe Der musicalische Quacksalber (A sarlatán zenész). Szintén ebben az évben jelentette meg talán leghíresebb munkáját, a Musicalische Vorstellung einiger Biblischer Historient, vagyis bibliai történetek zenei bemutatását. Első olvasatra arra gondolnánk, hogy az ő korában az opera volt az a stílus, amely a legalkalmasabb bibliai történetek feldolgozására. Ennek ellenére azonban Kuhnau a hangszeres zenét választotta, ezzel megszilárdította a programzenét. A programzene azt jelenti, hogy egy történetet, jelenséget próbálunk csupán zenei eszközökkel bemutatni.

Bibliai szonátái, melyekben bibliai történeteket fogalmazott meg, csembalóra íródtak, de ezeket gyakran zongorán és orgonán is előadják. A történetsorozat legelső egysége Dávid és Góliát csatája. Ezzel zeneszerzőként bebizonyította, hogy csupán hangszeren is lehetséges egy történet bemutatása. Ez a próbálkozás arra is rávilágít, hogy a zene univerzális nyelv. A második nagy tétel a gonosz lélek által búskomorságban szenvedő Saul király zenei gyógyításáról szól, tehát Kuhnaut a zeneterápia ötlete is foglalkoztatta. Jákob esküvője szerepel harmadikként a bibliai képek sorában, majd negyedikként Ezékiás király halálos betegsége és csodás gyógyulása következik. Végül Gedeon, Izrael megmentője és Jákob halála és temetése zárja a hatrészes hangszeres sorozatot.

(Folytatjuk)