„A tudás megszerzéséhez egy mentor révén lehet eljutni”

Ha egy családban megvan az összhang, az tovább vihető az iskolai életbe is

Vajon egy mai tanár, pedagógus hogyan látja a jelenlegi tanár–diák viszonyt? Ugyanakkor ez a kapcsolat miként változott az elmúlt években és évtizedekben? Közérdekű fontos kérdések ezek, hiszen nap mint nap azt hallani, hogy a mostani tanulók egyre szemtelenebbek. De vajon ez valóban így van? Vagy egyszerűen: régebben tényleg minden jobb volt? Ha igen, akkor miért, és ha nem, akkor miért nem? Lehetséges az, hogy a tenyeres vagy a körmös épp annyira hatásos volt? A fent leírtakról Sándor Éva magyar szakos tanárral, a Nyárádmente körzetének kiskatedra-felelősével beszélgetünk...

– Tanárnő, hogyan látja jelenleg a tanár–diák viszonyt?

– Ha a tanár nézőpontjából figyeljük meg a kapcsolatot, akkor nem lehet egységes a válasz, mert a tanárok is elkülönülnek szakonként, korcsoportonként, személyiségjegyeik és képzettségük alapján is. Ha megpróbálom megválaszolni a tanár felől a kérdést, akkor a legfőbb gondot abban látom, hogy nem elég a szakképzettség, hanem a tanárnak egész lényét bele kell adnia a munkájába. Ebben akadályt jelent a rengeteg adminisztrációs feladat ellátása és a papírmunka, ami értékes időt vesz el a tanár–diák kapcsolat elmélyítésétől, jobbá tételének lehetőségétől.

A pedagógus akkor tudja a legtöbbet nyújtani a diák számára, ha a diáknak az önmagával folytatott küzdelmeiben segít. A tanár jelzi, hogy nem hagyja egyedül a diákot a problémával, hanem mellé áll, így tartalmas lelki kapcsolatot alakíthat ki a diákkal. Persze ez lenne a legideálisabb viszony nevelő és tanítvány között. Ha ettől eltérő vagy ezzel ellentétes a kapcsolat, akkor lehet akár formális, szükségszerű vagy egyfajta konvencionális játszmákon alapuló jellegű is.

– Hogyan változott ez a viszony az elmúlt években, évtizedekben?

– Régen a klasszikus értelemben vett általános műveltség birtoklója volt a tanár, ami mára már átalakult. Az oktatáselemzők mai álláspontja szerint ma az a nevelő lehet sikeres, aki érdemben hozzá tud szólni mindazokhoz a kérdésekhez, amelyek a diákok szüleit és tágabb környezetét foglalkoztatják, legyen szó akár az informatika hasznosításáról, a pénzvilág működéséről vagy éppen teológiai, esetleg politikai kérdésekről. 

Az elmúlt években a digitális fejlődés változtatott a legtöbbet a kapcsolaton. A tanár szerepe átminősült, már nem csak az ő személye lehet a tudás megszerzésének egyetlen forrása. Közvetítő szerepe azonban megmaradt. A tudás és a megismerés élményének megszerzéséhez csakis egy szellemi vezető, úgynevezett mentor révén lehet eljutni. Ez a mentor éppen a tanár, aki eligazítást nyújt, ha kell, az információk közötti tájékozódásban, és ezeknek az ismeretek közé való beépítésén dolgozik a diákkal együtt.

– Nap mint nap azt hallani, hogy a mai diákok egyre inkább szemtelenebbek. Ez valóban így van?

– Probléma régebb is volt, ha beismerik utólag, ha nem. Volt idő, amikor a nevelésnek a politikai elvárásokhoz kellett igazodni, ami oda vezetett, hogy az egyént szabták a közösséghez, és ettől mindkettőjük életfeltételeit elvették. És hogy ma miért szemtelen a gyermek? Részben azért, mert otthon a családban a szülők közül többen is nem korának megfelelően kezelik a gyermeket, igényeit gyakran a sajátjaik fölé helyezik, túlságosan a középpontba állítva ezzel gyermekük formálódó személyiségét. A gyermek szeretné, hogy az iskolában is körülötte forogjon a világ, és ha ezt nem kapja meg, elégedetlenségét szemtelenség formájában fejezi ki. 

A szemtelenség oka éppen ennek a fordítottja is lehet, amikor otthon nem kap kellő figyelmet egy gyermek, és ezt az iskolától várja el, jelezve helytelen magatartásával. Vagy egyszerűen csak a társai előtt szeretne feltűnni, „jó” pontokat szerezni.

– Hogy lehet ez ellen küzdeni?

– Nem kell ez ellen küzdeni, csak figyelmen kívül kell hagyni, és megkeresni azokat az utakat, melyek elvezetnek innen, illetve más célra vezetnek a nevelés terén. Itt a tanárnak kell megőriznie önuralmát, önmérsékletét, bármilyen nehéz helyzetbe is hozza őt a diák. Érzékeltetnie kell saját kikezdhetetlenségét, még akkor is, ha a diák valamiféle pillanatnyi fölényre tesz szert vele szemben. Később, eltávolodva felülvizsgálja ezt a kiszolgáltatott helyzetet, esetleg megbeszéli egy másik kollégával, annál is inkább, mert lehet más is ilyen helyzetben, vagy megbeszélheti szakemberrel, aki rávilágíthat a megoldásra.

Figyelembe kell venni azt is, hogy a tanuló még kiforratlan személyiség, legtöbb esetben kamasz, aki lázadó, tekintélyromboló, és szemtelensége nem kifejezetten a tanárnak szól, ez későbbi magatartásából is kiderülhet.

– Ahogy már említettük, úgy tartják, régebb minden jobb volt. De vajon miért? Lehetséges, hogy a tenyeres vagy a körmös ennyire hatásos volt?

– Ma már csak iskolamúzeumba kellene zárni a fenti két fenyítő módszert, bár elképzelhetőnek tartom, hogy esetenként részesülnek még ma is verésből a gyermekek közül néhányan.

A múltban, amikor „minden jobb volt”, nagyobb volt a tekintélytisztelet, ami elsősorban a családból jött. Ezt a modellt alkalmazták az iskolában is, aminek pozitív eredménye a nevelők tisztelete volt a diákok és a szüleik részéről. A szülők nem engedték meg maguknak, hogy gyermekeikkel együtt összefogjanak a tanár ellen, még mielőtt bármit is tudnának az iskolában történtekről. Ez lenne a pozitív rész, amikor a gyermek, ha valamit elkövetett, és ezt otthon magyarázta, akkor a szülő nem biztos, hogy igazat adott neki.

Régen a verés bevett szokás volt, ami megfélemlítésen alapult. Az igazi pedagógusoknak viszont nem volt szükségük erre az eszközre a múltban sem, a jelenben viszont nem is élhetnek ezzel a módszerrel.

– A mai társadalom gyermekeinél miért nem működnek ezek a módszerek?

– Nem vezetnek semmilyen eredményre ezek a diktatórikus módszerek, amelyek teljesen idegenek a szabadelvűségen alapuló iskoláktól. A mai iskolában a gyermek önálló személyiség, akinek jellegzetességeit figyelembe kell vegye az, aki vele foglalkozik. Ezt a személyiséget kell tudni formálni, és akkor a szabadon kibontakozó individuum – ha hagyják kibontakozni – közösségformálóvá lesz, legalábbis a szakemberek meglátása szerint.

Ha otthon erőszakot alkalmaznak, ennek iskolai változata nem lesz jó, mert a gyermekben fokozódhat az agresszió, amit otthon esetleg elfojtott, és ha ez az iskolában kerül felszínre, újabb konfliktusokhoz vezethet. 

– Milyen eszközök vannak jelenleg a tanár kezében a fegyelmezésre?

– Leghatékonyabb eszköz maga a tananyag, amikor a diák azért is fegyelmezett az órán, mert érdekli a tantárgy, vagy éppen jó jegyeket akar szerezni. Ilyenkor a tanárnak könnyű dolga van, mert nem is kell fegyelmeznie.

Ha viszont kevés az érdeklődés, és a jegy sem sokat számít, akkor nehezebb. A legrosszabb, amikor egy osztályban többen akarják rossz irányba vinni a hangulatot, tiltakoznak az elvárások ellen, nem hajlandók együttműködni az irányító pedagógussal. Órán belül lehet figyelmeztetni előbb szóban, majd írásban, aminek többszöri alkalmazása a magaviseleti jegy levonásával jár, az adott iskola belső rendszabályzatának értelmében. Ez érvényes a szünetben elkövetett kihágásokra is. A felsoroltak viszont kevésnek bizonyulnak a problémák valódi kezeléséhez. 

– Mennyire bántja a tanárt, hogy a diák nem figyel oda az órán?

– A figyelmetlenségnek több oka is lehet. Például: hányadik óra a programban, délelőtt 9, 10, 11 vagy 13, 14, netán reggel 7 óra? A kamaszoknál élettani sajátosság a lustaság, ennek megnyilvánulása az órán nem a tanárnak szól. Ha a gyermek fáradt, éhes, vagy esetleg szorong aznap valami miatt, akkor is lehet figyelmetlen. Egy jó tanár tudatában van ezeknek a befolyásoló tényezőknek, és megfelelőképpen tudja a helyzetet kezelni. Sokszor a gyermekek maguk mondják – ha ki merik mondani – egy fárasztó nap közepén, végén, hogy jaj, ma már három felmérőt is írunk, jó lenne, ha most nem kéne semmit írni a füzetbe. Ilyenkor, ha az anyag jellege megengedi, inkább többet olvasunk, vagy szóban dolgozunk fel szövegeket, vagy játszunk valamit az adott anyagrésszel kapcsolatosan. Persze az írásos rögzítés csökkenhet vagy eltolódhat a következő órára. Nem hinném, hogy veszteséggel járna indokolt esetben ez az eljárás, és itt nem a gyakorlatok el nem végzéséről van szó.

– Meglátása szerint melyek azok a tanítási módszerek, amelyekkel le lehet kötni a diákok figyelmét?

– Minden tantárgynak megvannak a maga módszerei. Én az anyanyelv tanításának módszereit tudom megemlíteni, melyeket használok irodalom- és nyelvtanórán. Ilyen az interaktív előadás módszere, amikor a tanulókat bevonjuk az új anyag feldolgozásába.

A frontális vagy egyéni munkavégzés módszerei mellett léteznek kooperatív technikák, amikor csoportosan dolgoznak a tanulók egy adott anyagrész esetében. A heurisztikus eljárás során felfedeztetem az új ismereteket, a drámapedagógiai módszerek pedig különböző szerepjátékokra épülnek: például egy ballada eseményeinek megjelenítése vagy egy meserészlet. A projektmódszer csoportosan működik, de mindenkinek az egyéni tapasztalata és hozzájárulása révén valósul meg, például egy házi olvasmány feldolgozása esetében.

Van számos élménypedagógiai módszer is, amikor konkrétan megtapasztalják a diákok a tantárgy és a valóság, az őket körülvevő világ közötti összefüggéseket. Például egy tanulmányi kiránduláson Áprily-verseket olvasunk és elemzünk ősszel a parajdi dombokon, vagy Petőfi szerelmi költészetével ismerkedünk meg a Teleki-kastélynál Koltón, szeptember végén.

– Összességében: mi szükséges vagy mi lenne szükséges ahhoz, hogy a tanárok, diákok és szülők összhangban legyenek egymással?

– Mindenekelőtt egymás elfogadására és kölcsönös bizalomra. A tanári problémafelvetést nem támadásként értelmezni szülőként, ami fordítva is érvényes. Itt felnőtt-felnőtt közötti párbeszédre van szükség, ahol szülőként meg kell hallgatni a tanár álláspontját is. Mindkét fél ugyanannak a gyermeknek az érdekében cselekszik, ezért nem szabad ellenségesen viselkedni. Kölcsönös tiszteletre, rugalmasságra és kompromisszumkészségre, a szakmai hozzáértés tiszteletben tartására van szükség.

Ha egy családban megvan az összhang, az tovább vihető az iskolai életbe is. Egy, a problémák ellenére harmonikusan működő családból jövő gyermek, aki jó kommunikációs képességekkel rendelkezik, maga köré tudja szervezni társait, és tanárainak segítségére lehet a nevelési helyzetek megoldásában. Egy önmagával azonos tanár, aki szakmailag felkészült és emberszerető, szintén harmóniát tud sugározni magából egy egész osztályközösségre.

– Milyen végső következtetéseket vonhatunk le: van-e összhang a hagyományos és a modern oktatásban, nevelésben?

– „Jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat” – üzeni József Attila a tanítás, nevelés örök érvényű lényegét, és egyben rámutat az emberi lelkek formálásának nemes feladatára. Az elhivatottság, a tárgy szeretete, a diákok szeretete, az emberszeretet, az értékátadás ma is időtálló, klasszikus fogalmak a tanítás gyakorlásában. 

Ha a modern oktatás-nevelés ráépül a hagyományos értékekre, eredményesen tud működni. Most is használunk hagyományos módszereket, és ez nem azt jelenti, hogy ami hagyományos, az nem jó, és ami modern, az mind jó. Ami idejétmúlt, az önmagától megszűnik, kihull a rendszerből, és ami csak úgymond divathullám, az sem lesz hosszú életű, hanem legfeljebb csak kísérleti jellegű.

Ahhoz, hogy összhang legyen a mai oktatásban, a tanár részéről elsősorban szakmai felelősségre van szükség, emellett pedig önismeretre, tárgy- és emberszeretetre, nyitottságra a diákokkal és a fellépő új igényekkel szemben.

A társadalom részéről pedig – és itt elsősorban nem csak a szülői csoportokra gondolok –, több pozitív visszajelzést és támogatást szeretnénk kapni mi, pedagógusok azért, hogy itt is összhang legyen a hagyományos és mai oktatók, nevelők szerepének értékelésében. Ha lehet, azt az üzenetet, hogy mi is hasznos tagjai vagyunk az emberi közösségeknek, nem csak valamiféle elszigetelt, szükséges elemek.

– „Ha élet zengi be az iskolát, az élet is derűs iskola lesz” – halljuk sokszor ezt az örök üzenetet. Hogyan lehet az iskolai tevékenységeket úgy megszervezni, hogy „élet zengje be”, azaz megközelítse a derűs jellemzőt?

– Minden pedagógus álma a jó iskolai hangulat. A tanítás életszerűvé tétele gyakran szerez derűs pillanatokat, amikor érezni lehet, hogy a teljesítmény nem kényszert, hanem sikert és felszabadító élményt nyújt.

Az iskola légköre, szellemisége is megteremtheti a derűt. A pedagógusok egymás közötti jó kapcsolata kisugárzik a gyermekekre is, meghatározva így az iskola kellemes légkörét. Persze a derűs légkör nem állandó, ahogy az életben sem az, de ha csak kevés ideig is jön létre, akkor is sokat segít áthidalni a megoldásra váró, sokszor nagyon nehéz feladatokat vagy a hosszú iskolai program egyhangúságait.

Derűs, családias hangulat valósulhat meg egy jó nevelőórán, ahol nagyon fontos feladat a jó játék és a játék jó irányítása. Ám nemcsak osztályfőnöki órán, hanem bármilyen más tantárgy órájának keretén belül megélhetők örömteli és felszabadító pillanatok, ahol sokat jelent a pedagógus humorérzéke.

Jó hangulatot teremtenek a kirándulások, séták, szabadban megtartott órák, melyek szerepe oldani a megszokott és esetenként terhelő helyzeteket, szabadabb formát adni annak, ami kötelező. Mindezek alapja a jó szervezés és a rengeteg háttérmunka, ami elsősorban az irányító pedagógusokra hárul, de megéri a fáradságot, ha elfogadják és értékelik.