2021. január 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Emlékezések, vallomások

Lelkünk nyíló ablakai

A legszebb karácsony mindig az, amit éppen várok. Jó a várakozás. Tervezgetéssel, reménnyel jár. Tervezgetem a teendőket. Mindenre jusson idő, mindennel elkészüljek. Véletlenül se maradjon semmi, amit ne végeztem volna el, vagy amit csak félig tudtam megtenni. Tervezek, áthúzom a kész tervet, újat készítek. A várakozás óráit és napjait. Az a legjobb, ha a tervezésbe besegít valamelyik családtagom. Valamit valamelyikkel mindig együtt csinálunk. Vagy legalább megbeszéljük. Ez biztonságossá teszi a várakozást. Reménnyel tölt el, hogy ennyi szép munka után karácsonyra megszületik a békesség a lelkemben. Ezért voltak annyira szépek a gyermekkorom karácsonyai. A csoda titok volt, és a titok csodává lett. Az izgalmas várakozás után békesség költözött a szívembe. Kibékültem a világgal. Ott volt a sokszor égig (plafonig) érő, sokszor kicsi ügyetlen, féloldalas karácsonyfa. Kezdetben angyal szüleim meglepetésnek díszítették, azután már magunknak díszítettem, és közben szelídült a serdülőkor, a fiatalkor megannyi vívódása. Rév volt a karácsony, meleg öböl. Miután gyermekekkel ajándékozott meg a Fennvaló, nekik díszítettük a fát a férjemmel és a nagyszülőkkel, de értünk is. A gyermekeim szemében a hit csillogott. Hitték, hogy vannak csodák, hitték, hogy az angyal elsuhant az ablakunk alatt, néha kékes, máskor lila vagy éppen rózsaszín fényű szárnyakon. A mese valósággá lett. A jászolban nyugvó kisded kinyitotta a lelkünk ablakait, kapuit, és a béke beköltözött a lélekbe. Békében a lélek hatalmas, mint a tenger. A háborgó hullámok elülnek, elcsitul a fájdalom. A félelemtől, ijedtségtől, viszolygástól, undortól összeszoruló szív hatalmas és korláttalan lesz. Így szabadít meg a megszületett a szorongástól, emeli fel a lelket, és teszi befogadóvá, szabaddá. Összeköt a múlttal és a jövővel, földhöz ragadt lényünket szárnyalni tanítja. Ezért olyan szépek a karácsonyaim: a szegényebbek és gazdagabbak, a boldogságosak és szomorkásak. A békességesek.
Kilyén Ilka





A félelmetes Télapó

Az 1950–60-as években a „tanügyi káderek” nem ünnepelhették a karácsonyt, csak az újévet. Így nem karácsonyfánk, hanem télifánk volt, és nyilván nem az angyal járt, hanem a Télapó. Édesapám meg is személyesítette. Nagyszerű élmény volt mindannyiunknak, úgyhogy amikor karácsonykor már ünnepelhettünk, akkor is megtartottuk a Télapó-járás szokását, csak az időpontja költözött el.
A húgom hat évvel fiatalabb, mint én, úgyhogy eljött az a pillanat is, amikor már tudtam az „igazságot”, de ő még nem. Így történt, hogy kamaszként a Télapó segédjeként osztogattam az ajándékokat, és szinte lebuktunk.
Édesapám az unokái kedvéért még lelkesebben bújt kenderszakáll mögé és improvizált köpönyegbe. Nem a klasszikus szép és kedélyes piros-fehér Mikulás-jelmezbe öltözött, mert a lényeg a felismerhetetlenségen és az ős öreg hatáson volt. Ezért bizony kisgyermekeknek akár félelmetesnek is tűnhetett. Egyik alkalommal például a három év körüli Eszterünk az ágyneműtartó ládába menekült előle, ahonnan csak nagy nehezen tudtuk előcsalogatni.
Természetesen énekelniük kellett, és mindenféle kérdésre válaszolni. Távozáskor Télapó mindig üzent a „tekergő nagyapátoknak”, akit soha nem talál otthon. Nekünk, felnőtteknek az volt az est fénypontja, amikor hazakerült a „tekergő”, és a kicsik beszámoltak, és átadták az üzenetet. Olyankor kiderült, hogy mennyire mást jelentett nekik az esemény, mint a nagyoknak.
Télapót végül is a kesztyűje és a cipője buktatta le néhány év után.
Az én unokáimhoz most már a Mikulás jön el, karácsonykor az angyal titokban intézkedik. Vajon hogy lehetne megszemélyesíteni?!
Bandi Kati





Szívünkben van karácsony

Éjféli misére mentünk hajdanán. Merthogy karácsonykor az éjféli misén hangzott fel először a csodálatos ének, a Mennyből az angyal és a Dicsőség mennyben az Istennek. Ennek ne lenne jelentősége? Ady is megírta ezt pontosan úgy, ahogy nálunk történt: „A templomba/ Hosszú sorba'/ Indulnak el ifjak, vének,/ Az én kedves kis falumban/ Hálát adnak/ A magasság Istenének./”
Minket, gyermekeket is bevontak a nagy készülődésbe, a takarításba, az előkészületekbe. Karácsony kora estéjén kíváncsian leskelődtünk, hogy megjött-e már az angyal a szomszédba. Nem reggel vagy előző nap, hanem december 24-én délután, estefelé vagy este. Ilyenkor előkerültek a féltve őrzött díszek, és amíg az apa/nagymama/szomszédasszony elvitte szánkázni a kicsit, addig az otthon maradt nagy testvér(ek) vagy édesanyák (mert akkoriban édesanyámnak, édesapámnak szólítottuk szüleinket) megteremtették a kicsiknek a varázslatot. A kipirosodott arcú gyereksereg a domboldalon is hallgatózott, hogy nem hall-e valami neszt vagy szárnycsattogást, suhogást, mert igen-igen fontos lett volna angyalügyben megtudni az igazságot már akkoriban is. A hó pedig hullott bőségesen. A Kárpát-kanyarban, Felső-Háromszéken nem voltak hó nélküli karácsonyok.
Az is megesett, hogy egy-egy dolgot az angyal már előre elhozott, hogy ne fázzon a csemete, hiszen az elmúlt évi csizmát, kabátot, sapkát már rég kinőtte. Merthogy az angyal csak hasznos dolgokat hozott. No, és édességet, de csak módjával, pár narancsot és zöld banánt. Istenem, micsoda íze és illata volt annak a narancsnak!
Nem sírom vissza, dehogy. Vagy mégis? Átélném újra és újra azokat a „szívünkben van karácsony” állapotokat. Kiiktatnám a sok lótást-futást, a mindenáron ajándékvásárlást. Bizony szívesen kézen fognám a szüleimet, mert egy gyermeknek is ott kell lennie a templomban karácsonykor az éjféli misén, aztán a friss hóban hazabandukolnánk, álmosan elkölteném a hurka-kolbász, töltött káposzta vacsorát, és elsőnek lesnék ki, hogy vajon kik énekelnek az ajtó előtt polifóniában – hiszen ahányan vannak, annyifélék –, és könyörögnék, hogy én is velük mehessek megénekelni a rokonokat. Édesapám átvenné a dallamvezetést, nagyokat kacagnánk, ropogna a hó a lábunk alatt. Karácsony éjjelén. Ezen az egy napon, a kis Jézus megszületésének napján.
Kocsis Lívia





Utánam jött a karácsonyfa

Fölöttünk csillagos ég, alattunk ropog a hó, ahogy az új téli bakancs megcsillan a holdfényben, hideg, de szent szél fúj szembe a fagyos utcán, és mi kézen fogva, töretlenül lépkedünk a templom felé; egy szent család: édesapám József, Erzsébet nevű édesanyám erre az egy estére Mária lesz, én pedig kettőjük között az érkező öröm vagyok. Érzem is, amint betlehemi szeretettel fogják két kezemet, lelkemben pedig ott lobog a szeretet izgalma, nehogy belesüljek a karácsonyi versmondásba. Akkor úgy éreztem, érettük: József édesapámért és Máriává lett édesanyámért ma este nekem kell a legjobbnak lenni.
*
Az emlékeimbe íródott gyermekkori karácsony izgalmával készültem 1977-ben arra az első karácsonyi szentestére, amikor fiatal, kezdő lelkipásztorként nekem kellett örömöt és biztatást közvetíteni egy eléggé kiöregedett, alig másfél száz lelkes görgényszentimrei gyülekezetnek. Volt ugyan egypár iskolás gyermek is, akik megilletődött, félénk és halk énekükkel csak félig töltötték meg a református templomot, de a karácsonyi öröm másik felét jelentette a fenyőfa, amit az akkor már nyolcvanéves Szalma Lajos gondnok hozott az erdőről. Egész életében erdész volt a Görgény völgyében, és abban az évben maga hozta el a karácsonyfát a templomba, és a következő szavak kíséretében adta át:
– Ezt a fenyőt én ültettem egyik tavasszal azért, hogy karácsonykor legyen a templomban zöld fenyő. Öreg vagyok, ez az utolsó karácsonyfa, amit én ültettem és elhoztam ide, miután egyet az unokámnak vittem.
Majd hozzátette:
– Tiszteletes úr, ültessenek tavasszal maguk is fenyőfát itt, a Görgény völgyében, s akkor még az unokáiknak is hoz majd karácsonyfát az angyal.
*
Állok a főtéri nagy karácsonyfa előtt, unokákkal együtt bámuljuk a virágóra helyén álló, fényben úszó fenyőt, és eszembe jut néhai Szalma Lajos görgényszentimrei erdész igazi ünnepi szolgálata: ő ott a Görgény völgyében fiatal fenyőcsemetéket ültetett, hogy szebb legyen az unokák karácsonya. Állok a főtér közepén, csodálom a Görgény völgyében felnőtt fát, és eszembe jut egy közel fél évszázados karácsonyi intelem, majd magamban meg is kérdezem, csak úgy némán, befelé szólva: talán ezt a karácsonyfát is a néhai görgényszentimrei gondnok ültette az én unokáimnak? A bizonytalanságban elmaradt válasz helyetti ünnepi mosolyban nézem és fogadom a Görgény völgyéből érkezett ajándékot.
Ötvös József





Sóvárgás

Ha advent idején lehunyom a szemem, régi karácsonyok illatát érzem. Színesen kavarodik emlékezetemben a konyhában duruzsoló kályha szélén száradó vanília, a rézmozsárban megtört fahéj, a frissen reszelt citrom- és narancshéj különleges, a lerben felnövő sütemény édes, a fenyő fanyar, a gyertyák békességet lobogó illata, ami együtt a gyermekkori ünnepeket idézi. A türelmetlen várakozást, a naiv rácsodálkozást, a képzeletbeli angyalszárnyak neszét, amit hallani véltem, amikor a csengettyűszóra beléptem a gyertyák és csillagszórók által megvilágított szobába.
Mint ősz hajszál a barnák bársonyába, a felidézett boldog pillanatok közé éveken át úgy vegyült be a csalódás kesernyés emléke, amikor kisiskolásként az egyszerűen feldíszített, de számomra csodálatos karácsonyfa alatt megrészegültem kutakodni kezdtem. Kerestem azt a szemét lehunyni és sírni tudó hajas babát, amelyet hosszú hetekig igéztem a Gulliver játéküzlet kirakatában. Eredménytelenül. A meleg zokni, az édesanyám kötötte sál és sapka, a mama kopott kabátjából rendkívüli ügyességgel átszabott télikabát s egy festett buta, kicsi gumibaba nem pótolta a játéküzlet kirakatában megbámult csodát, amiről azt hittem, hogy ha mindennap eléje járulok, az enyém lehet. Annyira belekeseredtem a vélt veszteségbe, hogy azon a januári napon, amikor hazaérve az iskolából, már csak a lakásban elhullott egy-két tűlevél emlékeztetett a karácsonyra, valósággal örvendtem, hogy visszavonhatatlanul elmúlt az ünnep.
Erre a csalódással végződő karácsonyestére később szép és torokszorító emlékek rakódtak. Olyan ünnepek, amikor már értékesebb ajándékok, sőt kitörő örömömre a későbbiekben egy használt írógép is volt a fa alatt, de az a hajszálnyi szomorúság és vágyakozás az alvó hajas baba után egészen addig mocorgott emlékeimben, amíg egy advent elhozta az igazit. Bár nem volt leányka, akinek édesanyámat utánozva ruhákat szerettem volna varrni, mégis a világon a legszebbnek láttam. És sírni is tudott, sokat és jó hangosan, mielőtt sikerült volna álomba ringatni.
De akkor már a kötött sálat és sapkát, a kifordított és átszabott télikabátot, ami két télen át melengetett, amíg ki nem nőttem, nem volt, akinek megköszönni.
Bodolai Gyöngyi