Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Százados somfán vérvörös golyók.
Fölizzanak a szeptemberi nap
lankadó lángú sugaraiban.
A levelek még haragos zöldek.
Fehér a férfi haján az idő.
Térdre roggyant, s míg áll a fa alatt,
hallja hatvan év előtti maga
nevetését – a visszhangzó eget.
Horváth István valamikor a ’70-es évek közepén írta volt e versét, a Lankadó lángú nap alatt – a hatvan évvel azelőtti nyár Magyarózdon találta. Csak később kötött barátságot nagyapámmal, az akkori ózdi református kántor-tanítóval, akinek országos első díjat nyert dalárdáját erősítette 1936-ban.
„Művelődéstörténeti feljegyzések szerint egy háromszáz lelket számláló faluban 100 férfi tagja volt a dalárdának, és Kiss Lajos tanító Verdi műveit vezényelte a versenyen. Az öregek így emlékeznek: minden család dicsőségének, kitüntetésnek tartotta, ha valamely tagja részt vett a műkedvelő mozgalomban. Leszármazottjaik most is készséggel beállnak a kultúra közös gyakorlásába. Ők az egykori „kiemelkedő családok utódjai. Van múltjuk, büszkeségük. Van, akire emlékezni. Van kihez hűségesnek lenni! Hűség nélkül, emlékek nélkül nehéz megtartani egy nemzetközösséget, mint ahogy tisztesség és a közérthető magyar irodalom nélkül sem tartható meg” – írta a költő lánya, Horváth Arany A folytonosság ereje címet viselő esszéjében. (A csillagok nem álmodnak, Romániai Magyar Közgazdász Társaság, 2002) A dalárdának a marosvásárhelyi országos versenyen nyert kupája lett az úrvacsorai kehely az ózdi református templomban.
Vérvörös golyók vidám csapódását,
csengését hallja az ősz várfalán.
Áll és figyeli a vándormadarak
szárnya zengését, amint elhal az
élő, sohase tékozló fényben.
Szeptember elseje. A szeptember a régi római naptárban a hetedik hónap volt („septem” = hét), s ezt a nevét megtartotta akkor is, amikor már a kilencedikké vált. A rómaiak a görögöktől vették át a hetes szám (hepta) nevét. A görög hetes szó a „hepo” igéből eredt, amelynek jelentése: „követni”, „ujjal rámutatva követni, üldözni valakit”. Amikor ugyanis még az ujjakkal való számlálás dívott a görögöknél, az egyet a bal kéz hüvelykénél kezdték, ötös volt a bal kéz kisujja; a jobb kéz hüvelyke volt a hatos szám, s így a jobb kéz mutatóujja lett a hetes. Ezzel a mutatóujjal, a heptával lehetett valakit megigézni, rámutatva őt követni, üldözni. A hetes számjegy tehát voltaképpen azt jelenti, amire rámutatunk, amit az ujjunkkal követünk, üldözünk. A hónap nevét rövid ideig csupán a rossz emlékű Nero császár cserélte fel, önmagáról Germanicusnak nevezve.
Mi térjünk meg szűkebb hazánkba!
Másképpen zeng a kút itt, másként fut az idő,
a csodálkozó fiú korán borzongva nő.
Apáknak csontja porlik a kriptafal mögött,
egyre csak hullnak az órák, hulló kövek fölött.
Kapun a címert látod-é? Elfonnyadt rég a kéz.
Népek jöttek és mentek, nevük semmibe vész.
De a holtak felett arat az istenadta nép,
s míg szőlőhegyre tart, közben sírokra lép.
Adolf Meschendörfer, az 1931-ben nyomdafestéket látott, Kós Károly fordította Brassó-regény, a Corona írójának Erdélyi elégiáját Radnóti Miklós ültette magyar nyelvre – ami éppúgy a transzilván életérzés enyhén expresszionista árnyalatokban gazdag finom patináját viseli magán, mint Kós megfogalmazásában „az erdélyi szász nemzet monumentális hőskölteménye”, a Corona.
Más a március íze, a széna szaga más,
másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
Vörös hold, számos éjen egyetlen hű barát,
megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,
belengi, mint a nagy halál barangoló szaga,
mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
Érces ragyogással futnak az évek elő,
szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.
Szeptember érkezik hát. Mind a földműves lét, mind a csillagászat és a naptár szempontjából jeles hónap. Repülő, nevető ifjú személyesítette meg, bíborruhában, fején köleskoszorúval. Jobbjában mérleggel, a hónap jelével, baljában szőlővel és más gyümölccsel teli bőségszaru. Az ifjút a szőlő koszorúzta Ceres – a gabona és az anyai szeretet istennője – is helyettesítheti. A bíborruha – Cesare Ripa magyarázata szerint – a „királyi” hónapnak járó viselet. E címet pedig azért kapta, mert bőkezűbb, mint társai. (Az ötletet a pirosodó lombok adhatták, a vörös szín hagyományosan az ősz színe.) Elsősorban szüret ideje lévén, a szeptembert szüretelő alakok is jelképezhetik: szőlőt szedő, szőlőkoszorús, teli puttonyos, meztéláb szőlőt taposó parasztok.
A hónap régi magyar nevei: mérleg hava, Szent Mihály hava. Az előbbi a Mérleg jegy szeptember utolsó dekádjában kezdődő uralmára utal: időszámításunk kezdetéig az őszpont a Mérleg csillagképbe esett. Szent Mihály arkangyal viszont a szeptember utolsó és a mérleg első dekádjának legrangosabb szentje.
Szeptember 2. Alkalom méltóképp megemlékezni Zách János Ferencről. 191 éve, 1832-ben e napon, 78 éves korában halt meg a XVIII-XIX. századforduló legnagyobb hírű csillagásza, aki előbb kapta meg a bárói rangot (1801-ben), minthogy az MTA tagja lett vala – halálának évében. 1773-tól a piarista rend pesti Természetfilozófiai Főiskoláján volt hallgató. Alapos matematikai tudásra tett szert, amit – hasonlóképpen Bolyai Jánoshoz – a bécsi Hadmérnöki Akadémián még tovább tökéletesíthetett. Az 1770-es évek második felében a lembergi egyetem matematika-geodézia tanára volt, és annak csillagvizsgálójában dolgozott, de II. József az egyetemet 1780-ban császári rendelettel megszüntette. Zách ekkor Párizsba utazott. Az ottani csillagvizsgáló igazgatójával, a bolygómozgások elméleti kidolgozójával, Jérôme de Lalande-dal kötött barátságot, s ismerkedett meg az első modern naprendszerelmélet egyik kidolgozójával, Pierre-Simon de Laplace-szal. 1783 és 1786 között Londonban élt. Itt együtt tanulmányozta egy új bolygó kalandos égi útját annak későbbi (1791 – Uránusz) felfedezőjével, William Herschellel. Igazi hírnévre akkor tett szert, amikor, eljutva egy angliai kastélyba, s ahol megmutatták neki Thomas Harriot (1560–1621) rejtélyes feljegyzéseit, az egymás alá írt számsorok alapos tanulmányozása után rájött, hogy azok a Halley-üstökösnek egy korábbi megjelenése (1607) alkalmából Harriot pontos megfigyeléseit tartalmazzák. Zách a Harriot-féle iratokra vonatkozó megfejtését az Astronomisches Jahrbuchban tette közzé. 1786-ban II. Ernő szász herceg szolgálatába lépett, aki Gotha városában felépíttette a korszak legjobban felszerelt obszervatóriumát, a Seeber csillagvizsgálót, s annak igazgatójává nevezte ki Záchot. Itt figyelte meg 1790-ben a Mars oppozícióját (majd 1802-ben a Merkúr átvonulását a Nap korongja előtt), és még 1789-ben megszervezte a világ első nemzetközi csillagászati konferenciáját. E találkozó sikerén felbuzdulva, 1798-ban megalapította az első nemzetközi csillagászati lapot, az Allgemeine geographische Ephemerident, majd 1800-ban a Monatliche Correspondenzét. 1800-ban létrehozta a világ első csillagászati egyesületét, amely célul tűzte ki az égbolt teljes átvizsgálását. A kor csillagászatában a fő kérdés a bolygókutatás volt, azon belül pedig a Mars és a Jupiter közül hiányzó bolygó keresése. Zách részben e kisbolygó, a Ceres felfedezőjének számít; ő elsősorban a két bolygó közötti térségben kereste a hipotetikus égitestet. A kisbolygót végül Zách ösztönzésével Giuseppe Piazzi találta meg 1801. január 1-jén. A Cerest a felfedezés után elvesztették: a kisbolygó pályáját éppen a napkorong takarta ki a földi szemlélő elől. Ekkor Zách az akkor még ifjú, és csak kevesek által ismert matematikust, Carl Friedrich Gausst kérte fel a kisbolygó pályaparamétereinek kiszámítására, s ő találta meg újra a Cerest a Gauss által jelzett helyen. 1815-től a genovai csillagászati obszervatóriumot irányította, ahol 1818-ban megindította a Correspondance astronomique nevű folyóiratot. Lassan az akkori idők igazi kutatásszervezőjévé vált. 1804-ben a Royal Society tagjai közé választotta. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia tagsága még 1794-ben talált rá. Emellett a prágai, lipcsei, brüsszeli, göttingeni, szentpétervári, párizsi és lyoni tudományos akadémiáknak is tagja volt. Bár 1801-ben testvérével, Zách Antal táborszernaggyal együtt Mária Terézia által magyar báróságra emeltetett – rehabilitálva némiképpen a Zách nemzetséget –, de csak halálának évében választotta a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé. Az erről szóló híradás már valószínűleg nem életében, csak sírjáig juthatott el a párizsi Père-Lachaise temetőbe. Emlékét ma a 999 Zachia kisbolygó és a Hold Földről látható oldalán a Zach-kráter, valamint az ő Marseille közelében fölállított csillagvizsgálójának a neve után a 64 Angelina kisbolygó őrzi. Budapesten emléktábla jelzi a szülőházát.
Bár csak 19 éves koráig élt szülőhazájában, de öregkori vallomása szerint is – „…bennem még mindig ‘igaz madgyar’ szív dobog” – örökre a magyar nemzet tagjának tartotta magát.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2023-ban, a mérleg havának első napján
Ui. Sajnos néha becsúszik egy-egy betűtöbblethiba. Ez történt ezelőtti levelemben: egy helyt a neuron helyett neutront írtam. Tévedni emberi dolog, beismerni kötelességem.