A természet kalendáriuma (DCCXXXVIII.)

*Fotó: Egy sérülékeny ökoszisztéma – a Mohos láp, kora ősszel

Uram!

Adtál szívet szeretni, szomjazni szeretetre.

Elmét, hogy gondolkodjunk és alkossunk vele.

S én betöltöttem szívem félelmes gyűlölettel,

És a szív az értelmet, hogy megépítsen szörnyű,

Gyilkos szerszámokat.

Széttörni a világot, magam, s társaimat,

Megrontani az élet megszentelt anyagát.

Isten! Tisztítsd meg szívemet, értelmemet emeld fel,

Testvéreimnek testvére legyek.

E sorokat olvasom Szent-Györgyi Albert Psalmus Humanusának Harmadik imájában, A szív és az elmében. Beney Zsuzsa fordítása híven adja vissza a II. világháború borzalmait visszhangzó oratórium hangulatát. Az áhított megbékélés utáni vágy a mai ember számára intő jel. Ma is a felelőtlen politikai erők tombolása szít olyan háborús konfliktusokat, amelyekhez nekünk itt, a Kárpát-medencében semmi közünk nem kellene legyen.

Az idei nyárból áttolódott az aszály a lassan-lassan érkező őszbe. Dió hull, szőlő érik, édesedik az alma. Reggelente már hűsebb köd lappang a Maros mentén lefelé. A Somostetőn a sombokrok lerázták már édessé aszódott termésüket. Csak a gombavilág vár még – várja az első esőt. A régi számítógépgyár – lám, már az is koros – mögötti aszóvölgyben kidugták már fejüket az őszi kikericsek: egykori nedvesebb kora őszről álmodnak. Itt-ott másodvirágzásba szédült szilvafák már rég földre hullott gyümölcseik felett tartanak léha pártát. S fellobban egy-egy vadcseresznye is az erdő sűrűjében. Az egész növényvilág várja az ősz késő tündérét. A rét ízeltlábúi? Ők még vidáman élnek: eleség van, meleg is. Alkalmazkodnak a körülményekhez. De meddig, hol a határ? A madárvilág. Egyesek már készülődnek vándorútjukra. Mások még a terített asztalt élvezik. De az ember nem (nagyon) bántotta természetben minden helyén van.

Az antropomorf tájban: az emberarcúvá kényszerített természetben más a helyzet. Védtelenné vált az ember által otthagyott – nem eléggé öntözött, tápanyag nélkül maradt, parlagon hagyott táj, az erdő, a mező, a vizek partja. Mást nem tehet se állat, se növény: egyre közelebb húzódik ahhoz a „vidékhez”, amelyben az ember önző módon eleve csak magának teremtett élhető környezetet. Meg-meg jelenik a nyest, róka, vaddisznó, medve… a városban. De már a nagyobb testű madarak is – szarkák, sárgarigók, mátyásmadarak – a nagyváros forgatagába merészkednek. Nem érzik itt jól magukat, de rákényszerülnek az ittlétre.

Az ember? Az ember nem veszi észre, hogy mindez nem jó. Lerombolódnak azok az ökológiai szerkezetek, amelyek – gyakran még az ember előtti korokban kialakulva – rugalmasságuknál fogva kivédték az élettelen környezet változásait, átalakultak, de fennmaradtak. Ma esélyük jóval kisebb egy olyan aránylag gyors átalakulásra, amely átmenti az új viszonyok közé alkotóikat: a növény-, állat- és gombavilág megannyi faját. Elszegényedik a flóra, a fauna, a gombavilág.

Csak látszat az, hogy egyre több faj jelenlétét jelzik a biológusok. Egyszerűen csak jobbak a megfigyelés lehetőségei. A fajgazdagság más dolog.

Itt tartunk a XXI. század második negyedének küszöbén.

Mit tehet a természet krónikása? Múltba réved, onnan próbál erőt meríteni.

1848. szeptember 12-én született Platz Ferenc Bonifác. Már ciszterci szerzetesként végezte a pesti tudományegyetem természettudomány szakát; a földtan és az őslénytan érdekelte, meg a történeti antropológia, az ősemberre vonatkozó kutatások, a néprajz állt érdeklődése középpontjában. Zircen írta meg hatalmas, ötkötetes művét a világ népeiről német nyelven (Die Völker der Erde, 1889–1893). Sokat foglalkozott a természettudomány és a hittételek kapcsolatával; 1910-ben megjelent könyvében (Természettudomány és igazság) élesen támadja a darwinisták mechanista szemléletét.

A hónap idusán, 1921-ben született Szénás György geológus, geofizikus, a föld- és ásványtani tudományok doktora (1966). Az 1944-ben diplomázott közgazdász érdeklődése a geológia felé fordult, 1950-ben végzett geológusként Budapesten, s a tudományegyetem címzetes egyetemi tanáraként a montreali egyetem vendégprofesszora lett. A Magyar Geofizikusok Egyesületének alapító tagja a Geofizikai Közleményeket 1964-től haláláig szerkesztette.

Szeptember 16-án, 1889-ben született Kiss Árpád kémikus. Még az első világégés előtt, 1913-ban szerzett a budapesti tudományegyetemen tanári oklevelet és doktorátust. Az egyetem Kémiai Intézetében Buchböck Gusztáv mellett kezdett dolgozni. A világháború és az orosz hadifogság után visszakerült ide. 1921-től 1924-ig Hollandiában a leydeni egyetemen adjunktus. 1924-től 1961-ig, nyugdíjazásáig a szegedi egyetemen tanszékvezető egyetemi tanárként dolgozott. A londoni Faraday Társaság (1943), a német Bunsen Társaság (1945), a washingtoni Amerikai Kémiai Társaság (1945) és a Francia Kémiai Társaság (1949) tiszteletbeli tagja volt. Munkásságával érdemelt ki e titulusokat: elsők között foglalkozott a rádióaktivitás jelenségeivel. Vizsgálta, többek között, a komplex vegyületek fényelnyelését és elnyelési színképük alapján meghatározta szerkezetüket. Jelentős megfigyeléseket tett a homogén gázreakciók katalízise terén. Vizsgálta a fémek elektrokémiai korrózióját, a komplex vegyületek színképét.

Egy darabig szótlanul ültek, aztán a sofőr megint mondott egy fontos dolgot. Azt mondta, hogy a teherautója mérgező gázzá alakítja át a légkört, és hogy a bolygót átalakítják úttestté, hogy a kamionja mindenhová eljuthasson.

– Úgyhogy én ezzel hosszú távon öngyilkosságot követek el.

– Ne vegye a szívére – mondta Trout.

– A bátyám még rosszabb – folytatta a sofőr. – Abban a gyárban dolgozik, ahol a vietnámi növényirtószereket csinálják.

Vietnám egy ország volt, ahol Amerika úgy próbálta rávenni az embereket, hogy ne legyenek kommunisták, hogy repülőgépről mindenfélével hajigálta őket. A vegyszerekkel, amelyekről a sofőr beszélt, el akartak pusztítani minden lombozatot, hogy a kommunisták nehezebben bújhassanak el a repülőgépek elől.

– Ne vegye a szívére – mondta Trout.

– Hosszú távon ő is öngyilkosságot követ el – mondja a sofőr. – Úgy látszik, manapság az amerikaiak csak olyan helyen kapnak munkát, ahol így vagy úgy öngyilkosságot követnek el.

A beszélgetés Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije című művéből való.

A szöveg visszhangja mindannak a lelki vívódásnak amin a XX. század közepén átestek a kor nagy tudósai is: az atombomba, no meg újabban az alkalmazott genetika tudorai. Itt egy kamionsofőr aggódik mindazért, amit nap mint nap kénytelen megtenni. Nem atombomba ez, s részéről nem is vegyi fegyver. És mégis ez az aggódás benne volt a mindennapok légkörében.

Nem csoda, hogy az ENSZ közgyűlése 1994-ben szeptember 16-át Az ózonpajzs megőrzésének nemzetközi napjává nyilvánította. Hét évvel korábban, 1987-ben, e napon írták alá a Föld ózonrétegének megóvása érdekében született Montreali Egyezményt.

Az ózonpajzs jelentős sérüléséről többször írtam e hasábokon. Kezdetben, 1970 körül a Déli-sark fölött észlelték ennek az élet szempontjából fontos magas légköri rétegnek a jelentős elvékonyodását. Ma már az északi féltekén is érezhető az ózonpajzs elvékonyodása. Ez növeli a bőrrák kialakulásának esélyét, sérülékenyebbé teszi az immunrendszert. Az élővizek ökológiai rendszerének sérülését láthatjuk. De vajon mi történik az ennél bonyolultabb ökoszisztémákban?

Az ugyancsak szeptember 16-án, 1893-ban született, otthoni kutatásaiért első magyarként Nobel-díjban részesült Szent-Györgyi Albert Psalmusának Negyedik imájában, az Energia és sebességben így ír:

Uram!

Az anyag titkos erőit feltártad előttünk,

Hogy nehéz munkánk könnyítsd s felemeld életünk,

Hangunknál sebesebben tanítottál utazni,

Hogy embertől embert ne válasszon el a távol.

Mi kínálódva bombákba préseltük az erőt,

Hogy a föld messzi sarkaiba repüljön,

Nyomort és pusztulást hozzunk az emberekre,

Felperzseljük a földet, hogy üresség legyen.

Isten! Ne engedd, hogy ledöntsem az élet templomát,

Hadd, hogy tudomásommal magasztaljam a létet,

Legyen rövid életem méltósággal teli.

Őszelőn, ma ennél igazabb fohászt nem tudok elképzelni.

A természet esztelen rombolása? Nem mai keletű. Félezer éve már ezt írta a francia költészet hercege, Pierre de Ronsard  Gastine-i erdő favágói ellen című versében (Szabó Lőrinc konzseniális fordítása):

Állítsd meg a karod, favágó, és figyelj;

nem csupán fa, amit a fejszéd földre ver;

nem látod, hogy sír és vérzik a durva kéreg?

(…) Erdő, bokorlakó madarak temploma,

magányos szarvas és gyors őz többé soha

árnyadban nem pihen, és soha zöld sörényed

többé nem fogja fel hevét a nyári délnek!

(…) Fatörzsnek dőlve a nyájak bús pásztora

(oldalánál a bot, lábánál a kutya)

négylyukú furulyán nem zengi már epedve,

hogy mily édes a vágy s a szép Jeannette szerelme.

Minden elcsöndesül; Echónak hangja vész;

fölszántják telkeid, s hol most fák állnak és

bő lombjuk ingatag árnyát a földre szórják…

(…) Ó tölgylombok, dicső polgárok díszei,

Dodona makkjai, Jupiter fái, ti,

egykor ti adtatok enni az embereknek;

s ők, a hálátlanok, ma már így köszönik meg

áldott kincseteket – durva népek, vadak,

kik így leöldösik tápláló atyjukat!…

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2026-ban, Pierre de Ronsard születése után 502 évvel