Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régtől nem kelepel
kéményen a gólya.
Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.
Pedig fúj, ahogyan
fújni tud november,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.
Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák s a varjak.
Kányádi Sándor Novemberével vágunk neki e hónap utolsó sétájának.
A hőmérő higanyszála már le-lekívánkozik a Celsius-skála 0°-a alá. A csillámlóan derűs ég alatt a Somostetőről, ha elnézünk dél felé, a Csereerdő felett halványan odakelleti magát a látóhatár fölé a hóval borított Fogarasi-havasok. Reccsen a talpam alatt az avar rejtette pocsolya vékony jege, de a sokat próbált túracipőm viasza nem engedi, hogy a köréje felbukó cserzőanyaggal vemhes pocsolyalé barnája túrazoknim fehérjét piszkítsa. Köröttem ősz végi levelek zilált tánca. S a város felett a mezőségi dombok mögé lebukó nap, valahol ott, ahol Bándot sejtem az erdőtaréjos dombháton túl, galambvér rubinját preckeli a hullámokban érkező felhők alá.
Ez pusztulás. Beteg világ.
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.
Ó jöjj velem, ne hagyj magamra
e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt,
mely a futó föld kerekét
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.
A nagybeteg Dsida Jenő Tóparti könyörgése így láttatja velünk az egyre rövidülő nappalok novemberét.
Ez nem negédes jajgatás,
finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyúlt a párna.
(…)Tört homlokomon távoli
lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt angyalra várok, hátha hozna
valami enyhe-lanyha mérget,
amelytől csapzott-fürtű, csúnya fejem elalvó lassúsággal válladra esne s ott kihunyna.
Vagy - fuss velem, hiszen szeretsz.
Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szívedre bízom magamat, légy most okos és tégy akármit.
Nő vagy és voltál kisgyerek
s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat lyukas, tört porcellán-fejével.
Mit tettél akkor? Ó, ha most
eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad legyen gyógyító Isten ujja,
végy valahol varázsragasztót,
lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot egy darabban és emberképpen! –
Ez itt a park s ez itt a tó.
Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, -
nézd: a megtestesült betegség,
gigász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne, hogy könnyes kínja elapad tán.
S te csak magad vagy, édesem.
Van-e szerszámod; mely kivágná e duzzadó daganatot? Tedd a világot orvossággá
és add be az emberfiának! –
meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre, ki betegen is csak barátod,
teremts neki tavaszt, ha tudsz,
ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, ha fuldokolva felköhécsel,
bodzateát a parki tóból,
csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblű, tiszta medre,
és facsarj hűs citromlevet,
savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött ring-leng és bágyadtan barangol,
s a mesebeli hószín hattyút,
mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot...
E pandémiás időkben rólunk is szól, s hozzánk is szól a kolozsvári sétatéri tó legendás hattyúit is megidéző vers.
Az idén november 29-re esik advent első vasárnapja, az egyházi év kezdete. A négy adventi vasárnap elsőjén terítik meg az Úr asztalát. Krisztus jövetelére várunk: a latin advenio jelentése eljövök, megérkezem. Az adventi időszak az előkészület, várakozás, reménykedés ideje. Régebben böjttel is megszentelték. Szerdán és pénteken szigorú böjt volt, szombaton pedig húsételtől való megtartóztatás. A zajos mulatságtól is tartózkodtak, csak a disznótorok családias hangulatában olvadt egy kissé föl ez az áhítat. Régen ádvent kezdetét éjféli harangszóval jelezték. A katolikusoknál az advent igazi szakrális ízét, meghitt hangulatát a mise adja meg, amely még a középkori hazai liturgia maradványa. A hívek a hajnali sötétben várják a megváltó napfényt, s ha éppen havazott, a havat még a templomba menés ideje előtt illő volt elseperni. A gyerekek csak leskelődnek a felnőttek után, mint Szabó T. Anna Leskelődők c.versében:
Langyos ködbe balzsamozva
mint az őszi csillagok
néznek – titkon sejted őket –
gyermekarcú angyalok.
Érthetetlen, hallhatatlan
csöndbe mártott dallamok –
ködbe burkolózva állig
láthatatlan angyalok.
Advent a „nehézkes Mária” időszaka. A liturgia az adventet a hajnalhoz hasonlítja. Miként a hajnali derengés előre jelzi a naptámadatot, a régi magyar mondavilágban a napisten újraszületését, úgy advent a kereszténységben Jézus Krisztus születésére való várakozás, felkészülés jegyében telik. Erre utal, hogy az időszak hagyományos liturgikus színe a lila és a rózsaszín (az utóbbi advent 3. vasárnapján). Mindkettő a hajnalpírt idézi. Nagyböjt színei is a lila meg a rózsaszín (az utóbbi nagyböjt 4. vasárnapján, az ún. rózsavasárnapon). A húsvéti föltámadás is napkelte értelmű.
Ma még csak Babits Mihály Ádventi ködében rostokolunk:
Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.
Elbúvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bújnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...
Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s víg turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az új tavasz.
S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?
És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfulladt
a köd alatt?
És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?
(…) Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vigaszt
nem lelhetek
tibennetek...
Ezzel a gondolattal érkezünk a latin őskalendárium 10. hónapjának, decembernek a küszöbére.
December elején ne feledkezzünk el városunk dicsőségéről: az első magyar tudós társaság megalapításáról. Tudományszervezési törekvések hazánkban először a XVIII. században jelentkeztek. Bél Mátyás (1718) és Bod Péter (1756) elgondolásai voltak az első kísérletek, de tartósan működő magyar nyelvű intézmény csak egy született: az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság. Kezdeményezője Aranka György volt, aki 1791-ben adta ki Kolozsvárott Egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság felállításáról való Rajzolat című röpiratát. Célja: intézményes keretek között biztosítani az anyanyelv művelését és a nemzeti nyelvű tudomány felvirágoztatását. Az 1791. évi kolozsvári országgyűlés elfogadta a javaslatot, de azt II. Lipót császár nem hagyta jóvá. Végül gróf Bánffy György kormányzó védnöksége alatt alakult meg 1793. december 3-án Marosvásárhelyen, Aranka György Ebhát utcai házában. A társaság tizenhárom esztendős működés után, 1806-ban szűnt meg a Habsburg-hatalom fokozódó elnyomása miatt.
Tél jön, és reméljük, hogy csak az örök körforgás hazájában, a természetben.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2020-ban, 319 évvel Anders Celsius születése után.