2021. január 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely


Nagykarácsony éjszakáján,
Jézus születése napján,
ma örvendjünk, ma vigadjunk,
ma született kis Jézusunk.

Imígyen szól az 1941-ben Csíkszentdomokoson gyűjtött ének. Gyűjtője Mathia Károly Tivadar alezredes, zeneszerző, népzenekutató, a budapesti Érseki Katolikus Gimnázium, a kőszegi Hunyadi Mátyás honvéd reáliskola s a Ludovika tanára.

Jézus ágyán nincsen paplan,
megfázik a kis ártatlan.
A szemei könnyedeznek,
a könnyei esedeznek.

Feljött már a hajnalcsillag,
keljenek fel, kik alusznak!
Vidám szellők lengedeznek,
az angyalok énekelnek.


Ezüst dérrel száll le a Karácsony, fölsír az égbe egy kósza mozdony




Már a téli napforduló után vagyunk, növekednek a nappalok, de még alig vevődik észre. A téli nagyidők még csak ezután kopogtatnak.
Mily csodálatos az isteni gondviselés, amelyik napon a Nap született, jött a világra Krisztus is! – kiáltott föl Szent Ciprián, Karthágó III. századi püspöke, utalva az év leghosszabb éjszakájára s az onnantól növekvő nappalok hosszára. I. (Szent) Gyula pápa csak 350-ben nyilvánította december 25-ét a Megváltó születésnapjává. Addig az időpontig az évnek szinte valamennyi napját számba vették a teológusok Jézus Krisztus születésnapjaként. A születés lehetséges történelmi időpontja ma sem tisztázott, de az örmény egyház kivételével, mely január 6-án ünnepli az eseményt, a többi egyház elfogadta Gyula pápa döntését.

Isten nem belépett a világba, hanem beleszületett, semmivel se másképp és különbül, mint ahogy a földbe rejtett és hó alatti mag megmozdul, kikel és szárat hajt tavaszkor.
(…) Amikor Szent Pál azt írta, hogy az egész mindenség áhítozik a megváltás után, mélységesen többet tudott a mindenség természetéről, mint azok a „naiv” tudósok, kik gőgjük és depressziójuk csúcsán úgy vélték, hogy a mindenség egy nagy üresjáratú mechanikus szerkezet, afféle kozmikus vekker, aminek anyagában véletlenül és főként szervetlenül teng-leng a parányi emberiség… – írta Pilinszky János a Sarokkőben. –
(…) Jézus születésének és fogantatásának csodája nemcsak önmagában szívmelengető titka létünknek – de egyúttal arra is ösztökéli az embert, hogy igyekezzen minél mélyebben, minél szervesebben és minél organikusabban érteni és szeretni az univerzumot, a teremtés egészét. (…) a görög templom, a román templom vagy a gótikus katedrális lényegében egy-egy világmodell, (…) mi is egy élő sejt, mi is egy élő és megmozduló csecsemő? Hogy a látszatra élettelen, de királyian létező kövek és csillagok között ugyan mi is az az összekötő vonal? (…) Hogy miért is képesek egyes korok valódi világmodelleket emelni, míg más korok nem? Hogy a nagy csoda valójában egy „közönséges” csecsemő megszületése. (…) az, hogy Isten megszületett Betlehemben, igazán nem titka, rejtélye a teremtésnek, hanem ennyi titok, születés, rejtély után egyetlen világos szava, sarokköve, magyarázata.


Fenyőszagú a lég, december dunnájából hó pilinkál




Karácsony ma a Föld egész kerekén csillogó díszű, kivilágított fenyőfával köszön be. Régebben nyalánkságokkal, almával, naranccsal, aranyozott dióval, tarka papírdíszekkel
és -láncokkal ékítették, tetején csillagba foglalt angyallal vagy kis Jézust tartó Mária-képpel koronázták. Gyertyáit először december 24-én este gyújtották meg, utoljára rendszerint vízkeresztkor. Mifelénk Brunswick Teréz grófnő állíttatott először karácsonyfát, 1825-ben. A szokás Németországból indult. A róla szóló első írásos beszámoló 1605-ből, egy strassburgi polgár tollából ered, de ábrázolását már a XVI. századból ismerjük. Egy legenda Luther Mártonnak tulajdonítja a karácsonyfa föltalálását. Annyi mindenesetre igaz, hogy elterjesztése a lutheránusok érdeme, akik – a katolikus rítusokkal való szembefordulásuk sodorvizén – adtak így új, keresztény értelmet a fenyővel kapcsolatos, néphagyományban tovább élő régi pogány hiedelmeknek. Sokáig nem terjedt el, néhol ma is más örökzölddel (magyallal, fagyönggyel, borostyánnal) díszítik az otthonokat, de az a szokás, hogy a téli napfordulót és az újévet zölddel köszöntsék, egykor Európa-szerte általános volt – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában.
Karácsony a niceai zsinat határozata értelmében Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe.

Ezüst esőbe száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

– írta volt Kosztolányi Dezső Kará-csonyában. Az idén? Bizony azzal is számot kell vessünk, hogy észszerűbb, ha szűkebb családi körben ünnepelve várjuk a megszületést.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von.

És zsong az ének áhítatba zöngve...
Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

A karácsonyi ünneplés december 24-én, bővedeste, lámpagyújtás után kezdődött, hisz a természeti népeknél, így hajdan a magyarságnál is a nap napnyugtával kezd és végez – olvasom Bogdán István Régi magyar mulatságok-jában A karácsonyolásról. – A karácsonyi vacsora részint az ókori görög-római hagyományoknak, részint a germán, szláv napforduló ünnepi, a jövő termést biztosító nagy lakomájának kereszténnyé szelídült mása, de még századunkban is sokat megőrzött mágikus jellegéből. Ételsora hagyományos, katolikus helyeken böjtös. Jellegzetes étele a hüvelyes, főleg bab, lencse, aztán a főtt vagy öntött tészta, végül a gyümölcs, leg-inkább alma, dió. Mindegyikükhöz hiedelem is fűződik. A bab, lencse pénzt hoz. A tészta, főleg a mákos, szerelmi jósláshoz szolgál: az eladó leány a család egyik férfitagja evőeszközéről elkapja az első falatot, az utcára siet vele, ott eszi meg, és ahogyan hívják az első férfit, akit megpillant, az lesz az ura neve is. Az alma szintén jósolhat ilyen módon, de a héja is kirajzolhatja a jövendőbeli nevét, sőt, az állatok fejlődését is segíti, ha vizet tölt rá a gazda, és arról itat. A férges dió betegséget, halált jósol. Mint ahogyan az asztalra tett só is, ha olvad. A fokhagyma viszont betegséghárító, a vöröshagyma pedig időjárásjósló. A jövőbeli bőség biztosítása érdekében helyeztek az asztalra vagy alája szalmát, szénát, gabonát, terménymagvakat, gazdasági eszközöket meg a Luca-napkor elültetett, de karácsonyra kihajtott búzát. A vacsora morzsáját, hulladékát pedig eltették gyógyszernek, főleg a füstje segít. (…) Vacsora alatt a gazdasszony nem kelt fel – így biztosította, hogy a kotlósai majd jól üljenek –, csak az éjféli mise előtt, ahova katolikus helyeken a ház egész népe elment.

A víz színén óriási vízipók,
száguld a szálkás-lábú fagy;
itt van a tél, a fehér Behemót,
elnyel mezőket, falukat.

Bozót, fa elhullatta rég a sátrát,
messze tekint ágak közén a szem –
köröskörül gyanús mértani ábrák,
dermedten, csontváz-szerűen.

Szívemet szúrja a Karácsony
gyantás, deres tüskéivel;
emlék-sereg pusztít, harácsol,
s üres hajlékomból kiver.

Könnyeimet senki se lássa!
Szégyenletes beismerés:
ilyen magányos bujdosásra
lelkierőm vajmi kevés.

Leginkább őket keresném fel
a visegrádi domb alatt –
sírjukról dermedt-ujjú kézzel
lesepregetni a havat.

Furán szomorú ez a vers, a Jékely Zoltáné. A Tövises karácsonyt 1967-ben, édesapja, Áprily Lajos halálának évében írta volt.
Magunk pedig igyekezzünk e pandémiás időben arra, hogy ne ilyen tövises legyen majd év múlva a mi karácsonyunk.
Áldott karácsonyt kívánva, maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2020-ban, karácsonykor