2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

December közepén túl járunk. Ritka havak hulltak az égből reggelre. Fehér köntösben állt a világ. Elolvadtak volna önszántukból a patyolat díszek a Nap fényében, de ködök burkolták fátyolba az eget-földet. S a rákövetkező éjszaka Holdja fagyot küldött rájuk. Most gémberedetten vár A sík táj elomló… unalmas havazást. Paul Verlaine versét Szabó Lőrinc álmodta magyarrá:

 

A sík táj elomló

unalomba ásít

s homokként világít

a bizonytalan hó.


Fénytelen borong a

rézveretes égbolt:

mintha kelne, halna,

bujdokol a vén hold.


Mint fekete felhők

lebegnek a ködben

szürke messzi körben

a tölgyek, az erdők.

 

 A ködbe burkolózó Hold ismételteti a mozdulatlan, monoton tájat.

 

Fénytelen borong a

rézveretes égbolt:

mintha kelne, halna,

bujdokol a vén hold.


Varjak, kehesek, rossz

farkasok, soványak,

észak szele vágtat:

mi lesz veletek most?

 

 Válasz nincs. Csak ismétlődések a vékony hógúnyájú, kékes színekbe átlengő tájon.

 

A sík táj elomló

unalomban ásít

s homokként világít

a bizonytalan hó.


Homokként világít a bizonytalan hó



 

 Rövid nappalok, szűrt megvilágítás. Még szemünk érzékenysége is eltolódik a sárgás-zöldből a liluló kék felé. Sötétedéskor a tárgyak kékesebb árnyalatúnak látszanak. Ez a Purkinje-jelenség. Nevét felfedezőjéről, Jan Evangelista Purkyně cseh anatómustól kapta. Purkinje a következő kísérletet végezte: fehér felületeket két különböző hullámhosszúságú monokromatikus sugárral világított meg úgy, hogy a vizsgálati személyek azokat azonos világosságúnak észleljék. Ezt követően semleges szűrőt helyezett el a megvilágított felületek előtt úgy, hogy a sugárzás intenzitása mindkét esetben azonos mértékben csökkenjen. A megfigyelők a rövidebb hullámhosszúságú – azaz kékbe hajló – sugárral megvilágított felületet világosabbnak érzékelték, mint a másikat. A jelenség magyarázata csak az lehet – vélte Purkinje –, hogy legalább kétféle receptor van a szemben. Feltételezése igaznak bizonyult. Ezek a sejtek a jóval később felfedezett csap- és a pálcikasejtek.

 Purkinje 234 évvel ezelőtt, 1787. december 17-én született. 1818-ban orvosi diplomát szerzett, doktori disszertációját a látás mechanizmusából írta. 1822-től a wrocławi egyetemen 27 évig oktatott. 1839-ben a világon elsőként szervezte meg a fiziológiai tanszéket, majd 1842-ben az első hivatalos élettani laboratóriumot. Az elsők között volt, aki kutatásaihoz mikroszkópot használt. Nevéhez köthető a vérplazma, a protoplazma és a 

kisagy addig ismeretlen, sűrű dendritekkel rendelkező neuronjának a megfigyelése is. Utóbbit később Purkinje-sejteknek nevezték el.

 Ugyane nap, 1853. december 17-én született a másik híres fiziológus, bakteriológus, Pierre Paul Émile Roux is. Egyetemi tanulmányai után kutatási asszisztensként kezdett dolgozni Louis Pasteur laboratóriumában. Részt vett a lépfene elleni oltással végzett kísérletekben. Kifejlesztette a diftéria elleni szérumot. Jelentősen hozzájárult a tetánusz, tuberkulózis, szifilisz és tüdőgyulladás leküzdéséhez. 1904-től 1916-ig Pasteur utódja volt a Pasteur Intézet vezérigazgatójaként.

 Ugyancsak december 17-én, 103 évvel ezelőtt született Willard Frank Libby amerikai kémikus. Kutatásait az uránizotópok elválasztási módszerének vizsgálatával kezdte. Részt vett az atombomba-kutatásban 1941-45 között. 1946-ban elkészítette az első atomórát, amely olyan pontos, hogy 300 ezer évenként maximum 1 másodpercet siet vagy késik. Ettől kezdve a világ minden részén pontosan tudjuk az időt mérni. Közben érdeklődése a kozmikus sugárzás felé is fordult. 1947-ben felfedezte, hogy a kozmikus sugárzás hatására a légkörben trícium és radioaktív 14C-izotóp képződik. Ez a felfedezés lett az alapja a radiokarbon kormeghatározásnak. A régészet és az őslénytan számára oly fontos felfedezésért 1960-ban kapott kémiai Nobel-díjat.

 Tél. Agyunk a télhez az északot s a napszakok közül az éjt kapcsolja. Az elemek közül többnyire a vizet, a színek közül rendszerint a feketét.

 December 21. Téli napforduló Ősz és tavasz között épp egyenlő távolságra. Babits Mihály írja szomorú-csodálatos versében:

 

Elzengett az őszi boros ének.

Megfülledt már hűse a pincének.

Szél s víz csap a csupasz szőlőtőre.

Lúdbőrzik az agyagos domb bőre,

elomlik és puha sárrá rothad,

mint mezítlen teste egy halottnak.


Este van már, sietnek az esték

álnokul mint a tolvaj öregség

mely lábhegyen közeledik, halkan,

míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

Nem tudjuk már magunkat megcsalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!


Leesett a hó a silány földre,

talán csak hogy csúfságát befödje.

Most oly fehér mint szobánkban este

fekhelyünk, ha készen vár megvetve,

puha dunnánk, makulátlan párnánk:

s mintha a saját ágyunkon járnánk,


mint a pajkos gyerekek, ha még nem

akaródzik lefeküdni szépen,

sétálnak az ágy tetején, ringva,

míg jó anyjuk egyszer meg nem unja

s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”

Óh jaj, meg kel halni, meg kell halni!

 

 1936-ban írta e versét. Már tudta, hogy végzetes kór támadta meg: gégerák. A szüreti nóták elzengtek már végleg? Pince hűse-e vagy fülledtsége? A víz szőlőtőkét halottként mosdat? A silány föld hava fekhelyet-e vagy nyughelyet takar? Év végi vagy élet végi számvetés ez a december? Kérdések válaszok nélkül. Szomorúság.


Lebegnek a ködben szürke messzi körben



 

Már az év, mint homokóra, fordul:

elfogy az ó, most kezd fogyni az új,

s mint unt homokját a homokóra,

hagyja gondját az ó év az újra.

Mennyi munka maradt végezetlen!

S a gyönyörök fája megszedetlen...


Türelmetlen ver a szívünk strázsát,

mint az őr ha tudja már váltását.

Idegesen nyitunk száz fiókot.

Búcsúizzel izgatnak a csókok.

Öreg öröm, nem tud vigasztalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!


Olvad a hó, tavasz akar lenni.

Mit tudom én, mi szeretnék lenni!

Pehely vagyok, olvadok a hóval,

mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.

Mire a madarak visszatérnek,

szikkad a föld, híre sincs a télnek...


Csak az én telem nem ily mulandó.

Csak az én halálom nem halandó.

Akit egyszer én eleresztettem,

az a madár vissza sohse reppen.

Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!


Barátaim egyenkint elhagytak,

akikkel jót tettem, megtagadtak;

akiket szerettem, nem szeretnek,

akikért ragyogtam, eltemetnek.

Ami betűt ágam irt a porba,

a tavasz sárvize elsodorja.


Száradt tőke, unt tavalyi vendég:

nekem már a tavasz is ellenség!

Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,

mint a letört karóra a rózsák,

rémült szemem csókkal eltakarni...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

 Az év legrövidebb napján, Tamáskor kezdődik a csillagászati tél. A Nap – a mi földrajzi szélességünkön – délkeleten kél, délnyugaton nyugszik, és a Baktérítő magasságában tűz merőlegesen a földre. A Nap a Bak jegybe érve ezen a körön hág a legmagasabbra, s onnét tér vissza az Egyenlítő felé. A déli félgömbön ez a nap a nyár közepe. Mi a gyakorlatban december 1-jétől számítjuk a (meteorológiai) telet, a kínaiak és a régi kelták november elejétől. Az ő naptárukban a téli napfordulat az évszak közepe.

 A téli napforduló öregedő férfi: rajta prémmel szegett bőrruha, a derekán öv, azon 12 csillag, s csatként a Bak jele. Jobbjában kecske, baljában glóbusz, melyet csak egynegyed részben világít meg fény. Bokáin szárnyakat visel, egy fehéret és három feketét.

 Mi mégis mégis induljunk a tavasz felé az egyetlen fehér remény boka-szárnyacskával. Mert Babits írt a tél – akárcsak a többi évszak – öröméről is. Az Édes az otthon még az első világégés idején, 1915-ben jelent meg a Nyugatban.

 

Mikor a szőlő leve buggyan

barnúl a fanyar berkenye,

kalászt szentel a dűlő útján

az Egyház, az Isten menye,

nap arany sávot vet a falra

s a vidám iskolásfiuk

táskafület lóbáló raja

a tanteremből rétre fut:

édes az otthon. 


Mikor a zsaluk leeresztve,

mert félhomály kell, nem üveg,

Lord hűs kövön, nyelvet eresztve

hemperg – és áll a légysüveg,

keresztútnál, hol tócsa poccsant

máskor, most por füstölg eléd:

izzadtan áll meg s levest loccsant

az ebédet vivő cseléd:

édes az otthon.


Mikor a nappal megin’ enyhe,

mikor az ember újra víg,

mikor csupán a beteg renyhe,

amikor a diót verik,

mikor szellőztetik a pincét

s a gazda a tanyán időz:

őrizni a hegyeknek kincsét

fényes fokossal jár a csősz:

édes az otthon.


S mikor a kályha tűz pattog,

mikor a szoba jó meleg,

halkan a régi óra kattog

s jégcsapot olvaszt a gyerek:

benn nyájas körtől víg az asztal

s a meghitt lámpa gyul korán,

bár új hó ablaknál marasztal

merengni lepkezáporán:

édes az otthon.

 

 Az édes otthon melegével üzenve, magam is maradok kiváló tisztelettel.

 Kelt 2021 decemberében, fénymosolyú Luca és hitetlen Tamás között

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató