2020. június 5., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés Kákonyi Csilla festőművésszel

‒ Bár tősgyökeres marosvásárhelyi, a Mezőség szélén, Radnóton látta meg a napvilágot. Hogyan emlékszik szülőfalujára, gyermekkori éveire?

‒ Az eddigi legszörnyűbb háború kitörésének elején, 1940. május 28-án születtem. Egész családunk Marosvásárhelyen élt, s hogy mégis Radnóton születtem, annak a háborús körülmények az oka. Radnót Vásárhelytől 30 kilométerre, a Maros partján fekszik ‒ akkor még e kedves-csendes falucskában laktak nagyszüleim. Édesapám behívót kapott a hadseregbe, elvitték a frontra, várandós édesanyám pedig hazament szüleihez, így történt, hogy ott láttam meg a napvilágot. Érdekességként említem, hogy születésem után pár hónappal, a második bécsi döntést követően Vásárhely és Radnót közé országhatár került. Édesanyám csak különleges engedéllyel hozhatott haza. Köves, poros országúton, rázós parasztszekéren, magyar és román határőrök sorfala között „vonultam be” szeretett városomba, diadalmenetnek egyáltalán nem nevezhető módon. Gyermekkorom első évei a fel-felüvöltő szirénázás, repülőgéprajok zúgása, bombák robbanása, pincében kialakított óvóhelyen töltött mindennapok jegyében teltek. A „felszabadulás” után, a rengeteg pusztítás következményeként általános szegénység és élelmiszerhiány következett. Felejthetetlenek a gyermekkori radnóti nyári vakációk nagyszüleim birtokán, unokatestvéreink csapatában. Ott tanultam meg úszni a szélesen hömpölygő Marosban, a gát alatt, tőlünk távolabb halászok fogták a méteres harcsákat. A vízimalom zúgása, a hatalmas kerekein lezúduló csillámló víztömeg, az esti izzó tűzkorong-naplementék a horizonton, a hazatérő tejszagú csorda ballagása az úton, bevonulásuk az udvarokra, és a falusi élet természetes szépségének ezerféle látványa... Nagyszüleink minket, gyerekeket is bevontak segítségnek a ház körüli könnyebb munkákba, így tanultam meg, hogy a jól végzett munka és a felelősségvállalás lehet öröm is.

Fotó: Bálint Zsigmond


‒ Meséljen édesapjáról, akivel csak később találkozott…

‒ Édesapám orosz hadifogságba került, megjárta a szovjet lágerek poklát, másodikos voltam, amikor hazaengedték. Azt a boldogságot nem lehet leírni, amikor a vásárhelyi vasútállomáson az egész család együtt várta – és megérkezett! Édesapám ötvösművész volt, Budapesten végezte az Iparművészeti Főiskolát, szépen induló pályáját teljesen derékba törte a háború, a hadifogság, a szocialista világ érdektelensége, a hozzá nem értés. Rajztanárként és a filharmónia tagjaként (hegedülni is tudott) tartotta el családját, és élte le életét. Tőle örököltük a művészet iránti hajlamot és szeretetet: én a képzőművészetet, húgom, aki zongoratanárnő volt, a zeneművészetet.

‒ A Kákonyi név elég ritka a magyar személynevek között, honnan ered a család? 

‒ A magyarországi Kákony község neve utal arra, hogy valószínűleg ez a ma már nem létező helység lehet a név gazdája. A település valamikor a Duna árterületén, Baja térségében volt, az innen elszármazottak örökölhették az elnevezést.

‒ Hogyan emlékszik a művészeti középiskolában töltött évekre?

‒ Elemi után, felvételi vizsgával kerültem a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolába. Az itt töltött évek életem legszebb és legmesszebb ható időszakát jelentették. Kiemelten fontos körülmény, hogy a szakórákat a Kultúrpalota legfelső emeletén lévő termekben tartottuk. A közelben lévő Városháza és a Kultúrpalota épületegyüttese gyönyörű remeke a szecessziós művészetnek. A Kultúrpalota egy „szent hely”, a művészetek szentélye, ahová nem lehet megilletődöttség nélkül belépni. Már az impozáns előtér pompája, ünnepi csendje megállítja a sietőt. A freskók, márványborítások, zöld bársonyhoz hasonlatos falfelületek, az élénk színű virágmintázatok, az emeletekre vezető fehér márványlépcsők sora, a Tükörterem fénylő színekkel tündöklő berakásos üvegablakai ‒ a székely népballadák jeleneteivel ‒  mind-mind szépséget, méltóságot árasztanak, a látogató pedig úgy érzi, hogy nem is az e világi, hanem egy csodálatos mesevilágbeli helyszínen jár. Nem a környezet kínálta szecessziót szerettem meg, hanem a szépség emberi tartalmának jelentőségét, rendkívüli fontosságát éreztem meg akkor ‒ s ez máig elkísér. Nos, ebben a remek környezetben tanultam kilenc osztálytársammal együtt a művészet ábécéjét, tegyem hozzá: kiváló művésztanárok irányításával.

Új Golgota – olaj, vászon, 95x110cm, 2009


‒ Ezután következett Kolozsvár…

‒ A kolozsvári Művészeti Akadémia tovább tágította látókörömet, ami a nagyszerű filozófia- és esztétikatanáraimnak, a kitűnően ellátott könyvtárnak és nem utolsósorban a város pezsgő kulturális életének tudható be. A Ion Andreescu Akadémia elvégzése után mentem férjhez Bálint Zsigmond mérnökhöz, aki egyben fotóművész is. Jóban-rosszban társak vagyunk; László fiunk, miután családot alapított, megajándékozott bennünket három szép unokával, akik nagyon értenek ahhoz, hogyan lehet minket elbűvölni…

‒  Boldognak érzi magát Kákonyi Csilla festőművész?

‒ Ha visszagondolok felnőtt éveimre, amikor az emberélet csúcson van ‒  igen, boldog embernek látom magam. Annak ellenére, hogy sötét és egyre vadabb, kíméletlenebb diktatúra uralkodott az országban, elzártságban éltünk, s hogy emellett minket, kisebbségieket végig elkísért a velünk szembeni ellenérzés nyomasztó, sokszor fenyegető háttérmorajlása, de családomban, magánéletemben szeretet vett körül. És ez tette tartalmassá mindennapjaimat! Megtaláltam alkotómunkámban a saját utamat, amelyen azóta is járok, kíváncsi kereséssel, felfedezéssel, rátalálással, vívódásokkal, gyötrődésekkel és örömökkel.

‒ Mit hozott az Ön számára a ’89-es változás?

    ‒ A ’90-es évek elején lehulló „vasfüggöny”, a határok szabaddá válása juttatott el minket az áhított Európába. Beérkeztünk hát, és körülnézve a kortárs képzőművészet kavalkádjával találkoztunk. Ahol minden igaz, és mindennek az ellenkezője is. Ha későn is, de eljutottam Európa nagy múzeumaiba. Az ott látottak megerősítették bennem és bizonyságot adtak arról, amiben mindig is hittem: a művészet inkarnáció, a gondolat megtestesülése a mű anyagában. Az anyag megmunkálása, érzéki szépsége elengedhetetlen, hiszen az így létrehozott képzőművészeti értékek közvetítik, teszik látvánnyá mások számára is a gondolatot. Az alkotómunka intim belső dolog; a szakmai ismereteken túl rengeteg benne az intuíció, az érzelmi töltés. Egy szín varázsát, sugárzását létrehozni, élettelen fizikai állapotából élővé változtatni a vásznon – ez elsősorban a lélek belső erejéből, temperamentumából valósulhat meg. Ezzel a meggyőződéssel dolgozom, és dolgoztam eddig is, a magam módján, belső törvényszerűségeim szerint. Lehetőleg úgy, hogy ezt megosszam másokkal is.

‒  Milyen a festőművész világa?

‒ Ez a világ teljesen személyes: lelki világ. Szinte természetes, hogy különbözőségéből adódóan gyakran konfrontálódik, fájdalmasan ütközik a „külső”, az objektív, a közömbös valódi világgal. Ilyenkor a festő ‒ mert a művészet is az emberi önvédelem eszköze – nekiáll és képet fest, hogy valahogy „kihúzza magát” a csávából. Ideiglenesen legalábbis. Érzelmeit feltárva, személyisége és szemlélete szerint értelmezi a világot, és azon fáradozik, hogy gondolatait művében átadhatóvá tegye embertársainak.

‒  Beszélhetünk nyugodt, békés életvitelről?

‒ A kor, amelyben élünk, nem teszi lehetővé a nyugodt, békés szemlélődést. Globálisan gyorsuló, felbomlóban lévő hatalmas emberközösség morális kiürülésének vagyunk tanúi és résztvevői. A 20. század két pusztító világháborúja és annak következményei máig hatnak… Az a keresztény európai kultúra, amely magas rendű erkölcsi-tudati alapot, megtartó értékrendet adott, és egyúttal önvédelmi, önszabályozó eszköz az embernek, mára már romokban hever.

Atlantisz üzen – olaj, vászon, 96x110cm, 2016


‒  Hogyan látja: van művészi szabadság ’90 után?

‒ A „globalizált” művészetszemlélet a nyitott határokon beáradva ide is elhozta a totális művészi szabadságot, az új és még újabb kifejezési formák, utak, koncepciók szertelen csapongását, burjánzását. Ezek mellett egy időben többé-kevésbé békésen megférnek azok a szemléletek is ‒ korhatártól függetlenül ‒ , amelyek megbecsülik a mesterségbeli tudást, az erkölcsi-művészi komolyságot, felelősségvállalást, a művészet léleklátó szerepét. Hogy eljön-e a letisztulás, a megnyugvás a felszabadított káosz után, és mikor, hogyan, ezt a jövő mondja meg.

‒  Egy 2016-ban készült festményének, amelyen ‒ a többik között ‒ egy fehér torony, apró, piciny nyílással látszik a távolban, ezt a címet adta: Atlantisz üzen. Mit üzen Atlantisz?

‒ Ha a valóságról való tudását, tapasztalatát a művész nagy szenvedéllyel éli át, akkor létrejön a valóság és a személyiség között az a fúzió, amelynek hőfoka a megélt valóságot, az élményt látomássá, műalkotássá izzítja. Az így létrejövő festmény anyagában a gondolat, a szellemi kinyilatkoztatás testesül meg. Inkarnáció, melynek során a vászon és a festék képessé válhat bejáratot nyitni egy anyagtalan szellemi világba, ami körülveszi az embert anélkül, hogy azt megragadná ‒ a zenéhez vagy a költészethez hasonlóan. Munkám során arra törekszem, azt szeretném elérni, hogy a néző, az emberek ne maradjanak a „történeteimen” kívül, hanem vonzza be őket a látvány és a tartalom. Hiszen mindnyájan érintettek vagyunk, és felelősek mindenért, ami velünk történik ezen a Földön. Olyan korban élünk, amelyben az emberi társadalom súlyos válságban van. Ezt nap mint nap megéljük, tapasztaljuk. A modern ipari civilizáció expanzív terjeszkedése, a mindent elárasztó technika, az emancipáció, a hír- és információözön tömegeket manipuláló hatása hisztérikus rohanássá változtatta a társadalmi haladást. Az apokaliptikus vágtában már nincs idő az érésre, az emberi közösség kollektív tudatának, világlátásának, eszményeinek megőrzésére. Eszeveszett versenyfutás, káosz és mindenfelé fegyverkezés van. Ezeket látva és ezeken elgondolkozva jutott eszembe Atlantisz, az elsüllyedt, egykor virágzó, boldog földrész tengerbe süllyedésének története. A képen látható távoli kis fehér templomtorony valójában Erdély népének hitét, Istenben való bizodalmát, a megmaradás reménységét hivatott megjeleníteni. 

‒ Számtalan egyéni és csoportos kiállításon vett részt itthon és külföldön. Milyen emléket őriz a nagy kiállítótermekből, a látogatókkal való találkozásokról, a nézők visszajelzéseiről?

‒ A kiállítások mindig mérföldkövek, amolyan számvetések, beszámolók arról, hogy mi történik a munkámban, mi történik a műteremben. Ezekre a válaszokra, bemutatókra nagy szükség van! Sokszor feltettem magamnak a kérdést: van-e értelme, hogy még mindig festek? Ha a hagyományokhoz kötődő művészet idejét múlta, a legeslegújabb művészet művelése pedig lelki alkatomtól idegen, s így értelmetlen is – ha tehát cselekvésem hatékonysága teljesen bizonytalan ‒, akkor mi a teendőm? Nekem, aki mindenek fölött szeretem mesterségemet, aki elbűvölten, megrendüléssel állok a századok csodálatos alkotásai előtt, nekem, aki úgy látom, hogy az ember minden nyomorúsága ellenére a világ ámulatba ejtően gyönyörű szép ‒ a reménytelenségre, megsemmisülésre adandó egyetlen válaszom a tiltakozás lehet. Tiltakozásom pedig a munka, a festés. Csak azért is! Mert mi más is lehetne?! Az alkotásban arra törekszünk, hogy gondolat- és érzésszövevényeinknek testet adjunk. Így az ember otthont teremthet az érzelemben és a művészetben. S erre az otthonra ‒ úgy érzem ‒ most nagyobb szükség van, mint bármikor. Ebből az „otthonból” kitekintve elmondhatom, elkiabálhatom összes aggodalmamat, félelmemet, féltésemet, szeretetemet és fájdalmamat az Emberért, magunkért, s ezért a csodálatos közeli és távoli világért. Hátha visszhangra találnak mások lelkében is! Nos, erre valók, ezért jók a kiállítások, mert ezekre a kérdésekre választ kaphatok azáltal, hogy sok érdeklődő, látogató találkozik azzal az üzenettel, amit a képek hordoznak.

‒ Szokott művésztáborokba járni?

‒ Sohasem jártam rendszeresen művésztáborokba, csak kettőben voltam négy-öt  alkalommal: a gyergyószárhegyi, majd ennek megszűnése után a gyergyóalfalvi Vadárvácska alkotótáborba. Nem tudok csoportosan, jövés-menés közben elmélyülten dolgozni, szükségem van a befelé fordulás csendjére, zavartalanságára. Ezért táborokba inkább a kollégákkal való beszélgetések, találkozások miatt mentem, és a gyönyörű természeti helyszínekért, amelyekről rengeteg vázlatot, krokit gyűjtöttem be nyersanyagként az otthoni műtermi munkámhoz. Ilyen kiváló alkalmat adtak a férjemmel tett utazásaink, kirándulásaink, amikor bejártuk ‒ ő fényképezőgéppel, én pedig rajzmappával ‒ a Székelyföld, a Gyimes, a Nyugati-Érchegység gyönyörű tájait, falvait.

‒ A Kákonyi-életmű egyik legnagyobb ismerője Nagy Miklós Kund művészeti író. Kire gondol még, hogy valóban rátapintott a lényegre, amikor az Ön munkáit ismertette a sajtóban, monográfiákban, katalógusokban?

Szülőföldemen – olaj, vászon, 125x150cm, 1994


‒ Nagy Miklós Kund művészeti író ‒ aki képzőművészeti életünk fáradhatatlan követője, ismerője, kiállításaink megnyitója és értékelője szóban és írásban ‒ nélkülözhetetlen hozzátartozónk és szeretett barátunk! Elképzelni sem tudom, mi lenne nélküle… Valószínű, nagy csend, mintha nem is létezne alkotói élet Marosvásárhelyen. Az első Műterem-kötetében szerepelek (Impress, 1998), amelyben huszonegyen vallunk pályánkról, életünkről, a művészetről. Első monográfiámat Jánosházy György író, műkritikus írta. Egy mondat belőle: ‒ Kákonyi Csilla (…) egyetlen nagy, kimeríthetetlen témája: a talaját és irányát veszített ember odüsszeuszi hányódása egy ismerősségében is ismeretlen és veszélyes világ összegubancolódott erővonalai között…” A második monográfiát Banner Zoltán művészettörténész készítette: „…az a csodálatos ebben az 1979 után döntő fordulatot felmutató életműben, hogy a »megtalált« festés mámora, a szín- és formaemlékek dús vegetációja (…) a székelyföldi táji és társadalmi környezetbe átplántált, illetve abból sugárzó életszeretet, a rembrandti feszültségű portrék, a titokzatos abszurditások, vagy a nagy tömegek filmszerű mozgatása feloldja, magába szívja, áthangolja, tehát megdöbbentően jelentéses esztétikai élménnyé minősíti át azt a drámai életérzést, amelyet a nyolcvanas évek eseményei gerjesztenek, s amely életművét korunk egyik legautentikusabb tanújává avatja.”

‒ Milyen díjat és elismerést kapott eddig?

‒ 2004-ben a Kulturális Érdemrend tisztikeresztjét (Bukarest), 2014-ben Szervátiusz Jenő-díjat (Budapest), 2015-ben Pro Cultura Kiválósági Díjat (Marosvásárhely), 2016-ban Szolnay Sándor-díjat (EMKE, Kolozsvár), 2017-ben Kőrösi Csoma Sándor-díjat (Sepsiszentgyörgy).

Ostorsuhogásban – olaj, vászon, 81x80 cm, 1988