A táj vonzáskörében

Schneller Mária hazatért. Megtévesztő a kijelentés, nyilván jelképesen értendő, hiszen a művésznő közel négy és fél évtizede Marosvásárhelyen él, fest, alkot, festményeivel csoportos kiállításokon találkozhatnak a művészetkedvelők, és ő is magáénak vallja ezt a várost. De a széles nyilvánosságot elkerülve, valahogy mégis háttérben maradt. Viszont akik látták a Bernády Házban nyílt egyéni tárlatát, azok tényleg valami ilyesmit gondolhatnak, úgy érezhetik, a festőnő most végre valóban beilleszkedett Vásárhely művészeti életébe, piktúrája figyelmet érdemlően gazdagítja az itteni vizuális összképet. 

Sokat várt az első megméretkezéssel, de kerek évforduló is figyelmeztette, tovább nem odázható, képanyaga közönség elé kívánkozik. Alkotókedvvel megáldott, fiatalos hetvenes, az a sors adatott meg neki is, amivel az alkotó nők többségének meg kellett küzdenie: feleségként, édesanyaként előbbre való az ezekkel járó, teljes energiát és időbefektetést igénylő teendők ellátása, mint saját művészi vágyainak, elképzeléseinek megvalósítása. Ő is átélhette az önként vállalt másodhegedűs szerepet, hiszen a család elsősorban az erőteljes egyéniségű családfő, Szabó Zoltán Judóka művészetének, művészetszervező törekvéseinek kiteljesítésére koncentrált, majd arra, hogy a tehetséget gazdagon öröklő gyerekeik elindulhassanak, és valóra válthassák alkotóművészi álmaikat. Így meg kellett elégednie azzal, hogy 1979-től rendszeresen részt vett egy-két, olykor több munkával a Marosvásárhelyen vagy másutt rendezett közös kiállításokon. Pályája elején rajzot is tanított a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban. Időnként pedig eleget tesz egyhetes, tíznapos alkotótábori részvételre szóló meghívásoknak. Különösen azoknak, amelyek a táj, a természet vonzáskörében ösztönzik alkotásra a meghívottakat. Hogy is lehetne másképpen, hiszen Schneller Mária Nagybánya szülötte, Máramaros romantikusan szép vidéke pedig aligha hagy bárkit is közömbösen, ha pedig a talentum ott szökik szárba, bizonyára erőteljesen hat rá a Nagybányai Művésztelep szellemisége is. Gyermek- és ifjúkorában a szülői ráhatás is meghatározó volt, természetjáró édesapjával sokat túráztak, kirándultak a környéken, kóboroltak az ottani havasokban, erdőkön, mezőkön, vízpartokon. Azok az élmények örökre belevésődtek. Természetelvűsége innen is származhat. De persze a következő évtizedek ráhatása is benne van mindebben. A tájélmények, az élménymélyítő emberi kapcsolatok Marosvásárhelyen és körzetében, a Maros, a Nyárádmentén, a Székelyföld ihletadó régióiban is kifogyhatatlanul halmozódtak emléktárában. A kiállítás ezt is tetszetősen tükrözi. Primér szinten is, meg úgy is, hogy érzékelni véljük a képeken a későbbi érzelmi, gondolati rezdüléseket, a hangulati feltöltődést, a fikciós elemeket. Egyfajta sejtelmességet, titokzatosságot, amit az erdő, a fák sugallhatnak. Ezt a művésznőt méltató Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész „bizarr romantikus légkörként” azonosítja egy tömör pálya-összefoglalóban. Volt kitől tanulnia Schneller Máriának, a kolozsvári képzőművészeti főiskolán még a híres mestert, Miklóssy Gábort is tanárának tudhatta. Majd Abodi Nagy Béla és Radu Fulger is tanította. De ha a szellemi, ars poeticai holdudvarát próbáljuk körbejárni, mindenekelőtt korán elhunyt férjét, Judókát kell említenünk, akinek kísérletező következetessége, kitartása, a művészetelméleti kérdésekben is folyton elmélyülni kész hajlandósága minden bizonnyal befolyásolta a művésznőt. Nem abban, amit most felmutat, hiszen ez az anyag nem tér ki művészi performerségére, amibe közös performance-aik során olykor Mária is belelendülhetett, de abban az alkotói hozzáállásban megnyilvánul, ami a MAMŰ-sök konceptualitásából, igényességéből a férje révén rá is testálódott. Ez a kiállításon látható szuggesztív portrékról is szétsugárzik. Elsősorban a Szabó Zoltán Judóka különleges egyéniségét felidéző kitűnő portrékról, amelyek az ő festői univerzumát is behozzák a galériába, és meggyőzően tanúsítják, Schneller Mária nem csak fotografikus értelemben, de az egyéniség lényegének megragadásában, szuggesztivitásának felmutatásában is kitűnő művelője a műfajnak.

Egyéni jellegén túl tehát a tárlat családi jegyekkel is dúsítja üzenetét. Ezzel eszünkbe juttathatja a hét évvel ezelőtti rendhagyó családi kiállítást, amelyen az elhunyt férj és édesapa emlékét és életművét idézték meg élő szerettei. A fiatalok most sem maradtak ki a rendezvényből, Szabó Anna-Mária és testvére, Csongor most ugyan nem állítottak ki, a teret teljes egészében az édesanyjuk munkáinak szentelték, a rendezésbe azonban mindannyian besegítettek, ekképpen nekik is részük van a sikerben. A számos elismerést és gratulációt viszont Schneller Mária könyvelhette el a megnyitón, és joggal. A vendégkönyvbe bekerült elismerő bejegyzések szintén erre vallanak.

.