A szerep megtestesülése

Március 27-én volt a színházi világnap

Március 27-én, pénteken ünnepeltük (volna) a színházi világnapot, amelyet ez évben – a többi ünnephez, valamint kulturális eseményhez, előadáshoz, könyvbemutatóhoz, tárlatnyitóhoz, zenei fesztiválhoz hasonlóan – letörölt a repertoárról és kihúzott az eseménynaplókból a koronavírus által teremtett áldatlan helyzet. 

Mindez azonban nem gátolta meg az online kapcsolattartást, így a virtuális térben megjelenhetett és szétszóródhatott az idei színházi világnapi üzenet, amelyet – a hagyományhoz híven – minden évben egy-egy arra felkért, elismert színházi alkotó fogalmaz meg.

A színházi világnap előzményeit tekintve megemlítendő, hogy 1957. március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által elfogadott határozat alapján e napon van a színházi világnap. A Nemzetközi Színházi Intézet 1975. évi kongresszusa határozatának értelmében 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntik e napot. Ugyanazon évtől kezdődően a Nemzetközi Színházi Intézet minden évben felkér egy jelentős színházi alkotót, hogy fogalmazza meg üzenetét a színházművészetről, kultúráról, világról, amelyet március 27-én világszerte minden színházban felolvasnak előadás előtt. A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását. 

Idén Shahid Nadeem (fotó) pakisztáni drámaírót kérték fel az üzenet megfogalmazására, írását az alábbiakban olvashatják. 

A színház mint szentély

A pakisztáni Lahore város Kortárs Színháza Bulleh Shahról, a híres 18. századi szúfi költőről szóló előadásának végén egy idős férfi és egy fiatal fiú lépett oda a színészhez, aki a nagy szúfit játszotta: „Az unokám beteg, megáldaná őt?” – a színész meglepődve ezt válaszolta: „Én csak egy színész vagyok, aki Bulleh Shah szerepét játszottam a színpadon”. – Az öregember így felelt: „Fiam, te nem színész vagy, hanem Bulleh Shah megtestesülése, az ő avatárja”. Hirtelen a színház teljesen más felfogása lett nyilvánvalóvá számunkra, amelyben a színész az általa megformált szereplő megtestesülésévé válik.

A fentiekhez hasonló történetek minden kultúrában megtalálhatók. Ezek hidat alkotnak közöttünk, a színházcsinálók és az olykor tapasztalatlan, de mindig lelkes közönség között. Játék közben néha elragad bennünket színházi eszményünk, a társadalmi változások előmozdításában betöltött szerepünk, és elfeledkezünk minden másról. Amikor a jelen kihívásaira összpontosítunk, tulajdonképpen megfosztjuk magunkat attól a mélyen felkavaró lelki élménytől, amit a színház nyújtani képes. A mai világban, amikor elhatalmasodik a vallási fanatizmus, a gyűlölet és az erőszak, amikor bolygónk egyre súlyosabb klímakatasztrófa felé sodródik, meg kell találnunk a módját, hogy újra visszanyerhessük spirituális erőinket. Nemcsak a közönyt, a reményvesztettséget, a pesszimizmust és a kapzsiságot kell legyőznünk, de vállalnunk kell a világunk és a bolygónk iránti felelősséget is. A színháznak nemes és fontos szerepe van azon energiák felszabadításában és mozgósításában, amelyek megakadályozhatják, hogy az emberiség szakadékba zuhanjon.

A színház képes a színpadot szakrális térré változtatni. Dél-Ázsiában a művészek mély alázattal érintik meg a színpad deszkáját, mielőtt fellépnek rá. Ebben az ősi hagyományban összefonódik a spiritualitás és a kultúra. Ideje helyreállítani ezt a szoros kapcsolatot művész és közönsége, múlt és jövő között. A színházi alkotás szent tevékenységgé válhat, a színészek valóban megtestesülései lehetnek az általuk játszott szerepeknek. A színháznak megadatott a lehetőség, hogy szentéllyé váljon.

Shahid Mahmood Nadeem 1947-ben született Kasmírban. Díjnyertes pakisztáni újságíró, drámaíró, forgatókönyvíró, színházi és televíziós rendező, emberi jogi aktivista. A pakisztáni állami televízió volt menedzsere és aligazgatója, jelenleg az Ajoka Színház és a pakisztáni állami televízió akadémiájának igazgatója. Emberi jogi és politikai aktivistai tevékenysége miatt háromszor börtönözték be a hetvenes években, 1980-ban kénytelen volt külföldre távozni. A nyolcvanas és kilencvenes években az Amnesty International munkatársa volt Londonban, Hongkongban és Los Angelesben. Számos színházi előadás és tévésorozat rendezője, illetve dráma- és forgatókönyvírója, a nemzetközi PEN Club tagja.