A sebesség foglyai

(Folytatás május 23-i lapszámunkból)

Visszatérve Paul Virilio eszmefuttatására, sürgető követeléseire, ezek mégis dacba ütköznek, azokéba, akik az ellenálló valóságot inkább a virtuális, semmire sem kötelező semmiséggel helyettesítik. (Nemhiába ezek a mai divatszavak: easy, light, quick.) Minél kevesebb a valódi súrlódási felület, annál nagyobb a vélt örömnyereség. A sebesség kábítóan hat, mert az anyagtalanság érzetét kelti, vallja az olasz költő, Giacomo Leopardi Zibaldone című művében. A végtelenség képzetéről beszélt, amit a ló sebes vágtatása sugall, 1821-ben. Ha ma élne, vajon a gyorsulás misztikusa válna belőle? A valós idő határtalansága hasonlóképpen vonzóan hat. A sorsszerű csábítás vonzása ez, amint Virilio figyelmeztet: „A valós idő technológiái elpusztítják a jelent azáltal, hogy egy kommunikatív máshol kedvéért elválasztják a jelent a maga »itt és mostjától«, aminek nincs többé köze a világ konkrét jelenlétéhez. Hétköznapi példák erre: a számítógép bolondja este nem képes megválni a gépétől, miközben a felesége várja, hogy végre beszélgessenek, együtt legyenek.” Rávetítve Virilio megfigyeléseit az olasz utcáról a mi utcáinkra, megmosolyogtató, amit gyakran látunk: magányos gyalogosok kiabálnak mobiltelefonjukba élénk karmozdulatok és mimika kíséretében. Csupa ,,vándorló nomád, úton vannak a kommunikatív másholban. Az internetkávézóban egymás mellett ülnek a képernyők előtt, és megigézve függesztik tekintetüket a villózásra. Egymásra se néznek. Magányosságuk (autizmusuk?) tökéletes, akár órákig chatelnének. Ez a kommunikáció gyakran névtelenül (vagy álnéven) zajlik, gyorsnak és lazának kell lenni, elektronikus »small talk«, mely elég önmagának. Nem több, mint egy szórakoztató buborék. Bármerre nézünk, az egyidejűség artistáit látjuk. A villa a jobb oldalon, a mobiltelefon a balon, és suttogva még néhány utasítást is adnak egy néma jelenlévőnek gyaloglás vagy autóvezetés közben, üzleti tárgyalásokat folytatnak, vagy kevergetik az ételt a serpenyőben, s közben telefonálnak, zenét hallgatnak a rádióból, az éteren keresztül integetnek barátnőjüknek, szidják az anyukájukat… és mindehhez még tévét is néznek. Köszönhető mindez a megosztott figyelemnek. A sebesség korában nehéz megőrizni az összpontosítás fókuszáltságát. Bizonyos mértékig oldódik, és el kell fogadja az életlenséget. A látványra épülő reklámok ügyesen húznak hasznot ebből, míg a művészetek, főleg a film, a videó és a színház esztétikai tőkét kovácsol belőle. Peter Kümmel így jellemzi Frank Castorf rendezéseit: ,,Szédületes tempót diktálnak, a színpadi események egyszerre több helyen zajlanak, a harsány képiség és mozgásvilág igénybe veszi a legmodernebb szokásokhoz alkalmazkodott látást is, illetve hiszterizálja a nyugati mindennapok agresszív reklámozását. Fokozás, erősítés, szalagcímmé változtatás, feltűnés, ez a jelszó. Castorf látszólag pornográf színháza megmutatja, milyen nagy a veszély, hogy az egyén saját tanulmányainak áldozatává válik. Körül van véve nála hatalmasabb médiakísértetekkel, melyek megbabonázzák. Az egyes ember a piacok és az élettudományok szkennelt, pixelekre osztott, fragmentált, klónozott szolgája”. Castorf színpadi alakjai kamerák, mozivásznak és monitorok között nem egymással kommunikálnak, hanem mediális előképekkel és másolatokkal. A szemetet ünneplik, az ösztönök kiélését, a hűvös orgiát, miközben mindenki a végét járja, de ezt legbelül senki sem érzi. Mintha ,,korunk általános gyanúját vinné színre Castorf, hogy ez az úgynevezett belső élet már nem is létezik. Olyan diagnózis ez, mely kiélesíti hallásunkat, de a teljes igazságot nem fejezi ki.” 

Meg kell említeni a nagy tehetségű, sikeres Christoph Marthalert is, aki ellentétes értékekre alapozza munkáit: az empátiára, a megértésre, a lassúságra, az olvashatóságra, a humorra. Marthaler „erotikus színházában” nyoma sincs erőszaknak, nem állnak sorba a média eszközei, nincs harsányság és tolakodás a kommunikális szemét körül. Nem hallunk lármás reklámokat, nem látjuk a csábítás gyors gegjeit.