A saját ország nélküli legnagyobb kisebbség

Az indoiráni és indoeurópai törzsektől származó kurdok a Közel-Kelet ősi népét alkotják, elődeik több mint négyezer éve érkeztek letelepedési helyeikre. Az iszlám vallásra a hetedik században tértek át, többnyire szunniták, de megtartották etnikai és nyelvi sajátosságaikat. Körükben igen jelentős az alevik, a siíta misztikus muszlimok közössége is. 

A kurd a világ legnagyobb etnikuma, amelynek nincs saját országa, bár az első világháború vége óta független állam létrehozására törekednek. Miután a gyarmattartó országok felosztották a Közel-Keletet, négy szomszédos országhoz kerültek. Létszámukat nehéz megbecsülni az ellenük folytatott asszimilációs politika miatt, ezért nagyobb léptékben 30–45 millió közé tehető a kurd népesség száma. Törökországban mintegy 20 millióan élnek, további 20 millióan pedig Szíria és Irak északi részén, valamint Iránban és Ázsia más területein, jelentős számban a diaszpórában is. Az elképzelt Kurdisztán Nyugat-Ázsia hegyvidéki területeit foglalná magába. Sokatmondó a szólás, miszerint „a kurdoknak nincsenek barátaik, csak a hegyek”. Mivel a kurdok mindig erős hatalmak konfliktuszónája mentén éltek, ezért  egyedi kultúrájuk és nyelvük ellenére soha nem tudtak saját államot alapítani, de az arab és a török nacionalizmus nyomulása ellenére a legutóbbi időkig megőrizték identitásukat.

Bár az első világháborút lezáró, a vesztes Törökországra vonatkozó kezdeti békeszerződés nemzetközileg elismerte a kurd népnek a függetlenséghez, önálló államalakításhoz való jogát, Törökországban a kurd nemzeti mozgalmat teljesen leverték, és azóta erőszakos asszimilációs politikát folytatnak. Török politikai körökben 1935-ben a kurdok likvidálásának a terve is megfogant, de végül lemondtak róla. A kurd és Kurdisztán szavakat végleg kitörölték az iskolai tankönyvekből és a földrajzi térképekről, betiltották a kurd nyelv használatát és a kurd névadást, bezárták a kurd iskolákat. 

A kurdok ez ellen az asszimilációs politika ellen rengeteg felkelést robbantottak ki, évtizedek óta elkeseredett harcot vívnak függetlenségük elismeréséért. A terrorszervezetnek nyilvánított Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) szakadárjai 1984 óta kisebb-nagyobb intenzitással fegyveres felkelést folytatnak Törökország keleti és délkeleti régiójában az egyenjogúság és a függetlenség elérése érdekében. Mivel a kurd törekvések a török állam integritását fenyegetik, a katonai jelenlét, a közúti ellenőrzés, a páncélozott kocsik felbukkanása mindennapi gyakorlat a keleti országrészben.

A kurdok egyedül Irakban kaptak autonómiát a nemrég lezajlott függetlenségi népszavazás eredményeképpen, miután – több tízezer kurd lemészárlásán túl – sikertelennek bizonyult a kormány igyekezete a kurd lakosság beolvasztására azáltal, hogy a hagyományos kurd területekre arab törzseket telepített. Önálló parlamenttel, kormánnyal és hadsereggel rendelkeznek. Az iraki Kurdisztán önállósodása azonban jelentős ellenreakciókat váltott ki a jelentős kurd kisebbségekkel rendelkező országokból, mivel azok attól tartanak, hogy ez felélénkíti az országaikban élő kurd kisebbség függetlenedési törekvéseit. Amúgy sem Iránban, sem Szíriában nem rózsás a kurdok helyzete, ahol megvonták tőlük az állampolgárságukat, és nem ismerik el a kurd nyelv létjogosultságát.

A Közel-Keleten egyedül Izrael támogatja egy önálló kurd állam létrejöttét. Az Amerikai Egyesült Államok kettős politikát folytat, mivel érdeke azt diktálja, hogy egyszerre legyen jóban török NATO-szövetségesével, másfelől pedig támogassa az Iszlám Állam elleni harcban megbízható szíriai partnereként megismert kurd milíciákat.

Az etnikai és vallási kisebbségekkel szembeni magatartása ma is erősen bírált problémája az amúgy eredményesen politizáló Törökországnak. Az emberi jogokkal, különösen a kurd kérdéssel foglalkozó szervezetek az országon belül erős nyomással szembesülnek. Nemhiába, hiszen az emberi jogok biztosításának még a látszata sem adott. Az oktatás kizárólagosan törökül zajlik mindenhol, a kurd nyelv nem használt az általuk többségben lakott települések közigazgatásában, a kétnyelvűség teljesen ismeretlen fogalom. A kurd kisebbség kulturális jogai teljes mértékben korlátozottak. Manapság is hatalmas nyomás nehezedik az esetlegesen megtűrt és állami befolyás alatt tartott kurd médiára, kulturális és nyelvi intézményekre. A diszkrimináció mindennapi gyakorlat, a kurdok nehezebben kapnak bizonyos beosztásokat; közalkalmazotti és katonatiszti tisztségeket nem viselhetnek. 

A török demokrácia úgy működik, hogy a többség megválasztja a kurd nemzetiségű polgármestert, majd nem sokkal utána – valamilyen indokot találva – az államhatalom leváltja őt, és a számára megfelelőbb személyre cseréli fel. De amúgy a kurdok is igyekeznek borsot törni a török hatóság orra alá, amikor többnyire terrorizmusra hivatkozva bezárják, jogilag semmissé nyilvánítják a kurd pártot, amely rögvest nevet változtat az újabb megszüntetésig. Ez a folyamat eddig már tizenegyszer lejátszódott. Nem csoda hát, ha a kurd fiatalok könnyen radikalizálódtak, és a 2013-as békefolyamatot megelőző évtizedekben bizony fegyveres ellenállást is tanúsítottak. Különösen az Ararát-közeli falvakban folytak súlyos harcok; szétlőtt házak tucatjai és a szokásoshoz képest többszörös rendőri-katonai jelenlét utal ma is minderre. Bár a kurdok önállóságuk elérésének célja terén hajthatatlanok, azért még a közösségeiken belül is egyesek számára a kisebbséget eredményesebb elárulni, mint megvédeni. Tanácsosabb hallgatni, mint beszélni. Dehát a történelem, kivétel nélkül, nemcsak a hősökről, hanem „eredményei” alapján az árulókról is szól.

A török, balkáni politikára jellemző kettősség jegyében a kilencvenes évektől kezdve az államhatalom igyekszik hangsúlyt fektetni a női egyenjogúságra. Próbál az európai jogvédők számára megfelelni, miközben a kisebbségeik iránti viszonyulás teljes mértékben az európai demokrácia gyakorlatán kívüli. A kurd nép jövőjére, megmaradására nézve kedvező népesedési mutatóik biztatóul szolgálnak, miközben – a világ haladásával megkerülhetetlenül – a fiatalok körében kiterjedt szekularizáció egy kedvezőtlenebb jövőképet vetít előre. A török hatóságok törekvései sem bíznak mindent a véletlenre.

A beolvadásukat gerjesztő politikai lépésként a kilencvenes években négy-ötmillió kurdot eltelepítettek szülőföldjükről Törökország különböző vidékeire. Elsősorban nagyobb városokba, ahol sokkal nehezebb megőrizni az identitást. Ezt a kitelepítési folyamatot sehol sem találjuk leírva (még), hiszen a diktatórikus államban a tudománynak is alá kell vetnie magát a politikának. De egyre több tanulmány jelenik meg a kurdok külföldi elvándorlásáról, szocializációjáról, hiszen a becslések szerint ötmillió kurd élhet egykori anyaországa, Törökország határain kívül. Főleg Németországban, Franciaországban, Kanadában. Nem is gondolnánk, hogy amikor külföldön dolgozó török vendégmunkásokról beszélünk, például a Németországban élő mintegy hatmilliós török közösségről, teljes mértékben helytelen a hozzáállásunk. Hiszen a hatmillió török állampolgár közül hozzávetőlegesen kétmillió kurd nemzetiségű. Márpedig a kilencvenes években a Magyarországon dolgozó erdélyi magyar sem vette jó néven, ha románként emlegették…

A külföldön élő kurdok, sokan fiatalok, nagyrészt politikai okokból menekültek, nemigen mennek, mehetnek már haza. Identitásuk szabad megélése, a közösségük jogai melletti kiállásuk nem támogató tényező a hazamenetelre nézve. A migrációból adódó veszteségek ellenére a jövő mégiscsak reménységgel kecsegtet, hiszen a kurdok népesedési mutatói kedvezőbbek a törököknél. A nagycsalád megszokott gyakorlat. Ott-tartózkodásom során olyan személlyel is beszélgettem, akinek húsz testvére volt, igaz, édesapja – nem egyszerre „birtokolt” – több feleségétől.

A 2013-as enyhülést, békülést követően létrejöhetett egy, az állam által elfogadott kurd intézmény (angolul Living Language Institute, magyar fordítása Élő Nyelv Intézet), miután korábban a még létező két kurd iskolát megszüntették. Egyetlen állami tévécsatornájuk van, felső irányítással, mivel kizárólagosan a kormány tarthat fenn kisebbségi (kurd) televíziócsatornát, ahol nyilvánvalóan saját érdekei szerint mutatja be a kurd kérdést. Bár törvénytelen, azért léteznek megtűrt regionális tévéadók, amelyek megfelelő önszabályozással, mindennemű politikai állásfoglalást kerülve a kurd kultúra közvetítői. A nem kormányzati szervezetek működése is tiltott, a kurd nyelvet pedig hivatalosan sehol sem szabad használni. A kétnyelvűségnek még a csírája is teljesen ismeretlen fogalom, az utcanevek mindenhol egynyelvűek. De azért a kurd nyelvhasználat elterjedt a közösségekben. A kívülálló persze nem észleli, hogy mikor beszélnek törökül és mikor kurd nyelven. Azt sem, ha – városon aligha, vidéken viszont elég gyakran – az imám nem törökül, hanem kurdul idézi meg Allah nagyságát. 

Egy rövid utazás nyomán nem lehetséges átfogó véleményt mondani az országról, emberekről. Főleg akkor, ha a kommunikáció nehézségekbe ütközik. A kétnyelvű kurdok nem beszélnek angolul, legfeljebb diplomás képviselőik némelyike. A kívülálló azt sem tudja,  mikor beszélnek anyanyelvükön, mikor az – általuk éppúgy ismert – állam nyelvén. Ráadásul a kényes kérdések feltevéséhez megfelelő közeget kell találni, és gyakran nehéz különbséget tenni az őszinte, vagy a fenntartásokkal teli válaszok között. Sokszor a kérdés meg sem fogalmazódhat, vagy másképpen tevődhet fel. A nehézségeik ellenére bizakodók, életszeretők, beszédesek. Közösségeikben bizonyára fokozottabbak a megélhetési gondok, a szabadságjogaik beszűkítése miatti frusztráció, vagy akár zavaró lehet a megosztottság, a mindenhol fellelhető korrupció. Mégis vidámak, bármikor táncra perdülnek. Ilyenkor fel sem tűnik, hogy kurdnak lenni nem könnyű.