Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Húsz éve jelent meg Baricz Lajos első verskötete. Azóta nagyon sok ilyen könyve látott napvilágot, idén májusban is egyszerre három: a Keresem a Fényt című szonettgyűjtemény, az Áldd meg, Isten című válogatása, valamint a Vándorbölcső, amelybe újabb gyerekverseit gyűjtötte egybe. Ezek bemutatására fogtak össze a marosszentgyörgyi irodalom- és művészetkedvelők, illetve meghívottjaik, és május 31-én a római katolikus plébánia tanácstermében tartalmas, jó hangulatú esten köszöntötték a szerzőt. A Moldovan Bence Irén vezette rendezvényen minden nemzedék képviseltette magát. Baricz Lajos munkásságát Nagy Miklós Kund és Sófalvi Szabolcs polgármester méltatta, Magyari Júlia festményeiről Czirjék Lajos beszélt. Közreműködött Pataki Ágnes, Sófalvi Kristóf, a Kolping család énekkara, a Jubilate Deo, a Szent György kórus. Bölöni Domokos írását Szántó Edit olvasta fel. Ezt közöljük mellékletünkben.
Baricz Lajos (1958, Borzont) 1984 óta szolgál, 1990 óta pedig a városiasodó nagyközség, Marosszentgyörgy megbecsült, méltán népszerű plébánosa. Hajléképítő, hitélet-irányító, művelődésszervező, lapszerkesztő (Harangszó), hitének és népének önzetlen, elvhivatott, elkötelezett munkása. A közösség lelki életének gondozása és a leghétköznapibb értelemben vett népszolgálat azonos súllyal tölti be és táplálja mindennapjait, edzi szervezetét, gazdagítja tapasztalatát: ez ad értelmet az elmének, ez dúsítja ihletét, ez fogja kévébe valamennyi sorát, ez a ritka szép „szervezőelv”: a keresztényi szeretet.
Az általa alapított, szerkesztett Harangszóban megjelent írásai pontos és hű képet rajzolnak szerzőjükről. A lélekemberről, aki szorgos munkájával, a szolgálatot gazdagító, a hangulatot színező verseivel is maga köré gyűjti népét, amint azt a Psalmus Hungaricus költője kérte; a művelődésszervezőről, akinél „fellépni” a Kolping-teremben megtiszteltetésszámba megy; a publicistáról, aki lapot szerkeszt, cikkeket ír, figyelmét semmi lényeges dolog el nem kerüli, és markáns a véleménye mindenről; Isten felkent szolgájáról, aki íme, több mint három évtizede munkálkodik a városiasodó Marosszentgyörgyön.
Sorait az örömhír, az evangélium hirdetésének jegyében veti papírra. Nagy népszerűsége azzal is összefügg, hogy szívesen ír a megyei és más lapoknak, beszél a rádióban, tévében –, s az emberek, felekezeti hovátartozástól, nyelvtől függetlenül is könnyen rá tudnak hangolódni mondandójára, kedvvel azonosulnak a szelíd szavú páter rokonszenves habitusával. Szövegei is olyanok, mint maga az ember: figyelemfelhívók, közérthetőek, lényeges jegyük az a személyesség, amelynek révén a hívek és érdeklődők barátságos közelségbe kerülhetnek a beszélővel, az íróval. Különösen megkapó részéről a kedves közvetlenség, amely minden kapcsolat éltetője; s nem akármilyen „hangulati ráadás” erre a gyergyói (borzonti) lélek jellegzetes humora, amely a világ végére is elkíséri.
Egyik legnagyobb élménye, hogy Rómába zarándokolva megérhette élete nagy találkozását Szent II. János Pál pápával. Amikor közelebb merészkedhetett, kibuggyant belőle: „»Sancte Pater! Nos sumus sacerdotes ungaresi ex Romania. Benedice nos et populum nostrum!«, vagyis »Szentatya, romániai magyar papok vagyunk. Áldj meg minket és népünket!«
Már-már túllépett rajtam – folytatja. – De mégsem. „Mosolygott, egy lépést tett felém, kezét nyújtotta, kezet fogott velem, és mondta: »Orationam meam quotidianam facio pro vobis. Benedicat vos omnipotens Deus, Pater et Filius et Spiritus Sanctus.« »Mindennapi imáimat értetek végzem. Áldjon meg titeket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek!«
Közben keresztet vetettem magamra, és válaszoltam: Ámen!
Arcomon végiggördültek az örömtől és meghatottságtól a könnyeim. És aláhulló könnyeimen át láttam, hogy valóban továbblépett.
Így látom most is Őt, nézem láthatatlan könnyeimen keresztül, amint továbblép az örökkévalóság útján. És hiszem, hogy ő, aki jó Pásztor volt itt a földön, közbenjár értünk az igazi jó Pásztornál, és kéri az Úr áldását ránk is, akiket továbbra is fújdogálnak a hideg, rideg szelek.” (Találkoztam a Szentatyával)
Aki ilyen útravalót kap, annak mesésen bő a tarisznyája. Jut jó szó, balzsam, és juttat is belőle, mindenkinek.
Akit nagyon szeret az Úr, minden bizonnyal meg is próbálja. Fáradhatatlan szolgálati, közéleti, nevelési, művelődési tevékenysége, kimerítő munkája közben az elmúlt években két alkalommal is súlyosan megrendült az atya egészségi állapota. A kitűnő orvosi beavatkozásnak és a Gondviselésnek hála mindkét alkalommal kilábalhatott a betegségből, melynek hosszú napjai, hetei alatt mindvégig mellette álltak, aggódtak és imádkoztak életéért paptársai, egyházi feljebbvalói és hűséges hívei.
A gondos kezelésnek, a szakavatott ápolásnak, erős hitének és életerejének köszönhetően szervezete felülkerekedett a romláson. És Baricz Lajosnak arra is jutott figyelme, hogy a kezelési időszak alatt minden mérőműszernél érzékenyebben szemlélje és figyelje önmagát és környezetét. Szenvedésének és gyógyulásának lírai kivetülése az a tizenkét, szonettformában megírt „beteg-vers”, amelyek a Harangszó 2017. júniusi számában tanúskodnak kórházi kálváriájáról.
2002-ben indult könyvszerzői pályája, akkor három könyve is napvilágot látott, kettő a felnőtteknek, egy a gyermekeknek készült.
2022-ben, két „röpke” évtized múltán ismét azonos „felállásban” rukkol elő három kötettel, és ezek egyike most is a gyermekekhez szól.
Hiszen a pap bácsi a gyermeksereg és az ifjúság kedvence is (bár tudtommal nem futballozik). A két évszám közötti időszak alatt csaknem nyolcvan könyvet jegyez Baricz Lajos – és ihlete, szorgalma, munkabírása arra enged következtetni, hogy a líra és a próza, a lap és köréhez tartozó kiadványok száma akár a százat is elérheti.
Miközben ezúton is köszöntöm a fáradhatatlan szerzőt és barátot, gratulálok céltudatos, elkötelezett, erős hittel végzett, kitartó és hatékony munkásságához, tiszteletteljes szeretettel idézem az Itthon vagyok című szonett záró részét, amelyben megható őszinteséggel csillan fel Baricz Lajos derűlátó személyisége: „Mögöttem a kórház, tündököl a nap, / hogy újra kint vagyok, reménységet ad: / a jó Istennek még terve van velem. // Sokan segítettek, áldd meg, Istenem! / A könnyeim hullnak, a szavam dadog. Hála az Istennek, ím, itthon vagyok!”
Legyen és maradjon mindvégig itthon, szeretett hívei, áldott népe körében.