Karácsony a szeretet és a fény ünnepe – világszerte ezzel a sztereotípiával ivódott be keresztény kultúránkba a történelmi korok előtti eleink pogány rítusa, ami jelezte, hogy a sötétség fölött győzedelmeskedik a fény, a rosszat legyőzi a jó, és a természet új ciklusába lépett. Az évezredek során a különböző kultúrák sajátos vallási vagy világi szimbólumokkal, tartalmakkal ruházták fel e jeles napot. Nem véletlen, hogy 2000 éve a keresztény világban a szeretet, az ajándékozás, a család ünnepeként szekularizálódott. Tartalma is változott, korok, ideológiák szerint. Mindenki saját belátása szerint viszonyult ezekhez a külső tényezőkhöz. Egyvalami azonban biztosan áthidalta az évezredeket. Az ünnep alkalom a bensőséges önvizsgálatra, amely talán ennek kapcsán ilyenkor – a szürke mindennapoktól eltérő fényünnepen – erősödik meg a legjobban. Az ünnep alkalom a számvetésre, arra, hogy talán elgondolkodjunk azon: volt-e karácsonyunk az év más napjaiban is? Képesek vagyunk-e máskor is nyitni, befogadni, elfogadni, önzetlenül szeretni, segíteni, támogatni mást? Sajnos úgy tűnik, hogy a közösségi érzés, a szolidaritás, az összetartozás valahogy kikopni látszik ebben a számítógépes kütyük generálta, elegyéniesedő művilágunkban. És erre alaposan rásegített a világjárvány, a karantén, a bezárás, a közös gondolkodást szétziláló kulturális intézményekre vetett korlátok, a vélt vagy valós szociális távolságtartás. Családokat, baráti társaságokat megbontó éles értelmi és érzelmi határokat húz a megosztás oltottak és oltatlanok között. A félelem, az aggodalom, a megválaszolatlan kérdések sokasága lepkebábok leplét vonta körénk. Téves vagy a valósághoz közelebb álló világszemléletünket egyre inkább bebetonozza az egyoldalúság. Egyre többen ugyanilyen radikálisan viszonyulunk egymás sikeréhez vagy sikertelenségéhez. Többen saját képességeik képtelenségének vitriolját fröccsentik másokra a világhálón és azon kívül, anélkül hogy arra gondolnának, mivel tehetnék ők jobbá, szebbé e világot. Az utóbbi időben elég sok kihívás elé nézünk, amelyekhez némiképpen talán másképp kellene viszonyulnunk a vádaskodás, a kölcsönös stigmatizálás helyett, legyen az a vírusjárvány, a migránskrízis, a klímaváltozás, genderkérdés vagy lokális szinten a helyi adminisztráció. Egyre inkább hiányzik közösségeinkből az empátia, a tolerancia, az együttérzés. Pedig a ma még távolinak tűnő globális veszélyeket, ugyanakkor az egyéneket közvetlenebbül is érintő gondokat csak közösen, együtt – nemre, fajra, nemzetre, vallásfelekezetre és egyéb megkülönböztetésre való tekintet nélkül – tudjuk elkerülni, megoldani, lehet, hogy még ebben az emberöltőben. Ehhez kell az időnkénti önreflexió, a szeretet, s mindaz, ami kikopni látszik egyre inkább virtuálissá váló világunkban. Húzzuk el a sötétítőt, nyissuk ki az ablakot, és engedjük be a napsugarakat, a meleget lelki szobánkba… a fény ősi ünnepén… és máskor is! Erre is teremtettek.
