A művész, aki híres zenész is lehetett volna (2.)

Csáth Géza, azaz Brenner József orvostanhallgatói tanulmányai mellett hódol művészi szenvedélyeinek. 1904-ből származik egyik, Kosztolányi Dezsőhöz írt levele, melyben beszámol mindennapjairól: „Reggel 9 órakor fölébredés; fölkelés 10-re. Újságolvasás az egyetemi körben. 11 kor előadás. 12 kor ebéd. Délután politizálás Decsy Sándor közbenjöttével és kláber. Azután én festek sötétig (…). Sötét beálltával hegedülök vagy a tollammal a papiroson végezek belletrisztikai száraz... ást.” Tehát az ifjú egyetemista József a tanulás mellett sokat törődött a művészettel és az akkor rendkívül népszerű kláber nevű kártyajátékkal. Ebben a játékban „a logika, a memória, valamint a kombinatív készség mint alapkövetelmények mellett ajánlatos némi fifika, sőt huncutság is” – írja a játékot részletesen bemutató Pusztai Lajos és Tőzsér Zoltán.

Zenei műveltségét jelzi egy Sándor nevű barátjának írt levele, melyben egy kottagyűjteményt ajánl. Már elöljáróban megemlíti, hogy egy jó előadónak nem elég gépiesen, pontosan visszajátszania a kottába leírt hangjegyeket. Egy igazi zongoristának jó képzelőerővel kell rendelkeznie, mert másképp lehetetlen felemelkedni a szerzőkig. „Az öreg Bach mindenekelőtt. Ez reggelre való muzsika. Tisztafejű, friss, nemrég mosdott embernek való, aki reggeli kávé után zongora mellé ül.” Bár Bach muzsikája a szemet is gyönyörködteti a tökéletesen megkomponált struktúra által, az igazi csoda mégis a hangzás révén világosodik ki, ezért Bach a „géniuszok királya”.

Mozart zenéjének különlegessége a tökéletesen kivitelezett zenei formában rejlik: „az a tálalási művészet, amellyel a zeneszerző az eledelét a hallgatóság elé adja. A melódiák mint tortarétegek emelkednek egymás fölé, amelyeket bizonyos kapcsoló zenei formációk finom krémje ragaszt össze, s amikor vége az utolsó akkordnak, kész a gyönyörű zenei sütemény”. Haydn muzsikáját nem látja annyira elbűvölőnek Brenner József, mint Mozartét, de mindenképp ajánlja.

„Megjegyzem, hogy Beethovent este, leginkább gyenge lámpavilágnál kell játszani. Sejtelmes félhomályban. Ő komoly ember, férfiasan szentimentális ember. Ő az éjszakához írt himnuszt (amint a 23. szonáta második tételében megtalálja). Titáni vágyai voltak, és titánian viselte a válogatott komiszságokat, amelyekkel a Sors kegyeskedett neki.” Ilyen jellemzést csakis olyan embert tud írni Beethovenről, aki mélyen átérzi a művész zenéjét.

Schumann monumentális egyéniségként jelenik meg Brenner levelében. Ő az a zseniális zeneszerző, akinek „apró dalocskái zongorára bámulatos poétát árulnak el, akinek szívverésére az egész idegrendszerünk rezonál. Csak könnyű dolgokat küldtem (…), a többi zongoramunkája igen nehéz, csak zongoravirtuózoknak való”.

Chopinnek, ennek a nagy „melódia-elmének” a muzsikáját „alkonyatkor, lámpagyújtás előtt ajánlom”. És ugyanígy ír még számos XIX. századi zeneszerzőről, míg elérkezik Bartókhoz, akit Csáth Gézaként kezdett el népszerűsíteni, ő is Bartók első rajongói közé tartozott. Barátjának úgy ajánlja az ifjú Bartók művészetét, hogy azok „csak tisztán hangolt zongorán játszhatók (…), és egyszerűségükben is egy bámulatosan bonyolult, érzékeny kedély és a különösségeket kedvelő fül művészi életéről beszélnek”.

Csáth Géza jó tanácsként azt javasolja barátjának és minden kezdő zongoristának, hogy ne csak a hangjegyeket igyekezzen látni, hanem „gondolja el, hogy ember van a hangjegyek mögött, és olvasson utána a lexikonból: miféle ember. Válassza ki a kedvenc darabokat a sok közül, de méltányolnia kell mindannyit. És ez a tőke, amelyet így gyűjt, egyúttal alkalmat ad magának, hogy mindenféle muzsikát első hallásra is értékelhessen”.

Brenner József 1909. október 30-án kapta meg orvosi diplomáját, és két nap múlva, november 1-jén már gyakornokként tevékenykedett a Királyi Magyar Tudományegyetem Elme- és Idegkórtani Klinikáján.

A következő év nagy fordulópontot jelentett Csáth életében. Dér Zoltán kutató segítségével tudhatjuk, hogy Kosztolányi Dezső és Csáth Géza is babonásan féltek a legkisebb betegségektől is. Kosztolányi felesége feljegyzéseiből tudjuk, hogy az író rettegett minden karcolástól: „ha meglátott a keze fején egy parányi pörsenést, rémülten kapta magára a ruháját, kocsiba ült, s kihajtatott valamelyik klinikára. Vagy Brenner Józsefhez, vagy öccséhez a Szent István Kórházba, vagy Rajz Sándorhoz a Rókusba. Mikor fiuk megszületik, ha lehet, még fokozódik ez a félelem. Fél a tüdőgyulladástól, amely feleségét környékezi, fél a maga szívgyöngeségétől, s félti apját a század legszörnyűbb betegségétől, a ráktól”. Kosztolányi tehát tipikus aggódó volt az egészségét illetően. Bármennyire is különös, de az orvos végzettségű Brenner József is hasonló – talán örökölt – rémképekkel viaskodott. Míg a mások életét orvosi higgadtsággal volt képes végigmérni, ha őróla volt szó, akkor feledésbe merült minden orvosi tudása, csak a halál rémképei lebegtek szeme előtt. Így történt, hogy 1910-ben egy egyszerű gyulladást ő már tüdőbajként értelmezett, és hiába igyekezett megnyugtatni őt az orvos, a huszonhárom éves diplomás orvos összeomlott idegileg. Morfiummal igyekezett enyhíteni rettegését. Naplóbejegyzéséből percnyi pontossággal tudunk az első adag morfiumról: 1910. április 17-én reggel fél hatkor, „a gyönyörű tavaszi nap első sugaraiban” befecskendezte magának az első adagot. Tisztában volt a kockázatokkal, de az első tapasztalat szerinte annyi volt, mintha egy pohár konyakot ivott volna meg, viszont lelki gyötrelmei teljesen elillantak. Akkor még úgy vélte, „szabadulásom könnyű és biztos leend. Nem kell félnem a nehézségektől és attól, hogy az átkos fecskendő nélkül nem fogok tudni élni”. Érdekes, hogy ideggyógyászati tapasztalatait követően is jobban tartott a betegség gyanújától, mint a bódító szer kockázataitól.

Betegség már nem volt, de a morfium maradt. Kezdetben még nem jelentett gondot. Az író Csáth Gézát 1912-ben Adyval egyszerre vették fel a Martinovics szabadkőműves-páholyba. Ezt a megtisztelő pozíciót több művének köszönheti: 1911-ben a pesti Magyar Színházban bemutatták két drámáját, a Janikát és a Hamvazószerdát; 1911-ben jelent meg orvosi szakkönyve Az elmebetegségek psychikus mechanismusa címmel; ugyanebben az évben adták ki a Délutáni álom című, novellákat tartalmazó kötetét, valamint zenei témájú írásait, a Zeneszerzőportrékat.

1913-ban már minden bizonnyal komoly jelei lehettek a morfiumnak, mert elvonókúrával próbálkozott a leszokásról – pedig kezdetben ő maga azt hitte, ez gond nélkül fog menni. Ekkoriban fürdőorvosként tevékenykedett. Nagyon szerette ezt a munkát, mert szép környezetben, teljes ellátással és szebbnél szebb hölgyek körében végezhette dolgát. Ő volt a fürdő Casanovája, szinte bármelyik hölgyet megkaparinthatta. Naplójában részletesen leírta, kit hogyan csábított el, sőt statisztikát is vezetett ilyennemű tevékenységéről.