A mikrofon nem vár…

Születésnapi beszélgetés a 80 éves Tóth Béla rádiószerkesztővel

– Kedves Béla, tisztázzuk már az elején: Marosvásárhelyen születtél, itt éltek a szüleid, s mégis a középiskolát 1954-57 között a politikai okokból bebörtönzöttek hírhedt észak-erdélyi városában, Máramarosszigeten végezted. Miért? Mesélj gyermekéveidről.
– 1940. október 2-án születtem Marosvásárhelyen, a Kisállomás mellett, a Béke utcában. Zárójelben mondom: annyi minden változott azóta, de ennek az utcának most is ez a neve... Talán a velem egyidős korosztály még emlékszik a ’46-’47-es éhínségre, a háború utáni évek nehézségeire. Édesanyám egy Máramarossziget melletti kis faluban született, Felsőrónán, ahol magyarok, ruténok és lengyelek éltek együtt. Ott éltek anyám testvérei és nagymamám, akit Mamukának hívtunk, és gazdálkodásból tartották fenn magukat. Ők hívtak, hogy mellettük nekünk is kijut a mindennapi betevő. Ennek köszönhetően költöztünk Máramarosszigetre, ahol 1947 szeptemberében beírattak a Petőfi Sándor elemi iskolába. 1946 és 56 között éltünk ebben a kisvárosban a szüleimmel és három testvéremmel. Édesanyám 1956 márciusában meghalt, s édesapám testvéreimmel visszaköltözött Marosvásárhelyre. Én ott maradtam még egy évet, hogy érettségizzek. A következő évben, 1957-ben, érettségi után jöttem vissza Marosvásárhelyre.

– Mi következett ezután?
– Felvételiztem az orvosira, bejutottam, de hely nélkül. Közben kaptam egy fülest, hogy hamarosan beindul a Marosvásárhelyi Rádió, s oda esély lehet bejutni. Jelentkeztem Kovács Istvánnál, Pisti bácsinál, ő volt akkor a „mindenes” ebben az ügyben. ’58 január 1-jén – még nem voltam 18 éves, minden papírt édesapám írt alá, vállalva értem a felelősséget – felvettek a rádióhoz. Alkalmaztak, s egy másik fiatallal, Asztalos Oszkárral elküldtek a Kolozsvári Rádióhoz tanulni, a műszaki dolgokkal ismerkedni. Február vége felé tértünk vissza, amikor már lázasan készültek az első adásra.
– Milyen érzés visszagondolni arra, amikor „megszólalt a Székelyföld”, s az első marosvásárhelyi adásnál – 1958. március 2-án – te is ott voltál a műszaki csapatban, ott bábáskodtál, s elhangzott Jakab Margit első beköszöntője az éterben?
– Visszagondolni a Marosvásárhelyi Rádió első napjaira? Hirtelen nem is tudom, mit tartsak fontosabbnak... Talán arra gondolok, hogy az akkori Magyar Autonóm Tartomány lakosainak ez volt a legnagyobb vívmánya. 1958. január 1-jén már összeállt a csapat, március 2-áig összekovácsolódott. A Jakab házaspár – Manyika és Ernő, a Bukaresti Rádió magyar adásának munkatársai – vendégbemondóként így kezdték az adást: Megszólalt a Székelyföld! Ez a három szó hangzott el először az éterben. Aztán 27 évig, 1985. január 12-ig lehetett hallani, hogy: „Itt Marosvásárhely, Románia, középhullámon az 1197, az 1323 és az 1593 kHz frekvencián…” Arra emlékszem még, hogy akkor, március 2-án népszámlálás és választások voltak Romániában.
– Kik voltak a Marosvásárhelyi Rádió magyar adásának alapító tagjai?
– Az alapító tagok: Papp Ferenc író, igazgató, Aczél Ferenc, Kovács István, Vincze Ferenc, Sós Árpád, Lázár Éva, Lukács János, Huszár Ilona, Weisz Etelka. A műszakon: Asztalos Oszkár, Tóth Béla. Titkárnő: Hudák Anna. Közülük rajtam kívül talán Weisz Eta él még, de többet nem tudok róla.
– A vásárhelyi adás előtt mindig egy fülbemászó szünetjel jelezte, hogy következik. Ki volt ennek a szerzője, s miért nem hallhatjuk ma is?
– A szünetjellel kapcsolatosan röviden: zenéjét Kozma Mátyás orgonaművész szerezte a Szolgáld a hazád c. kórusműre, rádióra átdolgozta Borbély Zoltán zeneszerkesztő. A szünetjeleket 1990 után kivették.
– Induláskor miért csak egy fél óra volt a magyar adás?
– Azért, mert a Román Rádió bukaresti vezetősége ennyi adásidőt jelölt ki/engedélyezett a Marosvásárhelyi Rádiónak. Fél óra román, fél óra magyar. Később aztán „lazult” a kötél, s lassan két óra lett belőle.
– Milyen volt a kapcsolat a román és a magyar szerkesztők között?
– Fontosnak tartom elmondani: 1985. január 12-ig a Marosvásárhelyi Rádió egy nagy család volt. Ez a vezetőségnek, a kollégák összefogásának, munkaszeretetének és egymás megbecsülésének köszönhető.
– 1977-ben, amikor befejezted a négyéves, látogatás nélküli bukaresti újságíró-fakultást, előléptettek rádiószerkesztőnek. Előnyt jelentett, hogy korábban két évtizeden át a technikai osztályon dolgoztál, a terepen készült felvételeket vezetted?
– Magától értetődik, hogy igen. Sokszor elmondtam: 20 évet jártam egyetemre, hisz szerkesztők között dolgoztam. Mint terepes hangtechnikus figyeltem a szerkesztőket, hogyan készítik az anyagot, a riportokat, az interjúkat. Ahogy mondani szokták: loptam a szakmát. Sok mindent megtanultam, s még jobban megszerettem a rádiózást.
– Milyen műsort vezettél ’77 után, aminek te voltál a „keresztatyja”, vagy általad vált később sikeradássá?
– Amint felkerültem a szerkesztőségbe, először riporter voltam, 1984-ben lettem szerkesztő. Addig az ipargazdasági rovatnál dolgoztam, a Gazdasági szemle riportereként. 1985. január 12-én, felsőbb utasításra, a Marosvásárhelyi Rádió beszüntette adásait. 1985. március 1-től a marosvásárhelyi konzervgyár alkalmazottja lettem, ahol egy évig csak épp konzervet nem készítettem, szinte minden irodai osztályon megfordultam. ’86-tól kineveztek a konzervgyár autóparkja szállítási vezetőjének. A ’89-es decemberi eseményeknek köszönhetően a régi munkatársakkal közösen visszafoglaltuk a rádiót. Így történhetett meg, hogy egy adott pillanatban reggel 6-tól 9-ig a szállítási osztályon dolgoztam, 9-11 között a Maros megyei Megmentési Frontnál voltam, utána a rádiónál, ha kellett, késő estig. 1990. április 2-án teljes munkaidőre visszamentem a rádióhoz, ahol most is aktiválok.

– Mit szerkesztettél ’90 után?
– 1990 áprilisától szerkesztettem az Élő történelem c. műsort, öt évig. Olyan embe-reket szólaltattam meg, akik politikai foglyok, börtönviseltek, a rendszer által meghurcolt értelmiségiek voltak. Szerdánként délelőtt volt a Terefere, amit Borbély Melindával szerkesztettünk. Ebben a műsorban kapott helyet a Panaszosok a mikrofon előtt, ami igen kedvelt műsor volt. Sokan fordultak észrevételeikkel, panaszaikkal a rádióhoz, és sokuk problémája meg is oldódott, hisz olyan meghívottaink voltak, akik kulcspozícióban dolgoztak. Továbbá a Hitvilág, Igehirdetés, Gazdaélet, Agrárgazda  szintén nagyon hallgatott műsorok voltak. 1990-től én hoztam be a március 15-i ünnepi műsorokat vidékről a rádióba. Később élő adásokat készítettem Székelykeresztúrról, Petőfi és Bem tábornok utolsó találkozásának színhelyéről. Következett a Vendégségben, a Marosvásárhelyi Rádió élő adása, amelyet 2020-ban is szerkesztettem, felváltva Sármási-Bocskai Jánossal. Augusztus 13-án pl. Nyárádszeredának, Tóth Sándor polgármesternek és Szabó Árpád megyei tanácsosnak voltam a vendége. Rádiós pályám utolsó „vendége” október elsején szólalt meg Tusnádról – Albert Tibor, aki 2004 óta polgármester, polgármesterjelölt. Ezután a Vendégségben c. rovatot Sármási-Bocskai János egyedül fogja szerkeszteni.
– Említetted, hogy 1985. január 12-én megszűntek a vidéki adók, de ti, akik ott dolgoztatok, még bíztatok abban, hogy egyszer ismét lehet hallani: Itt Marosvásárhely! Köszöntjük a hallgatókat!
– Miután megszűnt az adás, mi, a volt rádióskollégák minden év január 12-én összeültünk valamelyik marosvásárhelyi vendéglőben. Konyak mellett meséltünk, felemlegettük a régi szép időket, amit a sarokban ülő „nyakkendős úriember” vizsla szemekkel figyelt…
– Mekkora a Marosvásárhelyi Rádió szórásterülete, hány megye tartozik ide, hol jártatok a 40 év alatt, esetleg hová nem jutott el a szerkesztőség autója, bár minden szegletben történtek érdekes, fontos dolgok?
– A rádió szórásterülete a teljes Székelyföld, Maros, Hargita és Kovászna megye, és ide tartozik Brassó, Szeben és Beszterce-Naszód megye is. Megpróbáltunk mindenhova eljutni, de leggyakrabban a Székelyföldet látogattuk.
– Mennyire foglalt egy rádiószerkesztő, mennyire kell pontosnak lennie?
– Annyira foglalt, amennyire szereti a szakmáját. Ha kimozdulok a városból, mindig velem van a mikrofon, mert sohasem tudhatom, hol, milyen témával találkozom, amit fel tudok használni műsoraimban, és azt rögzítem. Ha találok olyan témát, ami azonnal fontos lehet a hallgatóknak, akkor mobiltelefonról bejelentkezem, és tájékoztatom a kedves közönséget. Emiatt több pozitív visszajelzést kaptam. Pontosságomról csak annyit: azért vagyok híres e téren, mert a mikrofon nem vár – akárcsak a vonat –, ha eljön a pontos idő, az adásnak meg kell szólalnia.
– Szerencsés embernek tartod magad?
– Úgy érzem, révbe jutottam, s azt kaptam az életben, amit megérdemeltem.
– Szoktál valakiből vagy valamiből kiábrándulni?
– Igen, szoktam. Lehet, hogy nem vagyok eléggé toleráns. Megbocsátani tudok, de felejteni nem...
– Fiatal rádiós korodban még elkaptad a Székely Színház és a Székely Népi Együttes sikerkorszakát, hisz a ’60-as években rengeteg anyagot kellett felvenni színházban, tánc- és énekteremben Madaras Gáborral, Fogarassy Györggyel, Szabó Edittel, később Cseh Judittal s még nagyon sok jeles marosvásárhelyi kultúremberrel. Szép emlékeid vannak erről?
– Hangtechnikus operatőrként valamennyi színházi előadás, a Székely Népi Együttes, a filharmónia hangfelvételeinél jelen voltam. Testközelbe kerülhettem kultúránk nagyjaival, láttam, hogy mit jelent számukra a hagyomány, a kultúra és a helytállás.
– Voltak, akikért rajongtak a rádióhallgatók, betelefonáltak, adásba kérték, s fordítva: nem szerették?
– Én csak magamról beszélek… Elmesélek egy történetet. Egyik utamon, valahol a székelységben megálltam egy helyen, ahol egy idősebb házaspár dolgozott a szénában. Köszöntem: Jó napot kívánok, hogy megy a munka? De be sem tudtam mutatkozni, a néni máris rám kérdezett: Tóth Bélához van szerencsénk? Mert ismerjük a hangját a rádióból... Ennél nagyobb elismerésre nincs szükség.
– Milyennek kell lennie a jó rádiósnak, a hallgatók figyelmét lekötő adásnak?
– Először is, a szakmát szeretnie kell, aztán a többi jön magától. A téma hozza a sikereket.
– Mit ajánlasz a fiataloknak, akik vagy hallgatják a közszolgálati rádiót, vagy nem, és a rádiósszakmában készülnek lehorgonyozni?
– A rádióriporterség elkötelezettséget követel. Nincs szabadidő, sokszor nincs család, mert menni kell, helyt kell állni ott, ahol szükség van ránk, ahol várnak. A Marosvásárhelyi Rádió értünk van és rólunk szól.
– Tudom, hogy régi motoros vagy, de megkérdem: el szokott-e néha  kapni a mikrofonláz?
– Valóban régi rádiós vagyok, és őszintén bevallom, még most is izgulok, amikor beköszönök a mikrofon előtt. De néhány szó után elmúlik az izgalom, és normálisan folytatom a beszélgetést. Amíg a stúdióban vezettem a műsort, ahogy kigyúlt a piros égő, ami az adás kezdetét jelezte, már el is múlt a lámpalázam, és nyugodtan tudtam beszélni. Élő adás közben volt olyan, hogy megszakadt az adás, de miután helyreállt az összeköttetés, elmondtam, hogy a technika ördöge ismét velünk volt, és folytattuk a műsort...
– Apropó, miért szereted az élő adást?
– Mert ez a rádiózásnak a csúcsa. Az elhangzott kérdésekre azonnali válaszok jönnek, nincs kozmetikázás, szépítés. Egyszóval: ez az élet maga.
– A nemzet nagyjai közül kire vagy büszke, hogy találkoztál és beszéltél vele?
– Hál’ istennek, nagyon sok jelentős személyiséget szólaltattam meg a  mikrofon előtt. Ezek közül néhányat megemlítek, akik különös jelentőséggel bírnak. Először is Kovács László, Magyarország külügyminisztere, akivel Fehéregyházán egy március 15-i koszorúzáson találkoztam. Árkon-bokron keresztül közelítettem meg, és máris nyújtottam a mikrofont, és mondtam: Isten hozta Erdélybe, Fehéregyházára! A biztonsági emberek már ugrottak felém, de a miniszter úr leintette őket, és válaszolt a kérdéseimre.
A hangfelvétel 3 perces volt. Mikor kimentem a körből, az újságírók kérték, hogy
játsszam le nekik az interjút, mert másnak  nem nyilatkozott. Ez számomra sikerélmény volt. Aztán Erdő Péter bíboros, Magyarország érseke Gyulafehérváron, az 1000 éves főegyházmegye ünnepségén szólalt meg a  mikrofonom előtt. Göncz Árpád, Magyarország elnöke az akkori román elnök, Emil Constantinescu kíséretében látogatott Marosvásárhelyre. Végigkísértük Borbély Melindával az itt-tartózkodása alatt, majd részt vettem abban az újságíró-küldöttségben, amely kikísérte a röptérre.
Mielőtt felszállt volna a gépre, mindenkivel kezet fogott. Jó utat kívántam az elnök úrnak, s azt mondtam: „Találkozzunk még Marosvásárhelyen!” Erre mosolyogva válaszolta: „Szívesen, de találkozzunk Rio de Janeiróban!...” Meglepett a válasza, nem tudtam mire vélni, nem is tettem be az adásba, csak 10 év után tudtam meg, hogy ott ismerte meg a feleségét, a száműzetés alatt. Aztán Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetsége elnöke ’90-ben, a gyertyás-könyves tüntetés alkalmával szólalt meg a mikrofonom előtt. De  Bálint Lajos gyulafehérvári érsek is, Domokos Géza RMDSZ-elnök, Németh Zsolt magyar országgyűlési képviselő, Orbán Viktor kormányfő Tusványoson, és a felsorolás nem teljes. Ezekre mind büszke vagyok, vagy inkább hálás, hogy megszólaltak a  mikrofonom előtt.
– Mondj néhány szót a családról.
– Családomról csak annyit: az első két házasságomból három lányom van. A harmadik feleségem – akivel, úgy érzem,  végre révbe jutott az életem – hozott még két lányt, akiket a magaménak tekintek. Egyiküktől van egy unokám, s elmondhatom, mindenem megvan, amire vágytam. Hálával tartozom Istennek azért, amit adott az életben.