A legkeletibb csángó település nyomában

A település magyar múltja

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is utal az egykori magyar jelenlétre. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek. A terület ugyanis egykor Etelköz részét képezte, feltételezések szerint a vérszerződés is itt történt. Egyéb elképzelések szerint a 15. században Moldvába menekült husziták, mások alapján a Báthori István erdélyi vajda elől menekülő székelyek alapították. Őket gyarapította a Hunyadi János által 1450 körül Dnyeszterfehérvárra határőrzésre odatelepített népesség, amely egyes leírások alapján a 16. század elején áttelepült Csöbörcsökre. A fentieken kívül a magyar jelleg megőrzésében erősítést nyújtott a főként Jászvásár környékéről menekült magyar husziták közössége. Lakói a 18. század közepéig őrizték magyar nyelvüket, 1750-ben a népesség fele még beszélt magyarul, de a későbbi orosz–török háború során elnéptelenedő faluba visszatérők között már nem tartottak nyilván magyarokat. A kutatók véleménye itt is megoszlik, mert mások azt állítják, hogy tatárok hurcolták el a magyarokat a Krímbe. 

A fentiek alapján elmondható, kikövetkeztethető, hogy mintegy háromszáz esztendőn át Csöbörcsök magyar jellegű, ráadásul magyar többségű település volt, amely ádáz harcot vívott identitása megőrzése érdekében. Sziget volt a tengerben, katolikus magyar sziget az ortodoxia határától jóval keletebbre, a nyugatiak által barbárnak tartott keleti részén Európának. Ezért évszázadokon át az egyszerű beolvadás tényével kellett számolnia abban a közegben, ahol az identitás legfőbb őrzője a vallás, miközben erre a távoli vidékre csak ritkán jutott el egy-két misszionárius pap, ők is jobbára olaszok voltak. Mégis viszonylag hosszú ideig őrizte magyarságát és római katolikus jellegét, nemzeti és vallási identitását. Mindez köszönhető volt a település megalapítása után az adott történelmi helyzetekben odatelepültek által nyújtott erősítéseknek, hiszen az erre a vidékre elvetődő, menekülő magyarok szívesebben választottak új otthont a faluban, ahol ugyanazt a nyelvet beszélték és ugyanolyan rítust gyakoroltak a templomban. Bizonyára az is vonzó volt, vagy éppenséggel az lett a következmény, hogy a falu a 16. században mezővárossá nőtte ki magát, lakói főleg kereskedelemmel és mezőgazdasággal foglalkoztak.

Hasonló helyzetek álltak elő a moldvai csángó falvaknál, hiszen a madéfalvi veszedelem után Moldvába menekülők egy része a moldvai magyarok által lakott, már meglevő településeken lelt új otthonra. Nem véletlenül, hiszen rokoni, kereskedelmi vagy egyéb kapcsolataiknak köszönhetően, akár a szájhagyomány alapján már tudtak egymásról. Nyilván, a két helyzet nemcsak hasonló, hanem egyúttal lényegesen különböző is. A csöbörcsöki magyarok ugyanis olyan elszigeteltségben éltek, földrajzilag távol más moldvai magyar településtől, és még távolabb a Székelyföldtől, ami rendkívüli mértékben megnehezítette identitásuk megőrzését, már-már a beolvadásra predesztinálta őket.

Mégis érdekes jelenség az, hogy a megalapítása után mintegy háromszáz éven át római katolikus magyar jellegét őrző Csöbörcsök, elnevezésében bizonyára besenyő vagy kun eredetű település, hirtelen veszítette el magyar jellegét. A beolvadás sokszorta keservesebb és fájdalmasabb folyamata, az idültté váló agónia helyett a „hirtelen halál” állapota következett be. Az 1768–1774 közti orosz–török háború során a falu elnéptelenedett, a visszavonuló tatár sereg a Krím félszigetre vitte a lakosok egy részét. A visszatérők között már nem tartottak nyilván magyarokat, legalábbis az 1771-es és 1772-es orosz összeírások neveinek elemzése szerint. 

Ma már semmi sem utal a magyar eredetre, legfeljebb egy-két családnév, mégis ott él, ott kell élnie a tudatunkban, hogy valamikor Csöbörcsök volt a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település. Mindenképpen fontos és szükséges kihangsúlyoznunk a természetes jelleget. Már csak azért is, mert a történetírás, a kutatások alapján bizonyossá vált, hogy a Krímben mesterséges módon létrejött néhány, a tatárok által elhurcolt emberek alkotta magyar falu, nem is beszélve a középkori keleti magyarokról a Volga-Urál vidéken és a Kaukázusban. Ezek azonban nem tekinthetők természetes körülmények között létrehozott településeknek.

A kutatások eredményeit, a tényeket összevetve megkérdőjelezhetetlen módon kijelenthető: a Dnyeszter túloldalán fekvő Csöbörcsök volt a legkeletibb természetes magyar település, mely a Kárpát-medencéből eredeztethető, és évszázadokon át őrizte identitását. Meglehet, végnapjait követően éppen a Krímben jött létre magyar közösség a csöbörcsöki foglyokból, menekültekből...

Ragaszkodás a római katolikus hithez

Általános jelenség, ránk, magyarokra is érvényes: az anyaországhoz, a magyarok lakta területekhez közelebb lakó szórványközösségek hosszabb ideig fennmaradnak, hiszen a földrajzi közelség könnyebbé teszi a lelki közösség megélését is. Aki fizikai kapcsolatban áll a magyar beszéddel, aki számára megadatik a magyar nyelven elhangzó prédikáció a saját hite szerint, aki közvetlen kapcsolatban áll a magyar kultúrával és élettérrel, annak nemcsak édesebb a többségtől valamelyest elzárt kisebbségi lét, hanem egyúttal több esélye marad a megmaradásra. Legrosszabb esetben az eredeti életterének a feladása, a magyar többségű újhoz való csatlakozás által.

Bár napjainkban lényegesen meggyengült az egyház szerepe, évszázadokon át a hit, a vallás közösségmegtartó ereje vitathatatlan volt. Moldvában még ma is a római katolikus vallás megőrzése az első számú identitásjegye a csángó származásnak. Miközben a moldvai magyarok leszármazottai közül már kevesen beszélik őseik nyelvét, megtartották a hitüket. Mélyen átitatott vallásosságuknak köszönhető bizonyára, hogy a magyar nyelvben Moldvában használják a legszebb kifejezést a naplementére: a nap leszentül, megszentül.

Ha csupán a Pruton inneni Moldvában a Tázló, Tatros, Ojtoz, Szeret menti csángókra gondolunk, vallásuk gyakorlásában mindenkor gondot okozott, hogy falvaikban ritkán fordult meg magyar anyanyelvükön szolgáló pap. Így hát számukra az identitás legfőbb őrzőjének a vallás, és nem a nyelv bizonyult. A Szentszék többnyire olasz vagy más nemzetiségű papok ideiglenes odaküldésével enyhített a gondokon, miközben a Székelyföldről rendszertelenül és csak átmenetileg érkeztek magyarul prédikáló papok. Egy olyan közösségben szolgálni, amelynek a vallásossága ismert és elismert a mai napig. A fentiek jegyében a 19. század második felében könnyű volt a román hatalmat szolgáló csángó papoknak a magyar nyelvet „az ördög nyelvének” nyilvánítaniuk, és kitiltaniuk a templomokból. Miközben ők maguk őseik identitását feladva meghasonultak. 

A legkeletibb magyar település, Csöbörcsök római híveiről az első említés 1632-ből való. Az itt szolgáló Paolo Bonnici ferences misszionárius leírása szerint „a Dnyeszteren túl, a tatárok pusztáinál 12 katolikus ház található, viszont 300 család régen szintén katolikus volt, csak a paphiány miatt átálltak ortodoxnak vagy lutheránusnak”.

Ezekben az években kedvező változás állt be az egyházi életben, hiszen néhány évvel később, 1639-ban egy másik misszionárius pap, Niccolo Barsi de Lucca szerint már 30 házban éltek magyar katolikusok, akik nemrég építettek templomot. A meglevő körülményeknek és javulásuknak tudható be, hogy tizenöt évvel később, 1654-ben a lengyelországi jezsuiták moldvai missziójuk során már azt jelentették, hogy Csöbörcsökön és körülötte mintegy húsz faluban többnyire római katolikus magyarok laknak. Ezzel szemben Damokos Kázmér, a csíksomlyói ferences rendház főnöke 1657-ben „csak” hat vagy hét katolikus faluról számolt be Csöbörcsök környékéről. Bár az adatok némileg eltérőek, és bizonyára még számos leírás, feljegyzés eltűnt a történelem sodrában, a lényeg az, hogy a 17. század derekán már-már virágkorát élte a magyar katolikus élet Csöbörcsökön és környékén.

Ez a „virágkor” azonban viszonylagosnak, gondterheltnek és rövid életűnek bizonyult. A század végén, 1696-ban Francesco Antonio Ceccangeli katolikus misszionárius ugyanis azt jelentette, hogy „bár Csöbörcsökön 184 katolikus lélek él, 27 éve nem járt náluk pap”. Szóval, a vallásgyakorlás megélésében a mindenkori legnagyobb nehézséget az általános paphiány jelentette, miközben a magyarul tudó pap jelenléte már-már égi áldásnak számított.

A történetírás biztosan tudja, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez eljutott a csöbörcsökiek kérése, hogy küldjön számukra papot. A nagyságos fejedelem 1706-ban Lippay Istvánt elküldte szolgálni a legkeletibb magyarokhoz. A volt korabeli leírások, egy 1709-ből származó jelentés szerint „Jött azon pap ember, kit ennekelőtte négy esztendővel a felséges fejedelem Tatárországba küldött ott egy Csoburcsi nevű faluban lakos magyaroknak kívánságára, beszélvén sok kérdezkedések között eredetét azon magyarok ott létének, hogy tudniillik minekutána I. Ulászló (László) király Várnánál megverettetett a törökök által, és azután csakhamar magyar Neszterfejérvár is – mit törökül Akkermannak hínak és a Dnjesztr (Neszter) partján, a tenger mellett van épitve – kezökre esett, akkor maradtak el az ott való lakosokból, most jobbágysága alatt lévén magának a tatár khánnak (hámnak), aki őket aga által több, Budzsakban (Bucsákban) levő jószágival együtt kormányoztatja”. 

Konkrét utalás létezik még arról, hogy Csűrös József tisztelendő Csöbörcsökre kérte kinevezését, „tíz évig mint plébános volt náluk, és ott halt meg”. Ezt már Zöld Péter írta róla egy emberöltővel később. Ugyanis 1767 májusában Zöld Péter atya, a madéfalvi veszedelem után Moldvába menekült székelyek szellemi vezetője és páter Ferenc huszvárosi plébános 11 napot töltött Csöbörcsökön, mialatt 7139 személyt gyóntattak és 2512-t kereszteltek meg az egész környékről, a szomszédos falvakat beleértve. Zöld Péter leírása szerint „a helyiek jó katolikusok, ámbár 17 éve nem láttak papot”. „A templomban egy kézdiháromszéki öregember, aki az írás-olvasásban elég tanult, előimádkozik, néhány egyházi éneket elkezd, és a jelenlévőkkel naponként két rózsafüzért elimádkozik.” Templomuk ekkor már „a város közepén van kőből, fatoronnyal. Van két ezüst, jól megaranyozott kelyhük, négy miseruhájuk a többi öltözettel együtt különféle színben. Tehát minden eszköz elég illendő, egy művészi kézzel emelt oltár van a templomban, és azon a mennybe felvett Boldogságos Szűz Mária képe van festve” – olvasható Zöld Péter hiteles tájékoztatásából.

Fél Budányi magyar hirtelen eltűnése

Érdemes megismételnünk a fenti adatokat: 1767-ben Zöld Péter és paptársa összesen 7139 személyt gyóntattak és 2512-t kereszteltek meg, miután a falubeliek és a környéken élők 17 éve nem láttak papot. Feltételezve azt, hogy az előző pap mindenkit megkeresztelt, aki azelőtt nem részesült a keresztségben, egyszerű számítást végezve azt mondhatnánk, hogy évente 150 katolikus magyar gyermek született akkoriban Csöbörcsökön és környékén. Egészen életképes mezővárosnak bizonyult az egykori faluból kisvárossá gyarapodott legkeletibb csángó település.

Egy jelenkori analógiával fogok élni. Példaként veszem Románia, Erdély legnagyobb magyar (székely magyar) arányú (kis)városi közösségét. 1992-ben Szentegyháza 7613 lakosának 98,6% magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Ez az arány a következő népszámlálásokon a havasalji városka esetén csak növekedett, miközben a lakosság száma némileg csökkent: 2002-ben 98,8% vallotta magát magyarnak, míg 2011-ben a 6898 lakosból 129 nem nyilatkozott (1,9%), és őket kivéve a lakosság 99%-a volt magyar, székely. Tehát még a nem nyilatkozókkal együtt is a lakosság 97,1%-a magyarnak vallotta magát, míg a közhiedelemben elterjedt legmagyarabb erdélyi város, Székelyudvarhely esetén ez az arány „csupán” 94% volt. Nos, a szentegyházi városi anyakönyvi hivatali adatok alapján 1980-ban 125-en születtek, amit a helyi egyházi anyakönyvi adatok is alátámasztanak (Ábrám Zoltán: Szentegyháza, Juventus Kiadó, 1998). Tehát: 1980-ban 125 születés Szentegyházán, 1760-ban 150 születés Csöbörcsökön.

A fenti adatok azt bizonyítják, hogy a 18. század közepén Csöbörcsök jelképesen olyan életképes magyar település volt, mint kétszáz évvel később Szentegyháza. Ráadásul a számadatokat másként kell értelmezni, hiszen két és fél évszázaddal ezelőtt egészen más népesedési viszonyok léteztek. Az akkori helyzetre jellemző, hogy a 18. századi Buda népességét 13-15 ezer személyre becsülték. Mivel Csöbörcsökön és környékén összesen 7139 személy gyónt azokban az időkben, ez egy fél Budányi magyart jelentett. A „világ végén” a mai magyar főváros, Budapest létrejötte előtt száz évvel ily sokan éltek magyarok anélkül, hogy szorosabb kapcsolatban álltak volna az anyaországgal és annak központjával, Budával. 

A sors úgy adta, hogy Zöld Péter még a legjobbkor járt csöbörcsöki híveinél. Hiszen a másfél hetes szolgálatát követő évben kitört orosz–török háború váratlan hirtelenséggel véget vetett a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település létének. A menekülésből visszatérők és az ide telepedők között ugyanis a továbbiakban már nem tartottak nyilván magyarokat. A kutatók számára a mai napig az egyik legnagyobb talány, hogy hova tűnhetett ennyi ember? Ráadásul annyira nyomtalanul, hogy később sem találták a leszármazottaikat, sőt még az emléküket sem. Mi maradt utánuk?