A lány, aki a vászonra álmodik

Jakab Zselyke tárlatnyitójával zárult A kultúra hete

Tavirózsák, Cseresznyefák, Holdvilág, Álomkép, Nő macskával, Merengő hölgy – Jakab Zselyke festményeinek címe és maguk az alkotások is mintha egy tündéri párbeszédet folytatnának egymással egy, a lélek árnyalatait megjelenítő, mesésen tiszta mikrouniverzumról. A tizenkettedikes bolyais diáklány péntek délutáni tárlatnyitója méltó zárómozzanata volt a marosvásárhelyi Studium-Prospero Alapítvány kultúra heti rendezvénysorozatának. 

A január 13-ától, szombattól zajlott eseményeknek a Bolyai utca 15. szám alatti Studium Hub adott otthont, itt került a művészetbarát közönség elé Zselyke Prológus – Impressziók című kiállítása is. A meghitt, családias hangulatú együttléten elsőként Kali István, a Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke osztotta meg gondolatait a jelenlevőkkel.

– Amikor felkértek arra, hogy nyissam meg ezt a tárlatot, az első szó, ami eszembe jutott, az „esély” volt. Az, hogy adjunk esélyt a fiataloknak – emelte ki Kali István, miután a 2021-ben átadott, orvosi lakásokat magába foglaló, konferenciaközpontként, civil inkubátorházként, valamint a kultúra tereként működő Studium Hub négyes rendeltetéséről szólt.

 – A szellemisége ennek a helynek éppen az – amint a „hub”, azaz „csomópont” szó is jelzi –, hogy összekössünk embereket, civil szervezeteket, rezidens orvosokat, vállalkozásokat és természetesen a művészetet – tette hozzá Kali István, majd az alkotó édesapja – a Kálvin-ház idősotthon igazgatójaként lapunkban többször megszólított –, Jakab István árult el néhány kulisszatitkot a szülő vizuális művészetek iránti hajlamát megöröklő fiatal tehetségről.

„Hű, apa, te rajzoltad?”

– A lányomnak sikerült magasabb szintre emelni azt, ami egykor engem is foglalkoztatott. Körülbelül ugyanabban az életkorban kezdte el használni a ceruzát és az ecsetet, mint annak idején én. Kiskorában mindig nézte, lapozta az alkotásaimat, és csodálkozva kérdezte, hogy „hű, apa, ezeket te rajzoltad?” Egyszer csak láttam, hogy ő is ecsetet ragad. Gyűltek a munkák, közben megjelent az olajfesték is. Kiült az udvarra, és eltöltött ott egy fél napot a rajzolással, festéssel. Olyan jól „elvolt” a vászon és a festékek társaságában, hogy az irigylésre méltó – mondta a büszke édesapa, majd arra is kitért, hogy Zselyke a szabadidejében lazító zene és kellemes illatú füstölők teremtette atmoszférában, a világtól elzárkózva „randevúzik” a múzsákkal. 

– Nagyon jó megtapasztalni azt, amikor a szülő a saját gyerekétől tanulhat, például azt, hogy kicsit másképp lássa a világot. A lányom képletes szemüvege sokkal több színspektrumot mutat, mint az enyém. Jól érzi, hogy a Úristen csodálatosnak teremtette ezt a világot, és ebből a képein keresztül próbál átadni valamit. A festményeken feltűnnek a természet szépségei, olyan helyek, ahol kirándultunk, ugyanakkor arcok, érzelmek is megjelennek. Ami minden képen közös, az az, hogy tele vannak színekkel, fénnyel, ragyogással és nyugalommal – hallhattuk Jakab Istvántól, aki azt tanácsolta lányának, hogy ezután is mutassa meg alkotásaival, hogy nemcsak a rohanásról és a „csilivili” dolgokról szól az élet, hanem nagyon sok rejtett szépsége is van, amire érdemes időt szentelni.

A legtöbb öröm forrása

A megnyitó végén Jakab Zselyke meghatottan köszönte meg a kiállítás lehetőségét, amit óriási megtiszteltetésnek érez. A továbbiakban a jelenlevők egy pohár bor vagy üdítő mellett kötetlen beszélgetést folytattak, mi az ifjú művészt faggattuk, először is arról, hogy mikor kezdett el rajzolni, festeni.

– Nem tudok pontosan visszaemlékezni arra, hogy mióta, de már az óvodában is legszívesebben rajzoltam. Otthon is sok időt töltöttem ezzel, szerintem ezért is tudtam sokat fejlődni ezen a téren. Mindig is ez volt az, ami megnyugtatott, és ami a legtöbb örömmel töltött el. 

– Hogyan sajátítottad el a különböző technikákat? A bemutatkozó plakáton olvasható, hogy egy időben jártál a Tálentum Alapítványhoz.

– Ötödik, hatodik, hetedik osztályban vettem részt az ottani képzőművészeti foglalkozásokon, Molnár Krisztina volt az oktatóm. Bizonyos technikákat tőle sajátítottam el, pasztellel is az alapítványnál dolgoztam először. Ugyanakkor, mivel régebb apukám is foglalkozott képzőművészettel, a portréfestésnél fontos arányok betartását ő tanította meg nekem. 

– Az itt látható portrék egy valós személyt jelenítenek meg, vagy a fantáziád szüleményei? 

– Általában van referenciaképem, de bizonyos elemeket magamtól teszek hozzá.

– Van-e kedvenced a festményeid közül?

– A tavirózsás kép.

– Úgy tudom, hogy a könyvek illusztrálását és a könyvborító-készítést is kipróbáltad már.

– A bolyais művészkörrel volt egy könyvillusztrációs projektünk, az otthoni, régi köteteimnek terveztem újra a borítóját. 

– A festészethez visszatérve, van-e olyan téma, amit ezután szeretnél a vásznon megörökíteni?

– Nincsenek konkrét ötleteim, de valószínűleg továbbra is a tájkép és a portré vonalán haladnék, ez az, amit a legjobban szeretek.

– Milyen terveid vannak a középiskola befejezése után?

– A művészi pályán szeretném folytatni a tanulmányaimat, tervezőgrafikán vagy animáción, emellett a festészet is az életem része marad, de inkább hobbiszinten. 

Amit a kis közösségek kitermeltek

Az együttlét utolsó perceiben Kali Istvánnal A kultúra hete rendezvénysorozatról beszélgettünk.

– Hányadik alkalommal szerveztétek meg a magyar és a román kultúra előtt tisztelgő eseményeket?

– Egy darabig számon tartottuk, hogy hánynál tartunk, aztán elkezdtük nem számolni. Ez az egész úgy kezdődött, hogy 2012-ben a magyar kultúra napján megszerveztük a marosvásárhelyi felolvasómaratont, ami 2014-ben egészült ki a román kultúra napjához kötődő maratonnal. Ezeket, ha jól emlékszem, egymás után háromszor szerveztük meg, azután jött az ötlet, hogy kapcsoljuk össze a román és a magyar rendezvényt. Partnerintézményeket – a Teleki Tékát, a színházat, a Maros megyei könyvtárat és a megyei múzeumot, illetve néhány civil szervezetet – vontunk be a szervezésbe, és kiadtunk egy közös kultúra heti programfüzetet. Az volt az elképzelés, hogy a partnereink segítségével töltsük meg tartalommal ezeket a napokat. A Studium Hub megnyitása, a helyszín technikai adottságainál fogva, minőségi robbanást jelentett. Lehetőségünk lett egyebek mellett digitális kiállításokat is létrehozni, az elmúlt két évben a „fehér köpenyesek” – orvosok, gyógyszerészek – kreatív munkáit vetítettük ki, idén ez a kezdeményezés szünetelt, helyette a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület digitális fotókiállítását láthatták az érdeklődők. 

– Az utóbbi években elmaradt a felolvasómaraton, amiből az egész eseménysorozat kinőtt.

– Miközben sikerült beépíteni a rendezvényt a város kulturális életébe, az emberek megszokták és várták, azt a furcsaságot tapasztaltuk, hogy a felolvasók nem fedik le a rendelkezésre álló időt, így sokszor előfordult, hogy nekünk, szervezőknek kellett leülni olvasni. Persze a 24 óra alatt vannak olyan idősíkok, főleg az éjszakai órák, amit nehéz kitölteni, így a sok rendezvény mellett már nem maradt elég energiánk a két maraton megszervezésére, ezért mondtunk le róluk. Meglepetésünkre a közönség ezt felháborodással fogadta, ekkor vált világossá a számunkra, hogy mégiscsak volt igény erre a programra. 

– Mennyire voltak látogatottak az idei események, ki lehet-e emelni valamelyiket mint legnépszerűbbet?

– Ez relatív, az egyes programpontokat ugyanis többnyire a szervező partnerintézmények hirdették meg. De sokan jöttek el a Blokád című film vetítésére és Halmágyi Attila Viszonykultúra című előadására is. Az örmény digitális kiállításon azok vettek részt, akik valamilyen módon kapcsolódtak a projekthez, ők – sok fiatalt beleértve – meg is töltötték a termet. Egyik eseményünk sem volt tömegrendezvény, valamennyi a minőségről szólt, illetve arról, hogy azok a kis közösségek, amelyek ezeket a rendezvényeket magukból kitermelték, részt vegyenek rajta, és ezáltal is összekapcsolódjanak a marosvásárhelyiek.