2022. december 9., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Még szegényebb lesz az erdélyi magyar közösség

Pár nappal ezelőtt az egyik legnagyobb erdélyi magyar kiadó szolgálati közleményben írta, hogy a nehéz gazdasági helyzet és annak valószínűsíthetően hosszabb távú fennmaradása arra kényszeríti, hogy tevékenységeit az év végéig átszervezze. A kiadó meglátása szerint, számukra a legegyszerűbb döntés ebben a helyzetben, hogy 2022. december 30-tól felfüggesztik a nyomtatott lapok kiadását, a lapterjesztést és a kézbesítést, valamint a lapkereskedelmet. Összeállításunkban a fent leírtakra kerestük a válaszokat…


Dr. Gyéresi Árpád, a MOGYE nyugalmazott tanszék- és katedravezető tanára, a budapesti Semmelweis Egyetem díszdoktora:

Nyomtatott sajtónk sajtó alatt…

– Annak a nemzedéknek a részeseként, amelyik sok mindent, sőt annak az ellenkezőjét is megélte, naponta töretlen érdeklődéssel várom a friss újságot, környezetünk aktuális híreivel, a hazai és a nemzetközi élet alakulásával, a művelődési élet eseményeivel, évfordulókkal. 

Messze külföldön élő rokonaink, barátaink rendre jelzik, hogy az interneten rendszeresen követik az itthon történtek krónikáját, lévén, hogy napilapunk a „felhőből” is lehívható. Ilyen a mai világunk: öröm a papírra nyomtatott szöveg, az „újság” olvasása, és lehetőség van a digitális eszközökön való követésére is.

De, úgy hiszem – és remélem –, hogy mindkét változat értékes, és nem vitatható el a nyomtatott szöveg fontossága. 

Nem véletlenül született a klasszikus mondás: A szó elszáll, az írás megmarad (Verba volant, scripta manent – Caius Titus). Igen, a papíron megjelenő szöveg az, ami a figyelmet rögzíti, tartósan megőrizhető. A számítógépes világ szerepe, széles körű felhasználása elvitathatatlan. Különösen a két évig tartó járványhelyzet hatványozta meg az okoseszközök szerepét, használatát a táv(olléti)oktatás (online) által (V generáció). És ez a táptalaja a folytatásnak is, „praktikus” lévén.

Ma már a betűvetés elsekélyesedése is bekövetkezhet. Ha nem írunk már táblára, papírra, akkor már a helyes írás (sic!) fontossága is eltörpül, és ezzel óhatatlanul saját nyelvi kultúránk is csorbulást szenved. A nyomtatásban megjelenő írott szöveg szabatos, nyelvileg, szakmailag is megfelelő, pontos, helyes fogalmakkal, híranyaggal. 

Nem felejthető élmény számomra például a Református Kollégium hajdani évkönyveinek kézbevétele a Teleki Tékában egy szaktanulmány szerkesztésekor (még Bernády György gimnazista korából…). Részben az interneten is volt erre lehetőség, de a konkrét történelmi levegőt is felidéző lapozás az eredeti nyomtatásban egészen más érzetet, sőt élményt jelentett. 

Kétségkívül a szakinformációk gyűjtése az interneten nagymértékben segíti a kutatókat. De a napi hírek, történések hiteles közlésére a nyomtatott sajtó létjogosultsága nem kérdőjelezhető meg. És ennek létét nem kellene gazdaságossági szempontok gátolják. Különösen nem abban a helyzetben, hogy ez a sajtó nemzetiségi létünk egyik fontos eszköze. Elemi szükséglet a magyar nyelvű újságok létezése Erdélyben! 

Bölcs mondást idézve: „Az írást írással, a beszédet pedig beszéddel tanuljuk meg” (Binder).


Demján László műemlékvédő építész:

A papír illata

– Bezzeg a csúnya második világégés utáni hajdani Székelyvásárhely első magyar sajtópróbálkozása, a Szabad Szó nemigen felelt meg az akkori szovjet cenzúrának, így hát lett belőle később Népújság. Na, ez volt az az időszak, amikor odamondhatott bárki a korrupt burzsoá és kizsákmányoló avult társadalomnak, és végre épülhetett a munkás-paraszt szövetség, felvirágozhatott a jövőkép. Mindenhonnan szólhatott a dicsőítő mézédes rigmus, kalákában dolgozott mindenki, és természetesen kékebb volt az erdélyi ég is. Volt egy tagadhatatlanul helyi íze ennek a testvéri, baráti összefonódásnak, hiszen egy kisipari szövetkezetben, a Kalapács (Ciocan – Csokán) műhelyeiben gyártott kaszát és egyéb fémkészleteket eladhatták a város ugyanazon utca elején kinyitott legtágasabb üzletében, a Sarlóban (Secera – Szecsera). Ugye milyen kecsegtetően meghitt világ nehezedett ránk? Még az országcímer is erről dalolt.

Aztán valamikor úgy egy évvel a nagy hadvezér, Jakov Joszifovics Dzsugasvili halála előtt megjelent az örök életű Vörös Zászló napilapunk. És éltünk boldog reménységben, nemigen érdekelt a világ sorsfordító sorsa. Hát ezek voltak azok a boldog vörösvilági békeidők. 

Nyugalom és felszínes béke uralkodott. Természetesen voltak csúnya túlkapások is, amelyeket a helyi hivatalos „Tüske” hirdetőtáblái előbb a régi Korzó-közben, majd a mostani virágóra helyén hegyeskedő napi friss híreiben olvashatott a nyájas olvasó. 

Kérem szépen, hát ezek az idők kedveltették meg az őslakosokkal a sajtót, és tették berögzötten igényes napi olvasóivá. És jöttek a havi meg éves előfizetések, és mindenki falta az újságokat. Ezek a megrögzött mozdulatok, lapozgatások adták nemcsak a kimerült munkás- és földművesosztály napi kikapcsolódását, megnyugvását, beszivárogtatott világhír utáni éhség csillapítását. És megjelentek a helyi rikkancsok, akik különböző napszakokban vérmérsékletüknek megfelelően üvöltözték, hogy „friss az újságom, még mozog, ha elfogyott, még hozok!”. Ugye, de szép idők szép emléke volt mindez? Nyálazva forgattuk a helyi és országos napilapok lepedőnyi oldalait, beszippantva a nyomdafesték friss illatát, a papír illatát.

Aztán megérkezett – az elején még nagyon filterezve – a világmegváltó képhírszórás, a televízió korszaka. Majd a különböző videófelvételek kazettába zárt örökkévalósága, és csak jöttek a frissebbnél színesebb hírek. Majd, átnevelve a civilizációt újkori újabb civilizációs világvívmányok megemésztésére, a kényszermédia rágógumiját csámcsogva, rászoktatva a modernnek nevezett összvilágunkra, már-már hipnotizált marionettekké vált a teljes világunk. Ellustulva terpeszkedünk a különböző ívelt sugarú képernyők előtt, és távirányított billentyűzettel zongorázgatunk a határtalan világhálón. Átengedve magunkat a megvezetett multimédia és számítógép vezérelte propaganda silány dömpingjének. És munkából hazatérve naponta csak majszoljuk és elfogadjuk a mirelitként előfagyasztott csomaghíreket. 

Hova jutott a régen megbecsült újságírás, a helyi híreket kidoboló gornyikok, plájások, kisbírók szépséges világa? Mára már nem sikk a régi foggal-körömmel történő megtartása, a hagyomány ápolása, őseink reneszánsza. Vajon érdemes kiröhögni a régi megszokással élők társadalmát? Adjunk esélyt a főtér padjain üldögélő és napilapokat, újságot olvasóknak, nyissanak újra olvasókörök, és a legmenőbb bárok, kávézók kotorják elő a nemcsak színházi kellékként hasznosított eredeti Daily, nádból készült újságtartó kereteiket. Köszönthessük a zsebeinkben csörrenő telefonmániánk mellett a napisajtó elbűvölő világát is. Vegyük elő zsebeinkből összehajtogatott friss újságainkat, hadd áradjon belőle az aznapi nyomdafesték felénk áramló, megtisztelő illata. A papír illata.


Szucher Ervin, a Krónika újságírója:

A leghűségesebb olvasókat büntetik

– Érintett szakmabeliként ebben a kérdéskörben lehetetlen úgy megszólalnom, mint a jelenséget kívülről szemlélő egyén. Ennek dacára megpróbálom az olvasó szemszögéből nézni a dolgokat, elvégre magam is újságolvasó vagyok, olyan, akinek nemcsak kötelessége, hanem kedvenc időtöltése is átnyalni az újságokat, folyóiratokat. 

Ha jól emlékszem, ez a szenvedély valamikor kilenc-tíz éves koromban alakult ki, amikor az iskolából hazaérve az első utam a postaládához vezetett, hogy már a liftben elkezdjem a helyi lap sportoldalán megjelenő cikkek elolvasását betűről betűre. 

Annak idején elképzelhetetlen volt, hogy ne fizessünk elő a hol szidott, hol dicsért Vörös Zászlóra, mint ahogyan ez a tömbházunk, Marosvásárhely és talán az egész megye egyetlen magyar családjában sem képezte vita tárgyát. Mára megritkult a nyomtatott újság olvasóinak száma, sokan felhagytak a nyomdafesték- (számomra) illatú (és nem szagú) papír lapozgatásával, és átvándoroltak a csúcstechnológiát jelentő képernyő görgetésére vagy a telefonjaik simogatására. 

Jó esetben az újságok internetes változatát keresik, de sokan beérik a közösségi oldalakat elárasztó „szolgálati” féligazságokkal, öntömjénzéssel, pletykákkal, álhírekkel. Igaz, azért a pénzért az ember többet nem is várhat, nem is érdemelhet… És itt jön be az egyik legnagyobb probléma: a nyomtatott sajtó (ön)felszámolása éppen azokat sújtja, akik hűséges olvasóként pénzt áldoztak az újságra, vele kávézták és vele háltak, gondosan ügyeltek, nehogy időnap előtt összegyűrődjön, átadták a kevésbé tehetős, de az írott szóra szomjazó szomszédnak, egy-egy cikket kivágtak, eltettek, újraolvastak. Ők azok, akik nem biztos, hogy rendelkeznek számítógéppel vagy okostelefonnal, s ha mégis, nem valószínű, hogy online újságok fogyasztása címen ezek rabjaivá szeretnének válni. 

A másik gond, ami ennél is fájdalmasabb, az egy hosszú korszak lezárása, aminek egyszerre lehetek szemtanúja és szenvedő alanya. Már elmondtam máshol is, mindannyian tudtuk, éreztük, hogy miközben egyfelől lapjaink online változatával mintegy kiegészítésként rásegítünk a nyomtatott sajtóra, másfelől éppen a vesztébe taszítjuk. Mint ahogyan azzal is tisztában voltunk, hogy jóval a háború kitörése előtt a papírárak, teljesen érthetetlen módon, az egekbe szálltak. 

Személy szerint azt viszont semmiképp nem gondoltam volna, sőt még most sem jön, hogy higgyem, hogy az erdélyi magyar olvasók január elsejétől anyanyelvű országos papíralapú napilap nélkül maradnak. Ez még a kommunizmus legsötétebb korszakában is elképzelhetetlen volt – nem csak az olvasók, a lapkiadást bármikor, egyik napról a másikra leállítható teljhatalmúak számára is. Fáj, hogy a december 30-i „villanyoltók” között én is ott leszek, és a szívembe hasít, hogy az „áramszolgáltatás” megszüntetését éppen azok a felelős tényezők rendelik el, akikben a remény lángját véltük felfedezni.


Dóczy Tamás informatikus, a Talentum Alapítvány alelnöke:

Végveszélyben az erdélyi nyomtatott sajtó

– A nyomtatott sajtó termékei emlékezetem óta jelen voltak a családban, kezdve a gyermeklapokkal, a napi- és hetilapokon keresztül a folyóiratokig. Hozzátartoztak a mindennapi élethez, kézről kézre jártak az érdekesebb írások.  Apám biztatására eleinte csak a címeket néztem át, majd kíváncsiságból belenéztem egy-egy írásba, óhatatlanul el is olvastam, ami érdekelt. Rákaptam a nyomtatott sajtó „fogyasztására”. 

Kicsit zavart, hogy néha „összefirkált”, aláhúzott, széljegyzetekkel teletűzdelt újságcikkek kerültek hozzám. Még jobban zavart, amikor hiányzott egy-egy cikk a lapból. Apám kivágta, amit érdekesnek talált, mappába rendezte, vagy abban a könyvében őrizte meg, ami a cikkel volt kapcsolatos. Ránk hagyott – ahogy mondta – „legnagyobb vagyona”, a könyvtára szinte minden könyvében ott vannak ezek a korabeli sajtóból válogatott írások. „Egyszer majd értékelni fogjátok” – mondogatta.

Azóta nagyot változott a világ, teljesen átformálta a világháló, a digitális forradalom. Az élet minden területére kiterjedő digitalizálás – mint annyi minden szépet és jót – a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott szó több mint ötszáz éves múltját is veszélybe sodorta.

Valójában szükség van a nyomtatott szóra? Erre a kérdésre a mai tizen- és huszonévesek digitális elköteleződése, digitális étvágya adja majd meg a választ az elkövetkező évtizedekben. Csak remélni tudjuk, hogy megmarad a nyomtatott sajtó, nyomtatott könyvek iránti érdeklődés. Illetve felelősek is vagyunk azért, hogy a nyomtatott kiadványok varázsa, szépsége, esztétikai élménye túlélje a globális digitalizálás agresszív térhódítását.

Ha ott van kéznél a családban a nyomtatott sajtó, egy újabb könyv, akkor ezeknek a csábító külleme, szépsége, friss nyomdaillata vonzóbbá teheti a színvonalas tartalmat a képernyőktől elbűvölt fiatal generációk számára is. 

Nem igaz, hogy tagadnám és elvetném a digitális könyvek, a digitális sajtó létjogosultságát. Van, amikor digitális formában töltöm le és olvasom a nehezen beszerezhető (egyre drágább) könyveket. De kézbe venni egy szép új könyvet, nézegetni, mint egy műalkotást, belelapozni, a fülszövegét, az előszót ízlelgetni, és azután belekezdeni, ezt a kalandot semmi nem helyettesítheti. Nem kímélem a könyveimet, aláhúzások, lapszéli felkiáltó- vagy kérdőjelek, beleírt megjegyzések teszik személyessé a kapcsolatunkat. Szemben egy e-book-olvasó vagy táblagép hideg-rideg képernyőjén megjelenő szöveggel.  Interneten is tájékozódom a környezetem, a világ dolgairól. De a postaládából behozni a napisajtót, az ebéd utáni kávé békéje mellett átfutni a tartalmát elejétől a végéig, azután belekezdeni a legérdekesebbnek tűnő cikkbe, aláhúzni, vagy a hasáb szélén bejelölni, ami tetszett, másnap megint elővenni…, ezt a szertartást nem pótolja a képernyők világa.

Igaznak bizonyult a prófécia. Az örökölt könyvtárunkban álmukat alvó, a korabeli nyomtatott sajtóból kivágott újságcikkekkel teletűzdelt, őseink szellemét és keze nyomát őrző nyomtatott könyvek különleges értékkel bírnak. Éljék tovább életüket utódaink tiszteletében.


Nánó Csaba újságíró és újságolvasó:

Racionális és mégis szomorú

– Abban a szerencsés (vagy szerencsétlen – nézőpont kérdése) helyzetben vagyok, hogy kettős minőségben, újságíróként és újságolvasóként tekinthetem át a nem éppen örömteli helyzetet, amit egyes nyomtatott újságok kiadásának megszűnése okoz. A miértekre többféle észszerű magyarázat is létezik, ennek ellenére a tények mégiscsak szomorúak. 

Az olvasási szokások gyökeres megváltozásával, a közösségi média és a megannyi (sokkal nagyobb profitot termelő) internetes portál megjelenésével előre látható volt, hogy a nyomtatott sajtót lehetetlen fenntartani. Lassan kihal az a generáció is, amelyik még igényt tartott a média eme formájára, azoké, akik szerették, ha kezükben megzörrent az újságpapír, és a reggeli kávé mellé elengedhetetlen kelléknek tekintették a napilapot. 

Nem is olyan régen még ritka volt az olyan erdélyi magyar család, amelyik ne járatta volna a helyi lapot, melléje még rendeltek talán egy heti rendszerességgel megjelenő kiadványt, esetleg művészeti folyóiratot. Mindenki igénye és ízlése szerint fizethetett elő a különféle kiadványokra, hogy aztán a család apraja-nagyja kézről kézre adja őket. 

Iskoláskoromban állandó összetűzésbe kerültem édesanyámmal, mivel a leves kanalazása, a második elfogyasztása közben az általában a vizeskancsónak támasztott újságot olvastam. A (rossz) szokás apai ágon öröklődött, már nagyapám is evés közben böngészte át a napisajtót. Mások az illemhelyen töltődtek fel a legfrissebb hírekkel, megint mások a munkahelyükön olvasták ki egy szuszra a napisajtót. Esetleg azt, amibe az uzsonna volt csomagolva. Az olvasási szokások eltérőek lehettek, de az újság nélkülözhetetlen volt. A nagymamák először a halálozási rovatot olvasták el, a meglett emberek a sportrovat mellett a politikai hírekbe is belenéztek, de még a gyerekek is találtak maguknak való érdekes írásokat. 

Korosztályom számára a (lap)olvasás családi hagyománynak számított, a gyerekek úgy nőttek fel, hogy valamelyik asztalon, széken, polcon mindig kallódott legalább egy újság. Akkoriban még az emberekre mondták, hogy intelligensek, nem pedig a gépekre. Az olvasó nem azt olvasta (millió nem kért reklámtól beszennyezve), amit egy előreugró ablak mutatott neki, hanem amit választott az újságosstandok színes palettájáról. Sokkal szabadabbak voltunk, mint azt manapság gondolnánk: a választás lehetősége ugyanis szabadságot jelent. 

A sokszínű nyomtatott sajtókiadványok szerkesztőségeinek bája éppen abban rejlett, hogy mindegyikük igyekezett egy problémát más-más megközelítésből tálalni, magyarázni. Ma az uniformizált pár soros hírvilágban élünk: a rengeteg online portál gyakorlatilag ugyanazokat a történéseket veszi át ugyanabban a formában. Ritkán kínál háttérinformációt, nem jár utána a dolgoknak, ilyesmire már nincs idő, hisz lemaradunk a következő hírről. Így lesz a tájékoztatás és a tájékozódás felszínes, mélység nélküli. Nem válaszokat kapunk a kérdéseinkre, hanem tényeket, melyek örök igazságként vannak elkönyvelve.  Teljesen mindegy, mit olvasunk, nagyjából ugyanazt kapjuk. Nincs terepmunka, nincs beszélgetés, közös gondolkodás, agytréning – és ez nagyon is meglátszik a cikkek minőségén. Sajnos egyre kevesebbet adunk a helyesírásra, a tartalomra, de ez más téma. Az újságírás átalakult, az olvasási szokások úgyszintén. 

A klasszikus újságírás végnapjait éljük. A nyomtatott sajtó megszűnése egyben egy életforma végét is jelenti. Amikor még kimentünk a postaládáig, elszaladtunk az újságárusig, tudtuk, mikor érkezik a friss lap, és dühösek voltunk, ha késett a postás. Lehet, hogy maradi vagyok, de mindmáig a nyomtatott sajtót részesítem előnyben. Vannak lapok, amelyeket naponta megveszek, másokat heti rendszerességgel. Amíg még van mit, és van honnan…

Illusztráció

(Forrás: provokemedia.com)