2020. november 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Jubilál A Hét, első száma 1970. október 23-án jelent meg. A romániai magyarság nagy olvasottságú, rangos társadalmi-politikai-művelődési hetilapja 33 évet élt. Az évforduló jelentőségét pár napja már méltattuk, mai mellékletünkben a Huszár Sándor alapító főszerkesztő vezetésével indult népszerű sajtófórum egykori két alapembere és munkatársa írásaival tekintünk vissza a lap legjobb időszakaira. Gálfalvi Zsolt főszerkesztő-helyettesi (1970–71), majd főmunkatársi és a rendszerváltás után főszerkesztői minőségben is meghatározó személyisége volt A Hétnek, Ágoston Hugó szintén a kezdetektől, elsősorban a tudományosság szerteágazó területére fókuszálva, ugyancsak minden tudását, tehetségét, energiáját a lap szolgálatába állította. Ő az, aki óriási lendülettel és lelkesedéssel igyekezett elérni, hogy a mostani kerek évfordulón A Hét méltóképpen kerüljön ismét a közérdeklődés középpontjába. Az október 23-án indított weboldal, az Új Hét (www.ujhet.com), ami az online újságírás és szerkesztés megújult körülményei között igyekszik tovább vinni az előd előremutató kezdeményezéseit, szintén az ő erőfeszítéseinek az eredménye.  


Gálfalvi Zsolt: „Sorsformáló értelem”

Simogató érzés lenne fél évszázad távlatából a sikerült munka tudatában emlékezni A Hét című hetilap színre lépésének dátumára. Úgy tűnik azonban, hogy az eseményekben túlságosan bőkezű történelem korántsem kényeztette el a résztvevőket vagy a tanúkat. Az egymásra torlódó végletes történelmi események sodrában bajos eligazodni – egyszerűen élni, tenni, gondolkodni is. Bonyolult tájékozódni az ellentmondások sűrűjében, abban a szüntelen hullámzásban, amely korunkat jellemzi. 

Egy hetilap megjelenése és pályája ritkán minősül kivételes jelenségnek. A Hét születésének a hetvenes évek elején az biztosított a szokottnál nagyobb figyelmet, hogy a lap sokrétű, átfogó, összetett társadalmi-politikai-kulturális jelenségek folyamatába ágyazva magyar nyelven Bukarestben jelent meg, hosszas viták, szerteágazó tárgyalások eredményeként.

Remélem, hogy hozzáértő, szorgalmas sajtótörténészek megírják majd A Hét történetét. A hetilap útja korántsem volt aszfaltozott. Nemcsak a primitív cenzúra, majd az anyagi támogatás megvonása próbálta elgáncsolni, hanem kedvezőtlenül hatott rá a politikai helyzet alakulása is. A hetvenes évek kezdetének megtévesztően engedékenyebb légköre után a lapszerkesztés valóságos akadályversennyé vált. A nyolcvanas években olyan követelményrendszer és gyakorlat érvényesült, amely a szerkesztést szinte lehetetlenné tette. 

A szorongató körülmények, az abszurd utasítások elleni védekezésként kialakult a lapszerkesztésnek egy olyan formája, amely a kínálkozó lehetőségek megragadására és a lapcsinálók leleményességére épült. A szerkesztőség okosan, találékonyan kihasználta a lap sokoldalú profilját, annak változatos kínálatát, az áttételes megközelítések változatait, és kompromisszumok árán próbált néha mondani valamit. 

A Hét a bénító szellemi sivárság, szürkeség, a végtelen beszédek közlésének idején is megpróbált érdeklődést kelteni. Mindenekelőtt tudomány- népszerűsítő jellegű írásokkal és a közösségi művelődés különböző formáinak serkentésével. A legmostohább helyzetben is az olvasóval folytatott párbeszéd lehetőségeit kereste, és próbált alkalmat teremteni a szóértésre, az értelmes beszédre. 

Később, a rendszerváltozás sodrában, természetesen megváltozott A Hét jellege, arculata, szerkezete, és kiszélesült – a nemzetközi kapcsolatokat is beleértve – munkatársainak közössége. A lap hatékonyan és visszhangosan küzdött a megváltozott lehetőségek értékesítéséért mindaddig, amíg anyagi forrásai bírták. 

Amíg megjelent, A Hét mindvégig határozottan és elemzően szembefordult azokkal a törekvésekkel, amelyek Romániában és más környező országokban új, burkoltabb parancsuralommal kívánták, illetve kívánják érvényesíteni a hatalomgyakorlás antidemokratikus, autokratikus gyakorlatát. Közvetlenül a decemberi események után pontosan, illúziók nélkül elemezte az agresszív nacionalizmus előretörésének rombolását. Mindaz, ami újra fenyegetően támad a társadalmi, politikai, szellemi élet területén, a lap hasábjain is határozott választ kapott a szabad élet megfontolt szavú képviselőitől. 

A Hét egyike volt azoknak a lapoknak, amelyek polgárjogot teremtettek egy tartalmas és tömör jelentőségű fogalomnak. A „sorsformáló értelem” alapfogalma életünknek. 

Nemcsak ezen az évfordulón, hanem mindenekelőtt a közélet és a munkás hétköznapok sodrában egyaránt kívánom, hogy ne a sorsformáló értelem hiánya lehetetlenítse el életünket.


Ágoston Hugó: Két életem bukaresti hét életemben

Itt állok Marosvásárhely egyik kis parknegyedében, vagy inkább -nyolcadában, ősz van, borús az ég, és mégis valami megmagyarázhatatlan kellemes érzés, funkcióöröm tölt el. 

Indultunk neki ötven évvel ezelőtt, indulok neki most: az ismeretlennek. Fogalmunk sem volt róla, hogy nem egy lapba, hanem a kor falára írunk, s ki tudja, lesz-e még kor egyáltalán, hát még hogy lesz-e fala – akkor miért érzem úgy, egyedüli aktív újságíró túlélőként A Hét alapítói közül, ahogy akkor, a rotációs előtt állva érezhettük néhányan: hogy ez életünk legboldogabb pillanata?

Meddig menjek vissza az időben, hogy elérkezzem addig az indulásig, A Hét origójáig? Kezdjem talán egy furcsa „szabályszerűséggel”. A Hét bukaresti korszakai: 1970–1983, 1983–1989/1990, 1990–2003… Tizenhárom boldog év, utána hét év naphiányos vegetálás, utána újabb tizenhárom boldog év. Azzal a megjegyzéssel, hogy mindegyik periódus utolsó éve maga volt a katasztrófa: 1983-ban leváltották a lap első két emberét, a főszerkesztőt és helyettesét; 1989-ben nyomdai korrektorként tengettem életem, miután az év kora tavaszán kirúgtak A Héttől (szerencsére a pártból is, úgyhogy a fordulatot pártonkívüliként értem meg); 2003-ban megszűnt a bukaresti A Hét… A két tucatéves életszakaszom persze másképpen volt boldog, röviden mindkettőnek a kezdetét fel kell idéznem. 

Állok 1990 másodikán-harmadikán a Calea Dorobanților sarkán, várom Gálfalvi Zsoltot. Nincs hideg, az a tél megmozdulásoknak kedvezően enyhe volt. Otthon útra biztatóan vesztegel a „nagy formulár”: az engedély, hogy költözhetek ki Magyarországra. Bútoraimon rég túladtam, a tévé már korábban a Horváthéké lett, a forradalmat és a kivégzést a fölöttünk lakó szekus ezredes lakásán néztem végig. De most nem ez fut át a fejemen, most arra gondolok, mit csinálok addig is, amíg lelépek. (Amúgy is zavaros gondolataimat rapszodikusan puskalövések zavarják meg.) A Hét? Tudom, hogy Zsolt (lesz) a főszerkesztő, ez másként nem is lehet, alapító főszerkesztő-helyettes volt, és fő egyensúlyi tényező a bölcsességével, tapasztalatával. Megérkezik, elindulunk a szerkesztőség, pontosabban először egy valamivel ígéretesebb buszmegálló felé. (Valahonnan fentről lőnek, futás közben egy fiatalember kiabálja, hogy eltalálták.) Közben Zsolt elmondja, hogy ez élete utolsó kalandja, nem volt könnyű elvállalnia, de hát akkor mi lett volna a lappal? – és felajánlja, hogy legyek a helyettese. Nem volt könnyű elvállalnom, de arra gondoltam, hogy hát már mehetek a gyermekeimhez, családomhoz, amikor csak akarok, és tényleg, mi lesz a lappal? 

Azt mondják, az ember sejtállománya hétévenként teljesen kicserélődik, minden pillanatban más ember, mint volt hét évvel (plusz-mínusz valamennyivel) azelőtt. Menjünk bele a játékba. 1970 októberétől vagyok a pályán, és akkor lettem bukaresti lakos is. Nos, tavaly, 2019-ben sikerült marosvásárhelyivé váltanom bukaresti személyimet, miután nagy nehezen el tudtam adni a Foișorul de foc (Tűzvigyázó torony) melletti, Traian utcai böhöm lakást. Negyvenkilenc évig voltam tehát fővárosi! Huszonhattól hetvenöt éves koromig! Hétszer hét év = hét élet. 

Rátérhetek végre a tárgyra: A Hét megalakulására, első sajtós életemre. Velem egykorú alapító kollégáimtól eltérően – ezt később tudatosítottam – nem éppen a teljes ismeretlenségből hívtak meg Bukarestbe lapot alapítani. Harmadévesen (elméleti fizika, Kolozsvár) megnyertem a Korunk egyetemistáknak kiírt pályázatát (Művelődésem segítőtársa, a Korunk), leveleztem az Utunkkal is, Huszár Sándor közölte első novelláimat, szóval tudtak, tudhattak rólam. Vári Attila állítja, hogy ő mondta Bodor Pálnak, hogy ajánljon Huszár Sándornak. Ezt egyszerre támasztja alá és cáfolja Huszárúr dedikációja Sorsom emlékezete című könyvében: „Ágoston Hugónak, akire egyszer felfigyeltem, s aki azóta megtanított arra, hogy rá figyelnem kell.” Mielőtt bárki elkezdené értelmezni ezt a „rá figyelnem kell”-t, íme az aláírás is: „Barátsággal Huszár Sándor, B., 82 Karácsonyán.” 

Nekem a nyári szünetben, úgy 1970 augusztusában üzent Dankanits Ádám, hogy találkozzunk. (Tanár voltam Szászrégenben, krónikus frásztörésben a véglegesítő vizsga előtt...)  A híres főtéri kávézóba ültünk be (Visky Árpival találkozgattunk ott néhanapján), én Ádámról sok jót tudtam nagyenyedi diákkoromból; elmondta, mi készül, hogy az új lapnak lesz tudomány rovata, ő lesz a rovatvezető, menjek. Azt mondtam, meg kell beszélnem anyámmal. A drága lélek azonnal határozottan kijelentette, hogy el kell fogadnom a meghívást, bár ő teljesen egyedül marad. Hát így.

Most következne az első találkozás a félelmetes Bukaresttel. A helyzet azonban az, hogy én 1968-ban (!) első találkozásként már eltöltöttem a román fővárosban néhány kellemetlen hónapot, egyetem utáni félévet a Cotroceni palotától nem messze, egy laktanyában, sőt augusztusban a férfivá érés hetei, miután Ceaușescu nem vonult be Csehszlovákiába. Előtte még ki-kimentünk a városba, néha a pelotonnal menetelve („Hová settenkedik ez a század?” – kérdezgette Rejtő Jenő után szabadon az őrmester…), de akkor hirtelen minden megváltozott, riadó riadót követett, egyre harckészebbek és egyre álmosabbak lettünk a nagy izgalomban, vágni lehetett a laktanyában az orosz- és magyarellenességet, nagyanyám temetésére sem engedtek el – ilyesmi.

Két év múlva A Héthez feljönni teljesen más volt. A sanda tekintetű vidéki világból az európai színvonalú színház, a Cinemateca (Filmmúzeum), a nagy könyvesboltok (magyar könyvekkel, ha már nyitás, legyen nyitás!), a  koncerttermek és a kibontakozó gazdasági és szellemi oldódás fővárosába. Ahol lakást kaptunk, és ahol a legizgalmasabb kaland, a lapcsinálás munkája várt ránk. Meg a barátok, a Barátság-szigetek: még az Előre is hellyel-közzel (bár ott elvtársozták egymást a kollégák, mi pedig uraztuk a főnökeinket, s még azt is tréfából, mert különben tegeződtünk), sokkal inkább az Ifjúmunkás, leginkább pedig természetesen a Kriterion… Vidéken az emberről azt is tudták, mit reggelizett, ahhoz képest ez maga volt a szabadság. Később, hogy Huszárúrnak milyen jók a reflexei és milyen széles a háta… 

Szerkeszteni mi, fiatalok főleg Földes Lászlótól és Baróti Páltól tanultunk. Helyzetünk a Tudomány rovatban különleges volt: heti négy oldalt megtölteni, ráadásul íráshoz nem nagyon szokott szerzők sokszor fáradságos gyomlálást igénylő dolgozataival, nem kis kihívás. Egymást alakítottuk. Szerkesszük egymást, gyerekek! Független, mindenfajta kötöttségtől mentes fiatalemberként engem teljesen áthatott ennek öröme, a közösség óvó melege, s a felismerés: a szerkesztésben az a legjobb, hogy az ember barátokat szerez. 

Október elejétől már lapterv, tükör segítségével állítgattuk be a lapot, közben a főszerkesztő elkeseredett harcot vívott minden sorért a cenzúrával, a párt kisebb-nagyobb sajtófelelőseivel. Amikor október 16-ára sem sikerült megjelentetni az első számot, újabb aggály merült fel: mit szólnak hozzá, hogy jelenhetünk meg október 23-án, a magyar 56 évfordulóján? Valaki „fentről” egyszerűen azt mondta, hogy ez nem érdekes. (Sok minden mellett Huszár Sándor ezt is érdekesen leírja a Naplójában.)

Aztán huszonkettedikén este ott álltunk a rotációs előtt. Suhantak a sok tonnás szovjet nyomdagépek futószalagjain – mint az amerikai filmekben! – hosszú csíkokban az oldalak Möbius-szalagjai, minden állomáskor teltek szöveggel, címekkel, képekkel, a végén pedig nagy stószokban vártak bálázásra. Mi pedig kapkodtuk le a példányokat, hogy minél több legyen, és maradjon emlékül egész életünkre. Sírtam magam is, kimerülten, boldogan.

 Állok a parkban, modernizálják a Poklos-patakot, a medre sétálóutca lesz, a víz a közepén, cementvályúban folyand – hej, az a nagy áradás 1970-ben! –, mindennek szűkül a medre, a lapoknak is, az életünknek is. De boldog vagyok, mert kezdődik harmadik, utolsó, rövid életem A Hétnél, szerencsére már nem Bukarestben, hanem a Bolyaiak és felmenőim rajongva szeretett városában. 

Mana Bucur kerámiája a marosvásárhelyi Art Nouveau Galériában nyílt pandemikus kiállításon