2021. június 17., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Zene nélkül mit ér a harangöntő? Bizony nem sokat. A zene – mint sok mindennek – a harangöntésnek is kulcsa. „Úgy tekintjük a harangot, mint mennyei hangot.” E mennyei hangot nem szabad elfuserálni.

Kovács Mihály plébános nagy szerelme volt a harang, e gyönyörűen zengő csoda. Könyvében nem kerüli sem a humort, sem a tudományos alaposságot. Megemlíti például, hogy II. József császár azt a különös megjegyzést tette egy érsek előtt, amikor VI. Pius pápa 1782-ben Bécsbe látogatott, hogy „a harangok a pápa ágyúi”.

A népi fantázia különleges gondolatokat társított a harangokhoz. Ünnepi harangkonduláskor egy-egy nagyobb székesegyház öreg harangja „vi-num bo-num, vi-num bo-num” énekével zengve hirdette, hogy úrvacsoraosztás lészen, és akkor jó bor is kóstolható. Máshol az okoskodó emberre mondják, hogy „hallott harangozni, de nem tudja, hol”, tehát a tudása elenyésző, mint a távoli harangkondulás. Olyan gyülekezet is volt, ahol a szegény ember temetésén csak a kisharangot húzták meg, és akkor még az is azt csilingelte, hogy „nem volt itt kincs, csak fakilincs”. Ha gazdag ember tért örök nyugovóra, a nagyharang hirdette a gyászt, de ironikusan azt zúgta, hogy „sok volt, sok volt – csak volt”.

Mohács után százötven évig a török uralkodott Magyarország nagy részén. Ekkor számos templom harangja elnémult, és helyüket a müezzinek vették át. Amikor toronyóraként énekelni kezdett a müezzin, a magyarok bőrharangnak csúfolták, ennyivel kárpótolva magukat.

A keresztyénség érzésvilágához az idők során hozzánőtt a harang. A népdalokban és a búsulásra gyógyírként énekelt nótákban is számtalanszor megszólalnak.

Magasztosság, szentség rejtőzik a harangkondulásban. Nem véletlen, hogy Erkel Ferenc a Himnusz zenéjét harangkondulással kezdte, ezzel is utalva arra, hogy a magyar történelemhez kötődik a déli harangszó. Kár, hogy ezt a harangkondulást az elmúlt évszázad eseményei mellőzték a himnuszból.

Kovács plébános úr igyekezett mindent megtudni a harangokról. Kutatott, levelezett, utazott is, hogy a legtöbb adatot összegyűjthesse. Így bukkant egy számára különleges melódiára, amit a jászladányi toronyőr esténként énekelt. Ha nem lett volna zeneértő, ez a dallam végképp elveszett volna – és ezzel magyar keresztény kultúránkból is elhullt volna egy hajszál.

Nem mindenhol volt toronyőr, aki szépen és erős hangon imára intette volna az embereket. Már 1309-ben eldöntötték az udvardi zsinaton, hogy „alkonyatkor húzassák meg a harangot”. Másfél évszázad múlva, 1456-ban, a nándorfehérvári csatában a déli harangszó történelmet írt: a magyarok diadalát.

A harangtörténet érdekes módon fizikai jelenséggel is összefonódott. A régi templomok tornyán nem volt villámhárító, mert nem ismerték a villámlás természetét. Emiatt azonban gyakran egy-egy heves zivatar lerombolta a sok fáradsággal épített templomot, megsemmisítve ezzel a harangokat. 1536-ban a kölni zsinaton megtiltották, hogy zivatarok idején harangozzanak. E tilalmat azzal magyarázták, hogy a harang által keltett levegőáramlás a toronyhoz vonzza a villámokat.

Egy másik zsinaton arról is döntöttek, hogy világi célra tilos használni a harangokat. Megszentelt harang ne hirdesse a bűnözők kivégzését.

Alapos munkájában Kovács Mihály utánajárt idegen nyelvekben is annak, hogyan jelölték a harangot. A legrégebbi megnevezés signum volt, mert jelzett valamit. Az olaszok campana névvel illetik. Ők teljesen magukénak tekintik a harang feltalálását, és ehhez még a legendát is kitalálták. A történet szerint egy Paulinus nevű püspök Nola városából egyszer az erdőben sétált, és közben imádkozott: „Adj nekem jelt, hogy velem vagy és maradsz életem végéig!” Csend volt. Csak a lenyugvó nap sugarai tündököltek a fák koronáján. Aztán Paulinus egy tisztásra ért, amely tele volt gyönyörű, lefele csüngő kelyhű kék virágokkal. És akkor a püspök lelkében csilingelni kezdtek a virágok – jelt adott az Isten. Paulinus hazatérve ércből óriási virágkelyhet öntött, hogy azzal szólítsa imára híveit. 

Jó tudnunk, hogy Nola város Campana tartomány része – innen az olasz szó. Aztán a Campana és Nola összeolvadásából keletkezett a kampanológia, mint harangtudomány. Kovács szerint a magyar kolomp szavunk is egy szépen alkotott szó, mert hangzásában kifejezi a lényeget.

A harangok története természetesen a messzi múlt homályába vész. Kínában Kr. e. 3000 évvel már öntöttek harangokat. Az Ószövetségben Áron papi öltözékében fordulnak elő csengők – ami kis harang.

Az őskeresztények egy egyszerű ok miatt nem használtak harangot az istentiszteletek hirdetésére: az üldöztetések miatt feltűnés nélkül kellett létezniük, így nem kongathattak harangot. Az viszont érdekes, hogy a harang helyettesítésére egy másik módszert használtak. Gyülekezés előtt egymás ajtaját vagy kapuját egy kalapáccsal megkoppantották, ez jelezte az istentisztelet időpontját. Természetesen ennek a titkos jelzésnek hátránya is volt, ugyanis végig kellett járni a gyülekezethez tartozó összes házat. Másrészt Pál apostol szavai miatt is óvakodtak a harang használatától, mert a prédikátor a szeretet himnuszában (I. Kor. 13.) a zengő érc kifejezést értéktelen hangként használja.

313 után, amikor már szabad volt a keresztény vallásgyakorlás, az ajtó vagy kapu megkoppantása továbböröklődött. Akkor egy állványra függesztett száraz, vékony falemezt ütöttek fakalapáccsal, és ez volt a jel, a „semantrum” az istentiszteletre. Később fémlemezt használtak az erőteljesebb hangzása miatt, majd több fémlapot illesztettek össze nyitott kockává, és ez lett a jelzőeszköz. A kocka fokozatosan gömbszeletté, majd haranggá formálódott az egyre tökéletesebb hangzás elérése érdekében.