2020. július 4., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A szürke blézeres asszonyra és kicsi, borzos kutyájára sokan űrlényként tekintettek a lakónegyedben. Semmiképpen sem illettek bele a mindig siető környékbeliek forgatagába. Az asszony minden mozdulata, egész lénye azt hirdette: „itt vagyok, ráérek, foglalkozz velem!” Ha nem akadt érdekesebb látnivaló, tekintetét az aszfaltra szegezte, mint aki kincset keres, és néha talált is valamit – aprópénzt, ékszerdarabot, elhullatott játékfigurát –, amit aztán felvett, és sokáig vizsgálgatott. De legszívesebben a járókelőket szemrevételezte. Ha ismerős arcot fedezett fel, megállt, és kitartó, derűs pillantással próbálta magára irányítani a figyelmet, ha pedig az illető a találkozás elkerülése céljából vagy egyéb okból nem az ő útján haladt tovább, többször is visszafordult, hogy meggyőződjön róla, valóban nem lesz esély a beszélgetésre. A négylábú társ ennél visszafogottabb volt, sosem kellett rászólni, érte várakozni, szinte gépesen követte gazdáját. Akaratát akkor sem nyilvánította ki, amikor nemrég egy buszmegálló melletti padon az asszony mellém telepedett.

– Nem zavarja, ha „betársulok”? – emelte rám fürkésző tekintetét, miközben a kutyust, mint apró varázsszőnyeget, a lába mellé simította. – Tudja, én mindig szerettem az embereket, sosem sajnáltam tőlük pár kedves szót, szívesen is jöttek hozzám vásárolni az aprozárba (zöldségesbe), ahol dolgoztam. Harmincöt éven át ugyanazon a helyen. Nem panaszként mondom, mert szerettem ott, akár a második otthonomat. Főleg állandó vevőim voltak, így szinte mindig tudtam, ki miért jön, mi érdekli. Úgy is hívtak egy idő múlva, hogy a gondolatolvasó kicsi asszony. De ha hiszi, ha nem, én most is sokszor kitalálom, kinek mi jár a fejében. Persze, vannak emberek, akiket nem tudok megérteni. A napokban például betértem egy gyorsétkezdébe (sz.m.: megnevezte a helyet, de én ezt természetesen nem tehetem), mert megkívántam egy olcsó fagylaltot, gondoltam, hazáig elszopogatom. Hát, ahogy belépek, rögtön az ajtóban a fejemhez nyomnak valami elektromos „izét”. Na, lázmérés lesz, gondoltam magamban, igazuk is van, ne fagyizzon, aki beteg. Persze, tudtam, hogy ez „koronás” előírás, nem is tiltakoztam. Megnyugtattak, hogy rendben vagyok, beállhatok a sor végére. Kérem szépen, olyan „csigagyorsasággal” araszoltunk, hogy én attól jobban elfáradtam, mint nagylányként a tornaórán. Ráadásul Roki (sz. m. a kiskutya) miatt is aggódtam, mert őt ki kellett kötnöm a helyiség elé. Lényeg a lényeg, azt találtam ki, hogy leereszkedem egy percre valamelyik székre, mert így maszkosan különösen nehéz volt ez az állunk-lépünk-állunk-féle tánc. De jóformán még le sem ültem, máris rám rivallt az egyik hölgy a kasszánál, mégpedig olyan rémülten, mintha éppen az épületet készültem volna felgyújtani. Na, gondoltam, itt nincs mit tenni, kilépek kicsit a friss levegőre, addig csak tartják a soromat. Ne félj, világ, ebből sem lett semmi. Éppen csak megsimogattam a kutyusom, szippantottam kicsit a kinti világból, és már fordultam is vissza, de akkor újabb lázmérés következett, és kezdhettem elölről a sorban állást. Amikor aztán nagy sokára odajárulhattam a kiszolgáló kisasszony elé – az elé, aki rám rikoltozott –, hiába magyaráztam, mit szeretnék, sehogy sem értette. Amikor kicsit lennébb toltam a maszkomat, hogy tisztábbak legyenek a szavaim, ismét rám rikoltott, hogy azonnal takarjam el az orromat. Végül mégis sikerült zöld ágra vergődnünk, megkaptam, amit kértem, útban kifelé menet azonban még hallottam, ahogy a kicsi hölgy odakuncogja a kolléganőjének: még egy ilyen, és kiírom, hogy 65 év fölöttieket nem szolgálunk ki. Gondoltam magamban, „tévedésben vagy, kicsikém, én még csak ezután töltöm a 64-et”. Meg az is belém villant, hogy amikor én álltam a pult mögött, eszembe sem jutott volna ilyen hangnemben „társalogni” a klienssel. De ne értsen félre, nem haragudtam meg, ez ugyanis nem az én szegénységi bizonyítványom. 

A történet végén „padtársam” elégedetten dőlt hátra, mint aki bosszantó tehertől szabadult. 

– Ugye, ön nyugdíjas? – kérdeztem.

– Már majdnem hat éve. Akkor hagytam ott a zöldségkereskedést, amikor a lányom megbetegedett. Sokáig ápoltam szegényt, sikerült is megmentenem az életét. Most egy szanatóriumban vigyáznak rá, amikor tudom, én is meglátogatom. Csak ezzel a járvánnyal a találkozásaink is „befuccsoltak”, be sem engednek az intézetbe. De majd lesznek jobb idők! Ezt biztosan tudom, és türelmem is van kivárni… Na, gyere, Rokikám, üldögéltünk eleget – emelkedett fel hirtelen az asszony. Lettek volna még hozzá kérdéseim, és talán gondolatolvasói képessége folytán ezt ő is megsejtette. Billegő, nyugodt léptekkel távolodott a padtól, nyomában a barna aprósággal. Kicsit tényleg olyanok voltak így elmenőben, mint más bolygóról származó átutazók.