A fotóművész ars poeticája

Beszélgetés a Balogh Rudolf-díjas Eifert Jánossal

A budapesti néptáncos, fotográfus, fotóművész, fotóriporter és aktfotós, ahogy a Wikipédia Eifert János munkásságát tömören összefoglalja, Marosvásárhelyen is bemutatkozott. Ars poetica című kiállítása a Marx József Fotóklub székhelyén, a várban, a Szűcsök bástyájának emeletén nyílt meg augusztus 18-án, jelenleg is megtekinthető. A megnyitón a nemzetközileg is nagy elismerésnek örvendő fotográfust két erdélyi kollégája, a kézdivásárhelyi Nagy Lajos és a vendéglátó klub elnöke, Both Gyula ajánlotta a közönség figyelmébe. Erről már írtunk lapunkban. 

Most Feledy Balázs magyarországi művészeti író méltató gondolataival jellemezzük a vendéget:

„Eifert János szakmájának, művészetének itthon és külföldön egyik legismertebb képviselője, meghatározó egyénisége. Munkásságát nem lehet egységes stíluskategóriákba rendezni, sokoldalú, folyamatosan megújuló, kísérletező alkat. Tánc-, aktfotói, természetképei és az alkalmazott fotói alapozták meg ismertségét. Tanárként, előadóként, szakíróként és szakértőként is tevékenykedik.

245 önálló kiállítása volt, háromezernél több csoportos kiállításon szerepelt világszerte, több száz díjat, nagydíjat, különdíjat, diplomát érdemelt ki képeivel. A világ 40 országában fényképezett, ebből és különböző témáiból páratlan értékű archívumot állított össze. Fényképei, képriportjai, írásai rendszeresen jelentek meg a szaksajtóban, hazai és külföldi lapokban, könyvekben, kiadványokban, az elektronikus sajtóban, interneten. Filmekben, televíziós műsorokban, színpadi látványként, színházi díszletként gyakran használták fel fotóit, ő maga is gyakran jelent meg különböző film- és tévéműsorokban, sorozatokban. Számos fotóalbumhoz, kiállítási katalógushoz írt bevezetőt, előszót, nyitott meg kiállításokat, tartott előadásokat, amelyeknek megírt szövegét dokumentálta. Könyvei jelentek meg.”

A rangos szakmai díjakkal kitüntetett művésszel a nagy érdeklődést keltő nyitás utáni második napon beszélgettünk.

– Az öreg várfalaktól eltekintve, a képek szerint itt minden mozgásban van. Olyan mozgásban, amiből a fotóművész egy-egy pillanatot kimerevített, majd úgy szerkesztett, társított kiállítási anyaggá, hogy az egészében is mozgást sugall. Joggal vetődik fel a kérdés: ha az életében nem lett volna a tánc, a fotográfia sem lett volna?

– Lehetséges. De ha mégis, akkor biztos egy másfajta stílust képviseltem volna. Szerencsére bejött a tánc, és ezzel együtt a társművészetek is. Tánc nincs zene nélkül, tematikus tánc forgatókönyv nélkül, jelmez díszlet nélkül, ami képzőművészet, és Novák Tata nagyon élt azzal a lehetőséggel, hogy ha lehetett egy tánchoz zenét rendelni, akkor a kortárs zeneszerzők közül a legjobbakhoz fordult, például Szokolay Sándorhoz. Engem ez is nagyon befolyásolt. A minőség, az igényesség a művészetekben alapvető elvárás. Különben én úgy érzem, hogy a művészetek vannak állandó mozgásban, a zenét, képzőművészetet, fotóművészetet is beleértve. Ezt a mozgást valószínűleg nem a mindenáron mást akarás vágya hozta létre, ez a gondolkodásunkban van jelen. A fotóművészet nemcsak a pillanat művészete, ezt hangsúlyoznom kell, hanem a gondolkodás művészete is.

– De a fotóművész egyfajta beavatkozást is végez, adott pillanatban megállítja a mozgási folyamatot.

– Igen, még szóképnek is jó ez a gondolat, hogy egy pillanatra megállítjuk az időt. A teljes anyag, amit az előző kiállításról hoztunk, itt nem fért fel teljes egészében. Abban markánsabban érzékelhető volt az életmű jelleg, több korai nagy képem ott volt, például a Nyáj vagy A kertész keze. Itt már csak jelzésszerűen jelentettük meg azt az időszakot, ami itt látható, az a klasszikus alapokra építkező komponálási készséget illusztrálja. A lóábrázolás, a Két dühös ló története is ilyenszerű montázs. A sorozat nem is olyan rég egy indiai kiállításon a legjobb szürrealista kép díját kapta meg, aminek persze nagyon örültem.

– Szokatlan a társítás: dühös ló. A táncképek láttán is felmerül a nézőben, hogy vajon a fotós milyen érzelmek, érzések húrjait pendíti meg a tánc, a koreográfia felmutatásával. Ha nincs meg a képessége ezek érzékeltetésére, talán nem is művészfotós a fotográfus.

– Az ars poeticámban meg is jegyzem: „Nézni – látni – láttatni; ez a képíró (fotográfus) feladata, miközben egyensúlyoz a képzelet és a valóság határán.” Ha most a Két dühös ló történetét nézzük, nyolc éve fényképezem őket Zalában a bocskai lovas tanyán. Több ló van ott, többségüket már a nevükön ismerem, de ez a kettő mindig egymás mellett, egymás közelében áll, vágtat, lépdel, és elképesztett, mennyire szoros kapcsolat van közöttük…

– Lelki társak?

– Pontosan. Az ilyesmit észre kell venni. A fotóst többféle stílus kísértheti meg, de a lényeg, hogy az ember az életre építsen. Igaz, csinálhatok eleve ilyen vagy amolyan képet, amiről tudom, hogy díjazhatják versenyeken, kiállításokon, de az igazán buzdító vagy hajtó erő az az élmény, amivel az ember találkozik, ami megdöbbenti, fölrázza, és arra készteti, hogy gépet vegyen a kezébe. Megjegyzem, számomra az élet minden pillanata érdekes, fényképezőgép nélkül még a mosdóba sem megyek.

– A lovakat nyolc éven át fotózta. A tánc hány esztendeig kötötte magához?

– Tizenhét éven át voltam hivatásos táncművész a Honvéd Együttesben. De valójában sosem szakadtam el tőle, csak immár fotósként kapcsolódik az életemhez. Mondhatni mindenem fáj, a térdem miatt alig tudok mozogni, de néhány évvel ezelőtt meggyőztek, és egy amerikai filmben, a magyar származású, Oscar-díjas operatőr, Zsigmond Vilmos produkciójában öreg táncosként szerepeltem. De ne térjünk el a kiállítástól, inkább azt emeljük ki, hogy nem a riport eszközeivel fejezem ki magam, amit az is magyaráz, hogy nagyon sokat dolgozom képzőművészekkel. Talán furcsának tűnhet, de nyolc évig voltam tagja a Képző- és Iparművészek Szövetsége keretében működött szobrászszakosztály Ligeti Erikáról elnevezett digitális alkotóműhelyének. Heten voltunk benne, közösen alkottunk és állítottunk ki. Ők mondták, hogy érdekes módon sokat tanultak tőlem. Ez persze fordítva is igaz, ingyenoktatásban részesültem általuk.

– A szobrászat egyik fő ihletője az emberi test. A tánc sem létezik nélküle. Önt tehát kettős ráhatás vezethette ilyen irányba, sőt talán még több vetülete lehet az akt iránti érdeklődésének.

– A táncos eszköze vagy hangszere a teste. Valószínű tehát, hogy nem csak a nők iránti tisztelet miatt, de a táncnak is köszönhetem, hogy a nyolcvanas években az akttal ilyen elmélyülten kezdtem foglalkozni. Az akkori feleségem, a nemzetközi viszonylatban nagyon elismert akt- és portréfényképész, Jung Zseni is mindenképpen közelített a fotóművészet e szuggesztív ágához. Sokat dolgoztunk együtt, de azon túl is jelentősen hozzájárult munkásságom ezen részéhez a női test szépsége, finom erotikája és az a jelképrendszer, amit a test hordoz. A születés, a halál, a szerelmek, barátságok, a konfliktusok mind-mind kifejezhetők az akt segítségével.

– Időzzünk egy keveset a jelképrendszernél. Miért olyan fontos önnek a kör, a gömb, a geometriai elemek, amelyek ezen a kiállításon nagy számban beépülnek a képeibe?

– Nem gondolkodtam ezen, de az ars poetica, amit kézírással, végtelen spirálként helyeztem a kiállítás központi helyére, arra is utal, hogy ez a szimbólum nemcsak a művészetben, hanem az életfilozófiában is meghatározó szerepet játszik. A geometria pedig az élet szépségének a keretbe foglalása. A csillagász Kepler is sok szépet mondott a geometriáról, sajnos nem tudom szó szerint idézni, de a lényeg, hogy a legegyszerűbb dolgot, gondolatot is formába kell ölteni valahogy. A kör, a négyzet, a csigavonal jelképesen is ennek az eszköze.

– Ezek szellemében a már említett társművészetek mellé felzárkózik a tudomány is.

– Igen, elvégre elég régóta hangoztatják a művészettörténészek is, hogy a világ megismeréséhez a művészet mellett tudomány és hit szükséges. A hitet természetesen nem szűkítem le a hagyományos értelmezésre, de akár úgy is érthetném, hiszen erkölcsben, emberségben való hit nélkül egyszerűen nem lehet élet.

– Lehet, hogy most már kezdünk túl komoly, túlságosan mély vizekre evezni. Térjünk vissza a címadó, Ars poetica spirál elejére. Így hangzik: „Számomra játék a fotográfia. Nagyon komoly játék.”

– Igen. Halálosan komoly játék. Ugyanakkor a világ megismerésének a lehetősége. Találkozásokat, új feladatokat biztosít, és azt a szabadságot, hogy gondolataimat saját képi nyelvemen közölhetem.

– Képi nyelvét sokféle módon egyénítette, csiszolta, színesítette, a világot bejárva gazdagította, és igyekezett újítani, tökéletesíteni is. Hat évtizede műveli a fotográfiát, felsorolni is nehéz, merre állított ki, hol tartott előadásokat, szerzett díjakat, elismeréseket. A pályáját fémjelző adatok folyton elavulnak. Ha azt mondom, hogy negyven országban több mint kétszázötven tárlata volt, valószínűleg máris tévedek. Beszélgetésünkben ajánlottabb a jelen idő használata. 

– Igen, a mozgás néha megkínoz ugyan, de nem tudok tétlenül ülni, nem adom fel egykönnyen az aktivitást. Jóleső tudat, hogy öt gyerekem immár felnőtt ember, éli a maga életét, teszi a dolgát szerteszét, és így „felszabadultan” nyolcvanévesen olyan alkotói periódusban vagyok, amikor a kedvenc elképzeléseimet, gondolataimat sorra megpróbálhatom megvalósítani.

– És amikor kedve tartja, eljöhet ilyen helyekre is, mint Erdély. Hirtelen egy érdekes vásárhelyi háromszög rajzolódik ki előttem. Ön Hódmezővásárhelyen született, nemrég Kézdivásárhelyen volt nagy sikerű kiállítása, most meg itt faggatom, a marosvásárhelyi várban. Tulajdonképpen hol van otthon?

– Ez a képzeletbeli háromszög számomra fontos területet ölel át. Azért is, mert a nagyszüleim Nagyváradon éltek, a háború utáni kitelepítések során kerültek Budapestre. A volt táncművész feleségem, Lőrinc Kati apja is nagyváradi születésű, meg egyébként is sok minden és számos rokonszenves megnyilvánulás köt engem ide. Legutóbbi kiállításom színhelyén, Kézdivásárhelyen is nagyon sokan mondták, és magam is éreztem, hogy jó helyen vagyok.

– Akárcsak itt, Marosvásárhelyen és környékén is, ahol egy vérbeli fotós ugyancsak dúskálhat a témákban. Tudom, hogy kiállításai alkalmával is figyel arra, hol lenne érdemes valami újabb látványos, beszédes sajátosság nyomába szegődni. Tegnap is „terepre mentek” itteni vendéglátó kollégájával, Both Gyulával.

– Úgy van. Szinte alapszabály nálam, hogy nem csak akkor vállalok el kiállítást, amikor tetszik a hely, mint mondjuk, Indiában Kalkutta, Amerikában New York, Kanadában Toronto, hanem olyankor is, amikor kissé alaposabban betekinthetek bizonyos tájak, emberek életébe, életközösségébe is. Van, ahol napokat, heteket sikerül így tájékozódva eltöltenem. Itt is ez volt a kiállításért a „fizetségem”, a honoráriumom, hiszen az ittenieknek nem volt lehetőségük ezért fizetni, hogy Gyula segítségével elmentünk szomszédos falvakba cigányembereket fényképezni.

– Igen, reggel már láthattam is a világhálón, amint Székelykálon egy öreg cigányemberrel barátkozott.

– Egy kolléga riportképen örökítette meg a találkozást. A felvételből kiérződhet az is, hogy nem azért keresem fel az elesetteket, mert eleve tudom, díjazott fotót készíthetek a helyszínen, hanem az ilyen ismerkedések emberi hozadéka miatt, az a tapasztalat, amivel ezeken a spontánul kialakult beszélgetéseken, találkozásokon gazdagodhatom, nagy nyereség számomra. Rengeteget lehet mindebből tanulni. A másik faluban, Iklandon volt vagy tíz gyerek is ott, ahova mentünk, az idős asszony olyan szeretettel fogadott, hogy a kezemet is megcsókolta. Én is az övét. Nekem ez a váratlan, őszinte gesztus és megnyilatkozás fontosabb volt, mint bármilyen ott készíthető felvétel. A fotográfia, a művészet erről szól, érzelmekről, gondolatokról, mindarról, ami emberi. A fotósokban erre van a legnagyobb nyitottság, az ilyesmire tudunk a leginkább rácsodálkozni, noha a világ a legapróbb részletektől a legnagyobb jelenségekig millió témát kínál. Persze talán éppen ezt a humánumot, az emberi kapcsolatok jelkép erejű megnyilatkozását a legnehezebb a maga teljességében, összetettségében visszaadni.

– Vannak önnek olyan közismert fotográfiái, amelyek minden irodalmi leírásnál beszédesebben, gazdagabban és mégis egyszerűen mondják el mindezt. Ez a mostani tárlat nem ezeket a fotóit hozta előtérbe, kísérleti jellegével tündököl a mostani Ars poetica, viszont lenn, a Szűcsök bástyája bejáratánál egy régebbi nagy méretű képi metafora állítja meg a belépőt, A kertész keze.

– Azt 1978-ban készítettem egy tarnamérai idős kertész emberről. Eredetileg a lapom megbízásából egy képriportként indult a dolog, de amint a riportsorozat elemeit kezdtem leépíteni, és tisztult az eszmei üzenet, ez a kép önállósult, külön életre kelt, sőt már nem is a Heves megyei kertész bácsi és a keze lett a lényeg, hanem az ember és a természet közti kapcsolat, amely az évszázadok során megőrződött, napjainkra világszinten meg is romlott. Megbomlott a harmónia, sokunkban viszont él még a teremtés vágya és felelőssége. Ahogy ez a két kidolgozott, öreg kéz védi, óvja a palántát, az a féltés, ami a látványból kisugárzik, az a teremtő szándék és gesztus szimbóluma lehet.

– Minden ilyen fontos képe születésére emlékszik?

– Sajnos sok mindent elfelejtek, ez a korral jár, de ami annak idején megragadt, élményként hatott rám, az megmaradt a memóriámban. És szerencsére a világ dolgai iránti kíváncsiságom sem veszítettem el. Említettem már, hogy különösebb megkötéseim nincsenek, az alkotói energiáim fölszabadultak, nem szűkült az érdeklődési köröm, fizikailag bizonyára kevésbé, de szellemileg friss vagyok, mindez pedig arra késztet, hogy fényképezzek. Minden bonyolódik, az utazástól a képek kiállításra való előkészítéséig számos dolog lett mind nehezebb és költségesebb, de tervem bőven van, ezek is folyton munkára késztetnek. Továbbra is dolgozni fogok. Sokat szeretnék még fotózni, írni, magyarázni, tanítani.

– Kellő erőt, energiát, további jó alkotókedvet kívánunk hozzá!