2019. június 25., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Marsilio Ficino 1433. okt. 19-e és 1499. okt. 1-je között élt – közel 66 évet. A számok – 33-66-99 – kísértetiesen egybecsengenek a reneszánsz számmisztikával, és tény, hogy nagyon ritka az olyan 66 éves tudós, aki ennyit adott a világnak.

Ficino a reneszánsz egyik szülőjének is tekinthető. Tudós papként hivatásának érezte az ókori görög-római szerzők műveinek latinra fordítását. A teológiai írások mellett mélyrehatóan tanulmányozta és le is fordította Platón és Pitagorasz műveit is. Ekkor érte igazi meglepetés a tudóst, mert olyasmiket olvasott a zenéről, amiket addig sose hallott.

Gyakran mondják, hogy a legtöbb fontos megállapítást már az ókorban megfogalmazták. Orfeusz legendája, Platón zenével kapcsolatos vitái, valamint a matematikus Pitagorasz zenei-matematikai mérései akkora hatást gyakoroltak Ficinóra, hogy elkezdett zenével is foglalkozni. Humanista tudósként arra törekedett, hogy a teológiát összeegyeztesse a tudományos-misztikus világszemlélettel.

Orfeusz legendája különösen kiemeli a zene lélekmozgató hatását. A mítosz szerint Orfeusz szerelmét, Euridikét egy kígyó marta meg. A hitves meghalt, és lekerült az alvilág birodalmába. Orfeusz nem nyugodott bele a veszteségbe, hanem lantjával elindult az alvilág felé. Játékától még az alvilág lényei is meghatódtak, könnyeket hullattak, végül megengedték, hogy Euridiké visszatérjen az életbe. Orfeuszt azonban kemény próbatétel elé állították, mert csak akkor volt szabad hátratekintenie, amikor kijutottak az alvilágból. A lantos kételkedett, és hátranézett, de ezzel végképp elveszítette kedvesét. Ficino teológusként jól ismerte Szodoma pusztulásának történetéből azt az epizódot, amikor Lót felesége a tiltás ellenére hátratekintett, és sóbálvánnyá vált (I. Móz. 19.). Az Újszövetségből pedig Jézus figyelmeztetett: „Valaki az eke szarvára veti a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lukács 9. 62.). E három különböző forrás mind a kételkedésről szól, és a kétségek az okai a sikertelenségeknek. Ficino úgy értelmezte Orfeusz legendáját, hogy a zene valóban csodákra képes, de ha kételkedünk ebben a hatásban, már csak annak a szemlélői lehetünk, amit elveszítettünk.

Misztikus ábrázolás Ficino zeneelméletéből


Az orfeuszi mítoszt Platón szinte megerősíti, amikor gyakorlatias tanácsokkal arra figyelmeztet, hogy a zene kitűnő lélek- és emberformáló nevelési eszköz. Tehát a zene akkora hatással van az életünkre, hogy egy állam sikere is azon múlik, mennyire tekintik fontosnak a zenetanítást.

A mitológia és a platóni tanok mellett a pitagorászi zenematematika végképp meggyőzte Ficinót. Bár Pitagorasz matematikailag írta le a hangmagasság és a húrok viszonyát, a zene matematikával való összefüggése tovább erősítette Ficino zenébe vetett hitét.

A középkor tudományos világában még nem volt éles határ a mágia és a tudományok között. Ficino négy pilléren nyugvó rendszert képzelt el a világban. Az asztrológia, a talizmánok mágikus ereje, a gyógynövények hatása és a zene inspirálta filozofikus gondolkodását. A csillagok a jövő útját rejtették magukban, a talizmánok az ember által is befolyásolható szerencsét jelentették, a gyógynövények a testi egészséget szolgálták, míg a zene a lélek orvossága volt.

E gondolatmenet egyenes utat mutatott a zeneterápia felé. Azt ma már nehéz lenne megállapítani, hogy Ficino mikor tanult meg hangszeren játszani, de tény, hogy a líra, a hárfa vagy a lant valamelyikén vagy mindegyiken tudott zenélni. A hangszert a lélek kifejezőeszközének tekintette. Középkori viszonylatban rendkívül jó elképzelése volt a lélekgyógyászatról. Az ember vágyai jelentették a lélek motorját, és a lelket a csillagok, a talizmánok és a zene befolyásolta. Mielőtt a csillagokról való elképzelésről bármi rosszat mondanánk, és legyintenénk rájuk, vegyük figyelembe, hogy Ficino teológuselméjében elevenen élt a világ teremtésének bibliai leírása, melyben azt olvassuk, hogy „legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek” (I. Móz. 1. 14.). Tehát a csillagok a naptárszerepük mellett jelek mutatói – erről szólnak a horoszkópok.

Ficino maga úgy képzelte el a zeneterápiát, hogy hangszeren improvizált. Ennek az elvnek az volt az alapja, hogy a lélekállapot meghatározza a hangulatot, a hangulatot pedig kifejezzük a hangszer által. Ehhez természetesen olyan zenei tudás kellene, hogy az improvizáló személy tévedések nélkül tudja megszólaltatni zenei gondolatait egy hangszeren. Az elméletet megfordítva, Ficino abban hitt, hogy hangszerével amolyan terápiát képes végezni, mert olyan harmóniákat játszik, amelyek felüdítik a páciens lelkét. Ficino zenéje egyszerűnek mondható, mert szöveggel együtt megszólaltatva, a szöveg hangulatának fokozására használta a zenét. Nem virtuóz játéktechnikai mutatványokra törekedett, hanem hangulatok tolmácsolására.

A platóni hagyományban a létezésnek két dimenziója van: a látható és a láthatatlan. A csillagok a látható, a zene a láthatatlan világgal való kommunikációt jelenti. A két világ közötti összekötő kapocs a zene. Ebben a zenei kozmoszban az emberi lélek, az isteni intelligencia és a bolygók mozgása összefüggő egységet alkot. Később ezt az összefonódást Boethius a musica mundana, musica humana és musica instrumentalis kifejezésekkel jellemezte – vagyis a világmindenség, az emberi lélek és a hangszerek hangja egymásnak üzenő, egymásra ható egység.

Érdekes módon ez az elvontnak, misztikusnak és homályosnak látszó filozófia a zenei gyakorlat terén hozott fontos újításokat. A reneszánsz kor zeneelméleti szakemberei számára nagy kérdést jelentett, hogyan lehetne leutánozni a szférák (bolygók) zenéjét, milyen matematikai arányok (hangközök), milyen harmóniák kellenének ahhoz, hogy a musica instrumentalis kapcsolatot teremtsen a musica mundana és a musica humana között – vagyis hogyan hangolják a hangszereket annak érdekében, hogy az hiteles rezgéseket közvetítsen a világegyetem és az ember között.

A musica practica (gyakorlati zene) egy újabb kulcsfontosságú zenei jelenséget, a hangolást kezdte tanulmányozni és vitatni. A hagyományos pitagoraszi hangolás még az egyházi-népi hangsorok hangközviszonyait használta (minden hangsornak sajátos hangolása volt, ezért beszélt Platón a hangsorok különböző hatásairól). Ficino nyomán felmerült a tökéletes konszonáns tiszta kvart és kvint hangközök tökéletlen konszonáns tercekkel és szextettekkel való keverésének ötlete. Ez az elv gyakorlatilag kijelölte a későbbi kiegyenlített (temperált) hangolás útját. Végül a kiegyenlített hangolást a barokk idején Johann Sebastian Bach és Andreas Werckmeister közösen dolgozták ki. Ezzel az eljárással megoldottak egy kényes zenei problémát – a moduláció, vagyis a hangnemek közötti átmenetek kérdését. Bach bizonyításképp megírta Wohltemperiertes Klavier (A jól hangolt zongora) című sorozatát. A temperált hangolást természetesen sok bírálat érte és éri amiatt, hogy egyes hangközöket kissé elhangoltak a kiegyenlített hangzás érdekében. Filozófiai szemmel talán a sors fintora, hogy Ficino az ókori tökéletesség elvét kívánta feléleszteni, és ennek hatására a tökéletes hangolásból egy hajszálnyival ugyan, de kevésbé tökéletes hangolás keletkezett.

Ficino zeneterápia-elképzelése




Kapcsolódó cikkek: