2019. június 26., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Képzeljük el, hogy megállunk Sandro Botticelli reneszánsz festőművész Tavasz (Primavera) című, világhírű festménye előtt. Első ránézésre egy mediterrán vérmérsékletű, élettel teli képet látunk, aztán, ahogy elmélyülünk a részletekben, egy távoli világ elevenedik meg előttünk. Ha csak a képet látjuk, szinte semmit sem látunk belőle. A kép információtartalma talán máig kimerítetlen – legalább annyi titkot rejteget, mint Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája – vagy éppen, mint a sivatag A kis herceg regényében.

Botticelli a képet 1477 és 1482 között festette Lorenzo de Pierfrancesco de’ Medici megrendelésére. A Medici család Firenze uralkodócsaládja volt, tagjai többek között a bankvilágban is előkelő helyet vívtak ki maguknak. Lorenzo Medici, tudomány- és művészetpártoló lévén, a köznyelvben „il Magnifico”, vagyis a nagyszerű, tündöklő jelzőt kapta.

A Primaveráról sokféle értelmezés született. A klasszikus magyarázatok szerint mitológiai alakok láthatók a képen, és a hozzájuk kötődő szimbólumok teszik többértelművé a festményt.



A klasszikus magyarázat mellett Enrico Guidoni művészettörténész a reneszánszra jellemző kódolt tartalmat vél felfedezni a festményben. A szakember szerint az 1480-as években Lorenzo Medici arra törekedett, hogy Itáliában egyre jobban kiterjessze a hatalmát. Ennek a tervnek a nyélbeütéséhez VIII. Ince pápa segítségére is szüksége volt. Hogy milyen szóbeli megegyezés született a pápa és a bankár között, annak lehet megörökített bizonyítéka a festmény. Guidoni értelmezésében a képen lévő személyek egy-egy itáliai várost ábrázolnak: „az eddig Zefírnek, azaz februárnak tartott figura tulajdonképpen Bolzano, ahol télen a bóra fúj, a március, vagyis a tavasz, amely latinul Ver, Velence, a Flora Firenze, a szeptember – Merkúr hónapja – Milánó. A három grácia Pisa, Nápoly és Genova. Ámor pedig, akire a képmagyarázók eddig nem fordítottak különösebb figyelmet – visszafelé olvasva – Róma” (tudhatjuk meg a Múlt-Kor történelmi magazinból).

Ez a rejtélyes festmény azonban elképesztő művészettörténeti és filozófiai érdekességekkel is szoros kapcsolatban áll. Egy híres polihisztor, Marsilio Ficino neve is felbukkan a kép keletkezésének történetében. Tény, hogy nem a tudós Ficino festette a képet, de a világnézet, amely a képre jellemző, az ő munkájának köszönhető. A ficinói humanista világszemléletet Vuchetich Bálint a következőképpen foglalja össze: a kép „egy kört ír le: a szépség szerelmet nemz, a szerelem pedig a szépség gyümölcsözéséhez vezet. Ennek a ciklusnak, amely Istentől halad a világ felé, majd a világtól Isten felé, három fázisa van: ahogy elkezdődik Istenben az a Szépség, ahogy átmegy a világba, úgy lesz szerelem, és a végén boldogságként tér vissza. A szerelem szépségből indul, és gyönyörűségben végződik.”

A reneszánsz világszemlélet, amely mintaként tekintett az ókori görög-római kultúrára, a valóságot tökéletes természetességében igyekszik szemlélni, így a humanista (emberközpontú) életfelfogás szerint „semmi sincs megtagadva attól az embertől, akiben az isteni fény – amely ragyog minden dologban – már megnyilvánult alapvető tisztaságában”.  Ficino szerint „A szépség nem más, mint egy felsőbb jó ragyogása, csillogása mindazoknak a dolgoknak, amit észlelni tudunk szemmel, füllel vagy elménkkel, ez irányít a felsőbb jó felé, ugyanolyan módon a látás, a hallás és az elme útján”.

A Primavera tehát magában hordozza az emberi sorsot, az isteni ajándékot és a rejtélyes titkokat is.

E hosszúra sikeredett bevezető után joggal kérdezheti bárki, hogy mégis hol rejtőzik az a bizonyos titokzatos zenész a képen. A zenészt valójában hiába keressük, de olyan nézetek is vannak, mely szerint a képet Marsilio Ficino munkája ihlette. Angela Voss szerint a teremtés harmóniájának neoplatóni nézete mellett egy zeneelméleti kód is kifejezésre jut a vásznon. A mitológiai személyek, a nyolc bolygó és a zenei oktáv nyolc hangja a „szférák harmóniáját” fejezi ki. Ebben az összefüggésben a zene összekötő kapocs az emberek világa és az univerzum között. A zene által az égi és a földi egyesül az emberben.

A kép zenei értelmezése összhangban van a korszak zeneelméletével. A személyek csoportosítása és a harmóniák meglepő párhuzamot mutatnak. Balról nézve a képet, a jellegzetes személyek a zene konszonáns pilléreire utalnak: a prím (1.), a kvint (5.) és az oktáv (8.) számítottak a festmény keletkezésekor tökéletes konszonanciának, a többi hangköz tökéletlen konszonáns vagy disszonáns volt. A kép szereplői akár a tetrachord (négy egymás utáni hang) elv szerint is csoportosíthatók, mely szerint egy skála két tetrachordból tevődik össze.

A kép zenei kapcsolata tehát Marsilio Ficinio személyében testesül meg. Az említett tudós a tudomány és művészetpártoló Medici család pártfogását élvezte, így teljesen hihető, hogy nagy hatással volt a festőre.