„A csoda ott lapul…”

Molnár Vilmos Az Év Szerzője

A 28. marosvásárhelyi könyvünnep beszélgetőestjeinek csütörtöki nyitórendezvényén, a Korszellem, értékrend, emberiesség a mai magyar irodalomban című eszmecsere előtt első alkalommal adták át a Nemzeti Színház nagytermében Az Év Szerzője díjat. A hagyományteremtő szándékkal létrehozott kitüntetést egy olyan erdélyi alkotónak ítélte oda a romániai irodalmi lapok főszerkesztőiből álló zsűri, akinek 2021. október 1-je és 2022. szeptember 30-a között önálló kötete jelent meg.

– A marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásár egyik célja, küldetése, hogy programjaival hozzájáruljon ahhoz, hogy az erdélyi magyar írók, költők minél nagyobb figyelmet kapjanak. Ebbe az elgondolásba illeszkedik bele legújabb kezdeményezésünk is, ugyanis 2022-től minden évben egy díjjal szeretnénk elismerni az erdélyi magyar szerzőket – foglalta össze az ünnepi pillanat lényegét a szervezők nevében Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke, majd az értékelőbizottság tagjainak – Böszörményi Zoltánnak, az Irodalmi Jelen, Karácsonyi Zsoltnak, a Helikon, Szűcs Lászlónak, az Újvárad, Vida Gábornak, a Látó és Zsidó Ferencnek, a Székelyföld főszerkesztőjének – mondott köszönetet közreműködésükért.

A kitüntetést – amelyhez Gyarmathy János kisplasztikája mellett a Communitas Alapítvány jóvoltából pénzjutalom is tartozott – Molnár Vilmos, József Attila- és Márai Sándor-díjas író, költő, szerkesztő vehette át. A díjazottat Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, színház- és irodalomkritikus laudálta.

– Kevesen értenek úgy a csodához, ahhoz, hogy miért is fontos nekünk a csoda, mint éppen ő. (…) Művei arról is szólnak, hogy a csodára nem is kell várnunk, mert ott van, ott lapul mellettünk, már-már kiüti a szemünket, ha nem vigyázunk. A csoda folyamatosan mozgásban van, a legváratlanabb helyszíneken és helyzetekben bukkan fel. (…) Az év szerzője minden alkalommal kiengedi a hatalmat a kezéből, mert bízik bennünk, az olvasókban. Megéri bízni az év szerzőjében, és megéri olvasni minden sorát. (…) Aki (…) végigolvassa például a legutóbbi, Kőrösi Csoma Sándor csodálatos cselekedetei című kötetét, megtudhatja, hogyan kell közeledni a világhoz, hogy az mégis csodás legyen – hangzott el a méltatásban.

A továbbiakban egy kisfilm közel egyperces jelenetében vallott a szerző a budapesti Corvina Kiadónál tavaly megjelent műről. „Egyfajta kaland belefogni egy történet megírásába. Az író, szerintem, jó, hogyha hagyja, hogy a történet írja önmagát” – fogalmazódott meg a felvételen, a következő percekben pedig élőben is színpadra érkezett az – egy ideje súlyos egészségi gondokkal küzdő – kitüntetett, élettársa és gondozója, Márkus Katalin kíséretében. 

Molnár Vilmos mindenekelőtt a könyvvásár szervezőinek mondott köszönetet, akik megoldották, hogy a gyógyászati intézetből, ahol pár órával korábban tartózkodott, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházba eljusson. A továbbiakban Karácsonyi Zsoltnak köszönte meg az elismerő szavakat, amelyek számára annál jelentőségteljesebbek, mivel a nyolcvanas évek elején a Helikon elődjének számító Utunkban jelentek meg első írásai. 

– Őszintén, és nem a formaság kedvéért mondom, hogy meglepett ez a kitüntetés, hiszen az irodalmi lapok főszerkesztői, akik rám szavaztak, egytől egyig megkaphatták volna – tette hozzá a díjazott, majd bevallotta, hogy lelkiismeret-furdalása van, amiért az elmúlt évben, amelynek nagy részét különböző kórházakban töltötte, nemigen volt ideje, lehetősége írni a lapoknak, többek között a Látónak, amelynek rendszeres szerzője. A legnagyobb köszönetet végtelen türelméért párjának tolmácsolta a bal felére lebénult alkotó, az egybegyűlteknek pedig izgalmas kalandozásokat kívánt a könyvek világában.

– Egy könyv elolvasása olyan utazás, amikor az olvasó belebújhat a szerző bőrébe, és a szerző szemével láthatja a világot. Egy kicsit olyan ez, mint egy reinkarnáció – mondta a 2022-es év szerzője.

Írók a háborúról

Az est második felében Mészáros Sándor korszellemről, az irodalom háborús időkben való szerepéről vagy szerepnélküliségéről, illetve a kulturális hidegháborúról hívta párbeszédre meghívottjait: Bereményi Gézát, Korpa Tamást, Markó Bélát, Péntek Orsolyát, Tolnai Ottót és Vida Gábort. A sok szálon futó eszmecserén Tolnai egy gyermekkori emlékképet, a „sárgyúró” orosz tankok látványát idézte fel, Bereményi Géza azokról az ellenőrizhetetlen folyamatokról tett említést, amelyek miatt az ukrajnai háború kitörése óta éjszakánként „másként” álmodik, és amiért fél a Kelettől, de a Nyugattal sem rokonszenvez. Péntek Orsolya Márai Sándor és Hamvas Béla háborús naplóiból kiindulva megjegyezte: akár közéleti íróként reflektál az alkotó a kor történéseire, akár magába fordul, amikor egyik napról a másikra nincs otthona, és nincs mit ennie, nem író már, hanem egy nyomorult ember. Markó Béla, a Zsarnokra várva című kötet szerzője szerint az írói empátia megköveteli a vesztesek melletti kiállást. Korpa Tamás – akinek fiatal kora miatt nincsenek személyes emlékei az 1989-es rendszerváltás előtti időkről, és akinek a háború felmenői tárgyi örökségében, egy üvegpohárban és egy pincében őrzött szuronytőrben konkretizálódik – olyan alkotói megmozdulásokról tett említést, mint a délszláv háborút gyerekként megélt vajdasági alkotók Élőlánc-konferenciája. Vida Gábor elmesélte, hogy a nagyapja háborús naplója az ukrajnai események után teljesen átértékelődött, maivá vált a számára. A továbbiakban kulturális értékválságról, írói szolidaritásról, az alkotói önszerveződés erejéről is szó esett, és többféle politikai álláspont is megfogalmazódott. Az eszmecsere végén Mészáros Sándor reményét fejezte ki, hogy jövőre vidámabb témát járhatnak majd körbe a könyvvásár nyitóestjének meghívottjai.

Az idegen vonzása, taszítása 

A szemle négy napján számos további érdekfeszítő párbeszéd született, az egyik legszínesebb talán éppen a 28. könyvünnep mottójához kapcsolódó utazás témakörében. A szintén Mészáros Sándor moderálta szombat délutáni beszélgetésen kiderült, hogy Kiss Noémi sokkal izgalmasabbnak találja a kelet-európai „sebzett, poszttraumás tájakat”, mint a globalizált Nyugatot, a centrum helyett a perifériát, akár a „a rendetlenséget, a koszt”, így úti célul is inkább az ukrajnai Csernovic városát, Bulgáriát vagy éppen a Gyimeseket választotta Párizs vagy London helyett. Péntek Orsolya ezzel szemben a klasszikus európai kultúrához vonzódik, és számára az utazás identitáskeresés, önmaga tisztábban látása. Rendszeresen eljár a nagyvárosok kiállításaira – egy fapados repülőjárattal egy ilyen kiruccanás gyakran rövidebb időt vesz igénybe, mint autóval Óbudáról bejutni a pesti forgatagba –, Hóesés Rómában című regénye megírásakor azonban nem a kinti élményvilág, hanem egy belső bolyongás, a hetvenes évekbeli disszidálás, az elvesztett és megtalált haza kérdése foglalkoztatta.

Nyáry Krisztián szórakoztató tényirodalom szerzőjeként más szemmel fogadja be az eléje táruló világokat.

– Utazás közben azt nézem például, hogy itt mászkált valamikor Petőfi, és akkor ehhez van valamiféle viszonyom – mondta az alkotó, majd hozzátette, hogy a történelmi Magyarország területén kalandozva mindig van benne egyfajta otthonosságérzés, a világ más részeire pedig úgy csodálkozik rá, mint bárki más.

Oravecz Imre – Nyáry Krisztián gondolatmenetéhez illeszkedve – úgy vélte, senki sem azért utazik, hogy arról aztán írjon. Az író különbséget tett a rendszerváltás előtti és utáni elindulások között – előbbi kapcsán egy felejthetetlenül kellemetlen NDK-s tapasztalatról mesélt –, majd a későbbiekben azt is elmondta, hogy háromszor ment ki „végleg” Amerikába, de végül mégiscsak itthon találta meg a helyét. Ettől függetlenül azt sem titkolta, hogy egy következő életében nem szeretne író lenni, mi több, leginkább a múltba menne vissza, 18. századi telepesnek.

Az „itthon” és „máshol” viszony kapcsán Kiss Noémi kiemelte: olyan kép él külföldön Magyarországról, ami kezd sematikus lenni. Nem igaz a magyar irodalomra, hogy csak a saját, belső dolgaival foglalkozik, és képtelen univerzálisabb témák felé közelíteni. Az ilyen feltételezésektől meg kell védeni ezt az irodalmat – szögezte le az alkotó, aki szerint a globalizált irodalmi piacon való megfelelés helyett egy magyar mű bolgár vagy román fordításának is ugyanúgy lehet örülni.

Az ideális otthonvilág

Mészáros Sándor azon kérdésére, hogy mit tudtak vagy tudnának nehezen megszokni idegenben, Nyáry Krisztián elárulta: nem szeret olyan helyre utazni, ahol nincs kiépített csatornarendszer, ugyanis van benne egyfajta félelem az egzotikumtól, a komfortzónából való kilépéstől, így, ha választania kellene Indonézia vagy New York között, gondolkozás nélkül az utóbbi mellett döntene.

Az eszmecsere moderátora arra is felkérte beszélgetőtársait, hogy nevezzenek meg egy várost vagy tájat, ahol a legszívesebben élnének.

Oravecz Imre úgy vélekedett, hogy a mai nagyvárosok elvesztették funkciójukat, ezért inkább egy védelmi rendszerként működő, középkori települést tudna otthonaként elfogadni. Kiss Noémi az olaszországi Trieszt városát említette, majd hozzátette, hogy mégis inkább vidéken találja meg a helyét, íróként is vidékinek érzi magát. Péntek Orsolya Lisszabont nevezte meg, majd ennek kapcsán elmesélte, hogy első ottani látogatása során egyfajta hazatérésélmény kerítette hatalmába mind a várost, mind a portugál kultúrát illetően. 

– Egy szomorú életérzés, ami valahol mégis vidám, és benne van egy hatalmas tér lehetősége – írta körbe vonzódása tárgyát az alkotó.

Nyáry Krisztián így fogalmazott:

– Jól érzem magam a nagyon nagy városokban, de nem tudnék ott élni, ahogy egy picike faluban sem, mert szükségem van arra, hogy a kultúra intézményes szerkezete elérhető távolságban legyen. Nekem az ideális a háromszázezres-félmilliós lakosságú település, mint Kolozsvár, Graz, amit az ember még be tud látni, meg tud tanulni, megismeri a szokásait. De szeretek Budapesten is élni, és szeretek onnan kiszakadni, kívülről rálátni.

A párbeszéd zárógondolata is Nyáry Krisztiántól jött a magyar irodalom művelőinek más kultúrákkal való érintkezése, illetve saját nyelvi kultúrájukba való bezártsága kapcsán: – Amikor egy író utazik, akkor is a saját nyelvében és kultúrájában utazik, akkor is magyar író lesz. Legfeljebb, ha rájön, hogy ez emigráció, akkor elhallgat.